Az autórúl

Nagyon örültünk, amikor a kedves Dobozt megvettük. Doboznak ugyan ritkán hívjuk, mint ahogyan ritkán használjuk az autót magát is. Pedig a nevére rászolgált (vagy nomen est omen?), a ritka használatért cserébe pedig bőven van részünk meglepetésben.
Még a vizsgáztatásnál jártunk (szeptemberben vagy októberben), amikor az első meglepi jött. (A hektikusan működő check engine lámpát nem számítom a meglepik közé, mert az szerves tartozéka az autónak.) Á direkt elvitte egy távoli helyre vizsgázni a masinát, mert az előző tulaj gondos kis kezei besötétítették a hátsó lámpaburákat, ami egy hivatalos márkaszervizben azonnali eltanácsolást jelentett volna. Így viszont simán vette a kötelező vizsga akadályát, hazafelé viszont tádámm: betört a szélvédője egy felpattanó kavicsnak/teherautóról lepattanó rakománynak köszönhetően. A biztosító olyan összeget ajánlott, amiből gyári szélvédőt nem tudtunk volna finanszírozni, így Á újra elautózott egy (másik) távoli helyre, ahol nem gyárira cserélték jutányos áron. Aztán néhány utazás következett, egész eseménytelenül (check engine persze volt). Mígnem néhány hete Szanyba indultunk látogatóba. Friss téli gumikkal (75e), amiket a legjobbkor szereltettünk fel, mert az indulási napon havas eső kezdett szállingózni. Vagy hódara. Mindegy. Az autópályán, valahol Tatabánya és Győr között rémes hang zúgott föl a jobb első kerék felől. "Húz, Á?" "Nem, nem húz." "Akkor is álljunk le." A senki által nem ajánlott leállósávi leállást választottuk mint egyetlen lehetséges megoldást. Szerencsére volt nálunk pokróc (Ágó meg mán felébredt, korábban ő takarózott vele), úgyhogy Á be tudott feküdni az autó alá. Merthogy az első lökhárító belső műanyag borítása jött le és az ért hozzá az első kerékhez. Hogy ez egy korábbi járda padkáról való szerencsétlen letolatás közben szerzett sérülés, vagy a gumisok emelője okozta repedés eredménye (volt)-e, azt nem tudjuk. Á átmenetileg rögzítette a cuccot, aztán kb. 5 km múlva még egyszer, majd Szanyban egy kukoricatorzsával "végleg" fixálták. Legalábbis hazafelé jó volt.
Egy héttel ezelőtt Gryllus koncertre indultunk vasárnap reggel. Ágót nem volt könnyű rábeszélni 1. a koncertre, 2. arra, hogy beüljön a szerinte "büdös" autóba. De beült végül. Csak az autó nem indult. Se kép, se hang. Rögvest az akkura gyanakodtunk, de sajnos ellenőrizni nem tudtuk, mert a motorháztető nem nyílt. Később mégis, akkor kivettük az akkut, néhány napig pihentettük a szobában, hátha hő hatására megjavul. Persze nem. Akkor vettünk neki új akksit (18e). Beszerelés után pöccre indult.
Három órával ezelőtt elindultunk Szanyba. De az autó nem indult. Se kép, se hang. No jó, néhány pisla kis fényecske a műszerfalon, de más semmi.
Szerencsére RiTaKa éppen a Bliget-Vác/Dkeszi útnak vágtak neki, így megálltak nálunk egy röpke bikázás erejéig, meg itt hagyták az akkutöltőt. Most tölt.

Tegnap nem jöttek át, nehogy Katus elkapja Ágótól a hasbajt. Ágó mára jobban van, de most sem találkoztak, mert a két gyerek két külön szobában aluszkált, míg a bikázás zajlott. RiTaKa már elindultak tovább, Ágó még alszik, Szanyba csak holnap megyünk.

Már csak egy csomag van az adventi ajándékokból

... és akkor mára megbetegedett.

Anyám&apám

Ma volt a karácsonyi játszódélután az oviban. Elég cukik voltak, énekeltek meg lehetett játszani, meg kaptunk igazi ajándékot, amit a fa alá tehetünk.
Ágó (akit A néni csak "kommunikációs menedzser"-ként szólít, igazán nemtom miért :) így jelentette be az érkezésünket: "C, itt van az apám meg az anyám." (C helyén a dadus néni keresztneve állt, "néni" kitétel nélkül.) Mindezt a mosdó közepén félig felhúzott gatyával.
Ával együtt úgy ítéljük meg, hogy Ágót szeretik az oviban. A nénik aranyosak, Ágó pörög, mint a kis búgócsiga.
Hazafelé azért, amikor a "fenyőerdőn át" (fenyőpiac a piac mögött) baktattunk, Ágó boldogan kérdezte: "Most jön az a ...., amit szeretek?" - "A téli szünetre gondolsz?" - "Igen, most jön a téli szünet?"
Hosszú volt ez a 2,5 hónap, elfáradt. Nehéz lesz januárban újrakezdeni, de legalább azt láttuk ma tényleg, hogy nincs rossz helyen egész nap.

Munka

Egyfelől olyan vagyok lassan tényleg, mint a már emlegetett Petya. Épp csak menyasszonyi ruhákat nem mosok még a hideg pincében.
Másfelől a sokféle munkaszerű tevékenység mellett A munkanélkülinek lenni (legalábbis abban az adott asztaltársaságban és abban az adott szituációban - ahol az én "megmentésemre" szövetkeztek) tök vacak.
Valóban kikerekedett volna az arcom?

Elkezdődik

az a korszak is, amikor összezavarodik a kommunikáció, mert Ágó mást mond/máshogy él meg dolgokat az ovival kapcsolatban, mint ahogyan azt az óvónénik szánják vagy akarják. Semmi extrém (egyelőre), csak ma kaptam egy kis adalékot ahhoz, hogy miért indulunk itthonról minden reggel úgy, hogy "de mondd meg, hogy én már ettem itthon". Azért "kéremszépen" (B néni szavajárása, amit Ágó átültetett az itthoni szóhasználatba is), mert tegnap pl. kukoricapehely volt, amiből persze minden itthon evés ellenére kért volna a kicsiÁ. Csakhogy kukoricapehely csak annak járt, aki vajaszsömlét is evett, azt viszont nem kért. Gondolom mindenki átérzi, hogy ez aztán mennyi sérelmet jelent. Hát, így.
És akkor persze ott állok az ajtóban, nem tudom ki mit mondott kinek és egyáltalán. És akkor reagáljak okosan. De B néni ügyes volt, elmondta a szitut, majd azzal a mozdulattal meg is ragadta Ágó pracliját és vitte magával festegetni, mondván: "Na de csak nem fogunk most ebből ügyet csinálni itt kora reggel." Ami azért fontos, mert Ágónak ez Ügy a javából, minden reggeli, szájlekonyulós.

Alvás

Á szokott beszélni álmában, az köztudott. A minap a sötét éjszakában egyszerre csak a legtermészetesebb hangján azt közölte: "Egy ismerősünktől kapott sablon alapján." Szerintetek miről álmodott?
Pár perccel - vagy órával, nem tudom, aludtam - Ágó kuruttyolt a szobájából, hogy: "Apu!", ami csak azért furcsa, mert mióta világ a világ engem szokott hívni. Mondjuk így is én mentem át, szóval mindegy is. Viszont újabban (két éjjel óta) rendesen alszik megint, nem áll neki hisztizni vagy nyikorogni, hogy át akar jönni hozzánk. 5 és 6 között, amikor felébredek (erről mindjárt írok még), át szoktam hozni, így mégis itt ébred. Erről a karácsonyi szünetben fogunk leszokni, az ovi idején még így marad az egyszerűség kedvéért. Bár most egyenesben vagyunk az ovival. Néhány kötelező nyaffangás minden reggel van ("De kit fogok először meglátni Tita, mikor bemegyek?"), de nem akad ki a válaszon, miszerint: "B nénit." Meg minden áldott reggel úgy kell elbúcsúznunk a csoport ajtajában, hogy én szólok az aktuális óvónéninek, hogy Ágó már reggelizett (néha azt is kell mondanom, hogy és ebédelt és uzsonnázott) otthon, nem kér reggelit. Az óvónénik erre vérmérsékletük szerint reagálnak. A néni: "Igen, és éjjel is ettél? És fényt is tudsz enni?" B néni: "Igen, tudom, mindig ezt mondja, aztán mégis eszik.", amiből Ágó A néni reakciójától nevetni kezd, B néniétől inkább sírva fakad (de legalábbis nem örül).
Szóval az ovi kb. rendben, ezzel párhuzamosan itthon is vidám az élet. Bágó időtlen idők óta tegnap kelt először bal lábbal, de szerencsére az is elmúlt. Rendszerint hihetetlen jókedvű már attól a perctől, ahogy kinyitja a szemét. Amire most még rásegítenek a kis adventi csomagjai is, amikért pizsisen, mezítláb elrohan a konyhába aztán a nagyágyon nyitogatja, miközben öltözünk.

Ami az alvást illeti, mármint az enyémet, azzal meg az van, hogy bár tudvalevőleg kiváló alvókám volt valaha (annyira, hogy a kollégiumban nyugodtam szenderegtem, miközben a szobában két gitáros gyakorolt és az én fejem kb. az erősítőn pihent), ez sajna elmúlt. Előbb éberré váltam, nagyon lerövidült az az időszak, amikor igazán mélyen alszom. (Ez Ágó születése után történt, amikor valóban beindultak valami anyai ösztönök, hogy minden nyikkra felrezzentem.) Azután szaggatottá vált az alvás, ami két dolognak köszönhető: egyrészt elalszom, amíg Ágót altatom és utána éber vagyok még kb. 22-23 h-ig, ráadásul erre erősen rásegített a disszertáció írás, amikor meg valóban teljesen felébredtem ebben az időszakban, hiszen még dolgoztam is. Most annyival rosszabb, hogy felébredek Ágóaltatás után, de már lusta vagyok dolgozni, viszont aludni sem tudok. Éjjelente 2-3-4 alkalommal kelek fel, mondjuk szerencsére vissza is tudok aludni. Meg mostanában - vagy a számítógépezéstől vagy az időjárástól - fáj a fejem is, meg Á-é is, ami szintén nem segít a jó alvásban. Ellenben a fiúk.... na, ők tudnak aludni.

Kábé; nincs értelme

Egyik nap vidáman mesélte, hogy felment a galériára az oviban. Másnap megkérdeztem, hogy:
- "Ma is felmentél a galériára?"
- "Nem, ma nem. Csak kétszer-kétszer... nem, egyszer-egyszer megyek fel. Kábé."

"Nagyon finom" neki, ha Á. a szakállával vakargatja a hátát :) De Á. tegnap megborotválkozott. Amit Ágó nem vett észre egész addig, míg este ki nem rohant a fürdőből, hogy gyorsan odakucorodjon Á ölébe egy kis vakargatásra. Már dörgölődzött egy ideje, amikor egyszer csak hátrafordult:
- "Hát a szakállad?"
- "Leborotváltam. Neked van szakállad?"
- "De apuka! Annak semmi értelme nincs. Még nem vagyok felnőtt."
Odadugta az arcát Áéhoz, hogy összemérjék.
- "Nincs semmi értelme, apuka."

Egy-két újabb ötlet,

hogy mit mondjatok anyátoknak, ha azt akarjátok, hogy megszakadjon a szíve.

"Amikor az udvaron vagyunk, mindig nézem a házakat, hátha ellátok az egyetemig és meglátlak téged."
"Te vagy a legédesebb. ... De rossz legédesebb vagy. - ??? - Mert mindig elmész reggel az oviból."
"Idedugod még egy picit a fejedet?" (és magához húz és ölelget meg szagolgat)

Ó, számtalan variáció van...

Szemlélődés

A. néni szerint az "ácsorgás" nem más, mint a szabad játék része, amit szakszóval ő "szemlélődésnek" nevezett. Ja, hát szóval a gyerek unatkozik/nem tud egyedül játszani/k..vára elege van az egészből = szemlélődés. Oké, persze neki van igaza, tök normális, hogy nézelődik, lassabban oldódik fel, meg minden. Na meg igazából azt se bánom, hogy ezt ők is normálisnak találják és hagyják. El is fog múlni, gondolom. Csak rossz belegondolni, hogy ez kis Kugli ott ácsorog és rám vár, ahelyett, hogy jól érezné magát. (Ma megint volt sírás, hosszú volt a hét és ráadásul B. néni van ott egész héten reggelente, aminek Ágóbágó nem örül. Na de majd jövő héten A. néni hét lesz.)

A hónak viszont nagyon örült. Még jó, hogy pont tegnap kezdtük el a gyalogmenést, nem lett volna szerencsés ma bicajozni. Megállapította azt is, hogy ez már a "Mikulás előjele".

Advent

Na ma meg az volt, hogy "ígérjem meg, hogy az A néni hamar megérkezik". A nénit (nevezzük így őt, a másik óvónénit meg B néninek, akikhez képest a dadus C néni) nagyon szereti, B néni viszont a múlt héten rákiabált, mert bepisilt, ezért őtőle azóta tart. És ezen a héten B néni van ott reggel és A néni csak a gyümölcsevéskor érkezik meg. C néni szerencsére ott van végig, és ő is Ágó nagy kedvence.
Ma mentünk először gyalog, így egy kicsit persze lassabban értünk oda, de annyival is kevesebbet kell várni A nénire. No, meg a biciklin azért lassan kezd hideg lenni (én mondjuk nem fázom, de Ágó nem teker és jön szembe a hideg). De így is terveztem, hogy ha a beszokással nagyjából megvagyunk, akkor átállunk a nem sietős üzemmódra, nekem azon a 20 percen már nem nagyon múlik semmi.
Azért jó lesz már, amikor szőröstül-bőröstül szeretni fogja az ovit, de most még nem tartunk ott. Szereti, de nehéz neki, az is biztos. Elfárad szerda-csütörtökre, ilyenkor már semmit sem szeret, semmihez sincs kedve és ma még azt is mondta, hogy aludni se fog. Szuper.
Ma kinyithatta az első adventi ajándékocskáját. Erre nem készült, úgyhogy nagy volt az öröm, csak sajna Á nem látta, mert korán reggel elhősködött itthonról, hogy du. tudja vinni csizmacserére a Dobozt. (Aminek a megszervezése rám volt bízva. Remélem, nem lesz gond.)

"csak sétálok, csak sétálok"

Szokta mondani ez a szegény icipici, hogy ő az oviban nem is csinál mást, csak sétál és sétál az asztalok között. Ezt némi fenntartással fogadjuk, de ma újabb részletekkel gazdagította a beszámolót. Miszerint csak sétál és sétál, "és ha érzékelem, hogy jön egy óvónéni, akkor odébb megyek, mert nem szeretem, ha megkérdezik, hogy miért sétálok. Csak sétálok és nézem, hogy jössz-e, Tita..."
Szóval ezen a ponton picikére szorult össze a gyomrom és irtóra megsajnáltam.
Arról lehet szó, hogy van minden nap valamennyi idő (max. egy óra lehet, tán annyi se), amikor szabad játék van. Gondolom, ilyenkor sétál, mert ő nem nagyon tud és szeret egyedül játszani. Ha foglalkozás van, abban lelkesen részt vesz (más gyerekek meg inkább abból húzzák ki magukat és az anyukájuk hiába keresgél délutánonként a kiragasztott képek között, sosincs egy se, amin az ő gyereke jele van - na, az se lehet jobb érzés). De ha egyedül kellene elfoglalnia magát, az nem megy, engem vár. Banyek.

Az apátlánság előnyeiről

Nem sok van neki, az kétségtelen. De azért voltak dolgok Á. távolléte alatt, amik pozitívumként értékelhetők. Mindenek előtt az, hogy ha csak egy szülő van, akkor nincs más, akitől engedményt lehet várni, akivel lehet még próbálkozni, ha az az egy nem enged valamit. Így a hisztik száma egészen minimálisra redukálódott, mert az volt, amit én mondtam és kész. Illetve ez persze a másik oldalról is magyarázható: ha csak egy gyerek van, akire figyelni kell, akkor övé minden figyelmem, vagyis nincs hiszti azért, hogy ne másra, hanem rá figyeljek. Ez a dolog praktikus oldala.
Az érzelmi pedig az, hogy az utolsó estén, amikor ugyan már "nagyon izgatott" volt, hogy jön haza az apukája, akkor még engem szorított magához és tőlem kérdezte, hogy: "Te szeretesz engem, Tita?" (Na, papika ide illik a (sic!), mert hogy így mondta, így hogy "szeretesz".) És annyi puszit kaptam, hogy csak na.
Aztán hazajött az apukája, akinek szemmel láthatóan nagyon örült. Aztán már rögtön neki is lehetett állni hisztizni :)

November

Itt Bligeten olyan november van, amilyen csak a nagykönyvekben létezik. Szürke, ködös, kopár, nedves. Mindazonáltal nem rossz. Téli szünet hangulat van. A fügefán meg aszalt fügék lógnak.
Ma végre hazajön Á., a világutazó.

(Képzeljétek, Ágót "brrrr, megrázta a hideg", amikor az oviban beleharapott a fűszervajas kenyérbe. Kétszer is. De azért finom volt.)

Isten hozott, Matyi!

Sok boldogságot!

Olyan mintha

Néha a dolgok kívülről egészen úgy nézhetnek ki, mintha mi itt kérem egy amolyan felnőttekből és gyerekből álló család volnánk. Pl. amikor kinézek az ablakon és látom, ahogy a reptéri kisbuszra váró Á pár szót vált a szomszédokkal, akik kíváncsiskodnak, hogy hová utazik. Vagy amikor reggel felkeltem, felöltöztetem, reggelit adok a legkisebbnek és aztán, ahogy kell, elviszem az oviba, majd hazajövök és a számítógép előtt dolgozom egész nap. Vagy amikor délután még elviszem a könyvesboltba, hogy játsszon egy picit, vagy - ahogy ma tervezem - a műszaki boltba, hogy vásároljunk néhány normál háztartásban nélkülözhetetlen ketyerét (úm. kis éjjeli jelzőfény, kenyérpirító, webkamera).
Csak én tudom közben, hogy a szívem majd megszakad, amikor Á elmegy, amikor a pityergőt az oviban hagyom. Nem az van ugyanis, hogy én a nagy és okos anyuka vagyok, hanem az, hogy én egy pici és gyáva kisnyúl vagyok, aki igyekszik megtéveszteni minden nagy farkast. Elsősorban saját magát.

(Papika! aggodalomra semmi ok, ez nem szomorú bejegyzés!)

Munka

Munka fronton kicsit kétségbeejtő a helyzet.
Nyilvánvaló, hogy manapság nem kapkodnak a 19. század néhány évtizedére szakosodott társadalomtörténeti gúnyába bújt kiugrott szociológusok után.
Meg egyébként se kapkodnak senki után, örül mindenki, ha túlél így vagy úgy.
Jó érzés több mint 400 pályázó közül bejutni a személyes meghallgatásra hívottak közül, még pár napig a végleges döntésről szóló telefonhívást is egész izgi várni. Addig lehet reménykedni ugyanis.
Aztán elég rossz érzés visszautasító e-mailt kapni ebéd után. Még akkor is, ha az e-maillel egy percben két potenciális új lehetőség csillaga is felsejlik a sötétből. Szóval most lehet egy ideig újra reménykedni.

Mogorva vagyok

Ágó - saját bevallása szerint - tegnap azzal töltötte a napot az oviban, hogy ide-oda sétált az asztalok között és mogorva volt. (Később kiegészítette azzal, hogy de alvás után uzsikor már nem volt mogorva.)
Mindazonáltal megkérdezte az egyik csoporttársát (akinek apja és én tudományos kötődéseinknél fogva egy alomból valók vagyunk), hogy lesz-e a barátja. Szerencsére a válasz "igen" volt.
Ez a nagyágyban alvás meg kifejezetten arról szól, hogy velem szeretne aludni, nem szeretné, ha egyedül hagynám. Tegnap komoly küzdelmet kellett folytatnunk azért, hogy a mi ágyunkat megtartsuk magunknak. Nem is volt teljes a siker. Elaludni hajlandó volt az ő szobájában, de - mivel ezt ígértem neki - még azelőtt áthoztam hozzánk, hogy felkelt volna. Most nagyÁ távolba utazása miatt várhatóan úgyis együtt fogok aludni a picivel, azután meg elmegyünk Bligetre, ahol szintén könnyű a helyzet, mert adott, hogy egy szobában alszunk. Aztán remélem lecseng ez a kétségbeesett új keletű szeparációs szorongás. Meg persze lehet, hogy egy kis éjjeli jelzőfény is segítene az ügyön.

Ágy

Egy ideje Ágó arra kér esténként, hogy ne tegyem át a kiságyába (miután együtt elalszunk a nagy ágyon a szobájában). Azt hittem, ez valami ovi miatti extra ragaszkodás (mert azt is hozzáteszi általában, hogy és én se menjek ki, vele aludjak). De ma úgy terelődött a beszélgetés, hogy ne vigyem át az ágyába, mert inkább a nagy ágyon akar aludni. De onnan pikkpakk legurulna, mondtam. Szó szót követett és kiderült, ő igazából egy nagyfiús ágyra vágyik. Ha kap valamikor a közeljövőben, addig "simán kibírja" a kiságyban.
Szóval lehet, hogy a nagyfiú hamarosan nagyágyba költözik.
Mondjuk praktikus volna, ha addigra szobatisztává válna éjjelre. (Bár a múlt héten megkérdőjeleződött a nappali szobatisztasága is. Vagyis persze az tudatos döntés eredménye volt, hogy ő csak azért sem szólt az óvónéniknek, ha pisilnie kellett. Így történhetett, hogy minden nap mostam, ágyneműt, váltógatyát, mindent.) De az ovi hírére ma este már egy kicsike kétségbeesés sem volt, és a hétvége is hisztipisztik nélkül múlt.

Kék

Az mennyire jellemző, hogy amikor éppen egy nehéz és határidőre elkészítendő munkán dolgozom és éjszaka mintegy rémálomként tűnik elém, hogy esetleg bedöglik a gépem vagy a net, akkor egyszer csak a mondat közepén villan egyet a képernyő, benyomja a "kék halál" oldalt, majd automatice újraindul és úgy tesz, mintha mi sem történt volna?

Szmog

Jesszus, most látom csak itt a kis képen, hogy micsoda szmog van. Pontosabban hát látom az utcán is. Sőt ma a Hármashatár hegyen voltam (a Szépvölgyi út csúcsánál) és onnan is elég döbbenetes volt. Azért jártam ott, mert egy családfakutató meghívott magához, hogy beszélgessünk az ükapjáról, akit zalai vonatkozásai miatt némiképp én is ismerek. Egy téliesített nyaralóban laknak az erdő szélén a feleségével. Én is valami ilyesmit szeretnék 80+ éves koromban. A bácsi nem mellesleg olyan állapotban volt fizikailag-szellemileg, amit itt a gangunkon lakó 60asok is igencsak megirigyelnének. (Nem feltétlenül a budai vs. pesti életmódból fakad, bár biztos az se mellékes.)

Ma tesicuccban kellett Ágót otthagyni. Nem volt jó kedve, de nem is sírt.
A délutáni masszív fél órás üvöltéseket, amiknek nem tudom sem az okát sem az ellenszerét, elhagyhatnánk most már.

Breaking news!

A 13. napon, azaz ma, Ágó nem sírt.
Hát, nem akarok nagyon elérzékenyülni, de ettől még ez az undok szmogos, ködös, párás, büdös novemberi reggel is egészen megszépült.
Még puszit is majdnem elfelejtett adni.

Kedves szurkolók, akik naponta olvastok itt a megpróbáltatásainkról, köszi a drukkolást. Tudom, hogy ez még nem a cél, de legalább a célegyenes azért.

Ilyen nap ez a mai, még Tatta is hazatér (sőt, már landolt is).

Hétfő

Ki lehetett bírni. Pl. most nem hányt.
Meg ha hétvégén említés került az oviról, akkor egyáltalán nem akadt ki. (Azért, hogy nehogy elszokjunk a hisztiktől, kiakadt máson. Legfőképp azon, ha ki kellett menni. Vagy ha nem vittünk markolót - hiszen csak a virágboltba indultunk -, vagy ha nem pakolhatta a tilitolijára a hűtőből a cuccokat... Mindegy. Természetesen mindig nekünk volt igazunk, és néha érvényesíteni is sikerült az akaratunkat. Remekül mulatunk.)
De az idő többségében a szokásos cukkermukker volt, felavattuk Krisztáék lakását meg játszottunk, sütöttünk-főztünk itthon. Amolyan igazi nyugis hétvége volt.

A reggeli folytatása

Épp az imént számoltam be RiTának, hogy miként is zajlott Ágó mai élelmezése:

...Mellesleg miután bejutott a csoportszobába és ott elfogyasztotta a reggelit - amit máskor nem szokott, de hát most megéhezett hirtelen, ugye -, felfalta az ebédet - ami zöldbab főzelék volt sült virslivel, amik közül itthon erőszakkal sem tudnánk egyiket sem lenyomni a torkán -, bezabálta a tojáskrémes kenyeret - amiről, mondanom sem kell, itthon hallani sem akar, de ott rögvest közölte, hogy "ez nagyon finom" -, na, akkor elindultunk haza és a kapun kilépve az első kérdése az volt, hogy: "Ha hazaérünk mit eszünk?" és valóban, hazáig megevett egy mandarint, egy olyan kis Kit-kat-ot amit tőletek kapott, majd itthon egy fél kakaós és egy fél vaníliás csigát, majd egy órára rá megvacsorázott.... Szóval, legalább megnyugodtam, hogy a reggeli tényleg a hisztitől volt, nem a gyomrával van baj :)...

Ritáék wc-je

volt viszont az első, amit Ágó megtisztelt azzal, hogy belekakilt :) (tegnap, mikor KissKatázni voltunk)

A 11. nap az óvódában

egy kiadós hányással kezdődött. Szegényem annyira belehergelte magát, hogy "nem bírom ki uzsiig", hogy végül kiadta szépen az egész reggelit.
Aztán ott hagytam. (Azóta se telefonáltak, hogy baj lenne, úgyhogy remélem nincs baj.)
Hosszú volt ez a hét.

Törjön le a keze

annak, aki immár második napja szemetesnek használja a biciklis babaülésünket. Tegnap két reklámújságot találtam benne, ma egy cigicsikket.
A lift és a lépcső közötti ficakban van kikötve a bicaj, jövet-menet kényelmes beledobni ezt-azt. És ez még a jobb forgatókönyv, mert csak remélni merem, hogy nem szándékosan dobál oda vackokat valaki. Mondjuk azért, mert zavarja a sok kikötött bicaj (ami egyébként érthető is volna, engem is zavarnak, sokkal jobban örülnék, ha megépülne a közgyűlésileg megszavazott bicajtároló).

Szülői értekezlet

Na, ma részt vettem életem első szülői értekezletén. Egész szimpatikusak az óvónénik :)

Na, elég a nyiffogásból

Valóban kár tovább nyafogni ezen a dolgon. Ovis és kész, megszokja és remélhetőleg meg is szereti (vannak ráutaló jelek), addig meg ki kell tartani.
Koncentráljunk most már másra.

Ti is unjátok már?

Ha valami másra is kíváncsiak vagytok a mostanában egyébiránt valóban nem különösebben változatos életemből, akkor elmondom mit is csináltam eddig ma, ezen a szép hétfői munkanapon.
Reggel én keltem először (minthogy már lassan szétalszom az agyam a nagy fáradtságban), a srácok kb. negyed órával utánam, hét körül, meglehetősen kábán. Mikor Ágó kapcsolt, hogy ma mi is van, akkor nekilátott sírni-ríni, én meg - mivel már ébren voltam - elég jól tudtam kezelni a helyzetet, úgyhogy végül is reggelizett is, fogat is mosott, el is indultunk hárman egyszerre. Á-tól elbúcsúztunk két sarokkal odébb, tekertünk tovább, közben meséltem a Törpökről (ezt már elkezdtem a felkelés pillanatában, és csak rövid időre szakítottam meg Tesz-Veszből olvasással). Az oviban átöltöztettem, puszilgattam, kifújtam az orrát, letöröltem a könnyeit, betettem a csoportba (ahol elvonult játszani), kipakoltam a szekrényébe, befizettem az ebédet (ehhez előbb pénzt is kivettem egy automatából). Aztán a Váci úti kereszteződésben elhagytam a biciklilakatomat, de ezt csak a bolt előtt vettem észre, ahol le akartam lakatolni a vásárlás idejére. Visszatekertem, befutottam a 4 sáv közé, kihoztam (biztonságos volt a helyzet, nem kellett autók közt cikáznom). Bevásároltam, hazajöttem, kimostam a lepisilt paplanomat, leveleket írtam, álláshirdetéseket böngésztem és számolom a népet rendíthetetlenül.
Na, mit szóltok? Nem túl izgi, mi?

De azért hogy nehogy aggódjatok, elmondom, hogy a szünetben sokat játszottunk Bágóval, bábszínházban is voltunk, Á is volt itthon (valamennyit), vendégek jöttek meg ilyesmi. A szünet jó volt nagyon. És jó lesz a hétköznap is, ha sikerül magammal egyenesbe jönni, mert most azért piszokul szenvedek attól, hogy szeretnék egy normális munkát normális pénzzel, meg főként szeretném, ha Ágó megszokná az ovit.
És persze sokkal okosabban tenném, ha átmennék dolgozni a nagyszobába, mert ott van természetes fény, ami igazán sokat dobhatna a hangulatomon.

"Nem akarok..."

Aha! volt hiszti este, nem nagyon nagy, de azért volt. És mikor megemlítettem, hogy egész héten azt kérdezgette, hogy mikor lesz már ovi, akkor azt felelte, hogy de nem azért mert várta, hanem mert azt szerette volna, hogy ne legyen soha. Jaj-jaj, kezdődik megint... De a szünet újfent arról győzött meg, hogy unatkozik már itthon, ami most már rövid távon is oda vezet, hogy egymás agyára megyünk. Na, szóval hajrá-hajrá, holnap belecsapunk újra.

A nap, amikor

annak örülünk, hogy Á már fél hatra itthon van.
Rohanós, egymást keveset látós, undok napok.

Őszi fáradtság

Most, hogy már több ideje tart az őszi szünet, mint amennyit oviba járt, lassan ideje lenne leállnia a hisztizéssel. Nem, nem az ovi miatt, hanem úgy általában. (Egyébként az ovit hiányolja, várja - legalábbis azok alapján, amit mond, és azért nem annyira rafinált, hogy mást mondjon, mint amit gondol... pontosabban tud ilyet, de ez egy többszörösen tesztelt kérdés, és tényleg egyre többször tűnik úgy, hogy hiányolja az ovit. Ami véletlenül sem jelenti, hogy nem fog hisztizni, amikor menni kell újra.) De hiszti az van mindenen. Én meg ráuntam baromira. Egyrészt valamennyire tudom kezelni, másrészt olykor-olykor nincs kedvem kezelni. Hisztizzen, ha az úgy jobb, tessék, rajta. (És nem lesz előbb vége attól, ha megpróbálom kezelni, nem lesz halkabb se az esemény, ha beleavatkozom, így hát ma este a klasszikus kivárásos technikát alkalmaztam. Akár el is tudok aludni lassan, miközben ő 10 centire a fejemtől újabb mesét követel a már megnézett három után.)
Tök fáradt vagyok, nem tudok felkelni és dolgozni az altatás után. Pedig lenne mit, bőségesen.

Sorstárs

Ma találkoztam az utcán egy anyukával, akinek a kislánya ugyancsak októberben kezdte az ovit. A kérdésre, hogy hogy megy a dolog, nagyon szomorú szemmel felelte, hogy "nehezen, nem is tudom lesz-e valaha olyan, amilyennek egy vidám ovist képzelek." Ó szegényem, a szívem majd megszakadt érte. Na és persze magamért.

Unokatestvérek

Meghatódós

Teregetek. A fiúk a gyerekszobában sínt építenek. Pink Floyd szól.
Bakker, könnyekig hatódtam, hogy mennyire nagyon jó nekem.

Őszi szünet

Na, akkor a tegnapi pozitív beszámolók után álljon itt okulásunkra, hogy azért egy három évesnek bekerülni 20 másik 3 éves közé, tökre ismeretlen szokások, emberek és viszonyok közé. Egyedül lenni ebben a közösségben napi 6 órát úgy, hogy előtte 3 évig csak otthon volt (csekély időszaktól eltekintve), egyedül enni, aludni, öltözni, ezek elvárásnak megfelelni, korán kelni, a játékaitól távol lenni stb. az NAGYON NAGYON nehéz és megterhelő.
Ágó félelmetes hisztirohamokat produkált ma, és az egészben a legelkeserítőbb nem az volt, hogy engem ütött-vert, hanem hogy teljesen céltalan és megfoghatatlan volt az egész. Fáradt, frusztrált és nem tudja máshogy kiadni magából, ezt tiszta sor. Csak egyelőre nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Türelemmel, nyilván. Nagyon sok türelemmel, de a cérna nálam is elszakadt azért ma. Tudom, hogy nem segít, ha ráhúzok a fenekére, de azért valahol meg kell már húzni egy határt, amit semmilyen hiszti esetében nem léphet át (és az én fizikai bántásom azért túl van ezen a határon). Elképesztően dühít és még annál is jobban sajnálom ilyenkor. Talán kipiheni az őszi szünet végére, más kérdés, hogy azután mi fog következni.

De azért még így is jutott mára is egy übercuki ovis sztori.
"És nem csak babakonyha van ám ott az út közepén, hanem egy karosszéria is."
"Hol, Ágó?"
"Hát az oviban."
"Biztos, hogy karosszéria? Nem karosszék?"
"Biztos. Karosszéria. Lépcsőn kell felmenni."
"Áhá! Galéria! Tényleg azt én is láttam."
És ezután hosszú okfejtés arról (Ágótól), hogy a galéria milyen jó.

Az ovin túl

Az ovi nagyon megváltoztatta az én életemet is persze. Egyfelől baromira megvisel naponta látni, hogy sír reggelente. Meg főleg, hogy aztán itthon dolgozom, miközben őt azzal szerelem le, hogy a munkahelyemre nem jöhet velem. Semmiben nem szokásom hazudni neki, ez az első. Akármilyen "kegyes", ez hazugság.
Rendszerint csak az órát lesem, hogy mikor mehetek érte.
Az első ottalvós nap elviselhetetlenül hosszúnak tűnt.

Ma viszont Ával közösen voltunk konferencián, "úgy mint rég", jó volt. Fura újra a "saját" életemet élni. Igen, persze, Ágó az én saját életemnek nagyon fontos része, de hosszú volt ez a három év, amit abszolút az ő érdekei alá rendeltem. Egy percig se bánom, hogy nem őt gyömöszöltük a mi életritmusunkba, hanem a sajátunkat igazítottuk őhozzá. De el is fáradtam ebben.

1 hét

Eltelt az első "teljes" (hétfőn szünet volt) hét az oviban. Összességében a mérleg pozitív, az esti elalvásoknál már nincs semmi szomorkodás, a reggeli indulások is sokat-sokat szelídültek az utolsó két napra. De azért ma este, amikor felsoroltuk, hogy most milyen sokáig nem kell menni, mert őszi szünet jön (9 napig!), akkor elsírta magát, hogy de ő nem csak ennyi ideig, hanem soha többet nem akar menni. Hosszú hét volt, mára igazán elfáradt, amit az is jelez, hogy míg eddig sosem pisilt be, ma kétszer is. Az óvónénik+dadus baromira nem izgatták magukat, ez vele jár szerintük (szerintem is).
Reggel mikor odaértünk kérte, hogy játsszunk még a "várakozóban" (ami egy előtér, nem az öltöző, hanem egy közös helyiség), de nem voltam hajlandó. Merthogy semmire nem vagyok hajlandó, amiből aztán rendszeres időhúzást lehet csinálni. Még az a kérés sem hatott, hogy: "Játsszunk a várakozóban addig, amíg be nem zár a munkahelyed." :) Ágóbágó igazán ravac :)
Este itthon ma is lelkesen mesélt, a maga módján lelkesen. Már több csoporttárs nevét is megtanulta és rendre elmeséli az olyan "furcsaságokat", mint hogy pl. azt kiabálják, hogy "sorakozó" és olyankor sorba kell állni, párokba. "És te kinek a párja szoktál lenni?" "- Mindig olyané, aki még szabad." Ráadásul meg is számolják a gyerekeket.
Aztán estére megfejtette az egész ovi-baj titkát: "Az ebédbefizetés volt a baj. Azért lett minden." És hát valóban. Azzal kezdődött az ő ovis léte, hogy szeptemberben egyszer elzarándokoltunk ebédet befizetni. :) Édes kis kobakom.
És hogy mennyire "jó" döntés volt, hogy az első két nap után nem mentem be vele többet a csoportszobába: "Tita, amikor először mentem, akkor miért jöttél be velem a csoportba és többet nem?" Lám, ha többször is bementem volna, még nehezebb lett volna abbahagyni.
Mindent megeszik, a főzelékeket, a túrós kiflit, mindent. Elalszik, bár korábban kel mint a többiek. Az udvaron - szerintem - még nehezen találja a helyét: "Akik homokoztak, kirázták a cipőjüket." - "És te, homokoztál?" -"Én nem." - "Hát te mit csináltál?" -"Sétáltam, futtam." Mondjuk ma leveleket gyűjtött, amit Sz. néni összegyűjtött neki egy zacskóba és "mondta, hogy el ne felejtsem mondani, hogy vigyük haza."
Az óvónénik mísz és zord külsejük ellenére, azt hiszem, nagyon profin csinálják a dolgot.

És aztán...

Tádámm! Képzeljétek, nem volt szomorkodás az esti elalváskor. Vacsinál még pityergett, hogy ő sohasoha nem akar ott aludni az oviban, de mire az ágyikóba értünk csak azt kérte, hogy meséljek még egy törpéset (na jó, meg még egyet meg még egyet, de aztán hiszti nélkül abbahagyta a követelést) és puff elaludt. Jól elfáradt szegényem, de ez egy tökéletes ovis nap volt (az én szemszögemből, bár szerintem annyira rossz az övéből sem lehetett): boldog gyereket kaptam az oviban, elmentünk még az őszi szépidőben cangával a könyvesboltba, itthon hancúrozás volt és jókedv, este sima vacsi-fürdés-mese-lefekvés és könnyű elalvás. Jó látni, ahogy lassan kisimul a lelke.

"Tök jófej volt egész nap."

Ezzel értékelte Ágó mai teljesítményét az óvónéni. No, ezt jó volt hallani.
Mikor odaértem, még feküdt a kiságyában, de ébren volt. Állítólag aludt valamennyit, amit alátámasztani látszik a délutáni hangulata is. Jókedvű volt, igazi nagyfiú: ovi után könyvesbolt, ott játék, aztán haza, itthon játék, vacsi, most fürdik az apukájával.
Egyedül arról nem akar hallani, hogy ott kelljen aludnia még egyszer. "Szeretek játszani az oviban, szeretek a kimenni is, meg ebédelni. De aludni azt nem akarok ott soha soha soha!"
Amivel persze elárulta magát a kismuki: minden okés, amit már picit is megszokott. (Reggel simán berohant, úgy kellett utánaugrani puszit adni, holott egy perccel korábban még zokogott.) Annyira remélem, hogy az alvás is ilyen okés lesz, és szépen lassan elkopnak majd a hisztik. Most azért még lesz, amikor aludni indulunk, abban egész biztos vagyok. És persze a jövő héten összevont csoportok lesznek, meg is kérdeztek az óvónénik, hogy hogy állok szabadidővel, mert ha tehetem, inkább ne vigyem be Ágót. "Örüljünk, hogy ilyen jól állunk, ne rontsuk ezt el azzal, hogy idegen gyerekek és óvónők közé megy. Nagy olyankor itt a káosz." Egész nap ezen morfondíroztam, hogy mit csináljak, jól esett, hogy eldöntötték helyettem.

Alszika a kockás párnával

Büszkén mondta az óvónéninek tegnap, hogy ő varrta a mamájával a takaróhuzatot.
De vajon tud-e majd aludni az oviban ő, aki még sohasoha nem aludt el úgy, hogy valakihez oda ne bújhatott volna közben? Ha csak rágondolok, fojtogat a sírás.

Megszoksz vagy megszöksz

Az egész teljesen rémes, én nem akarok erről többet írni. Összességében mégis javul a helyzet, még ha olykor (pl. a reggeli induláskor, amikor amíg egy cipőt ráadok, a másikat leveszi és rugdal, vagy du. amikor nem hajlandó - itthon elaludni -, vagy késő du. amikor jó 40 perces masszív hisztirohamot kap a fáradtságtól és a feszültségtől) ez nem is látszik.
Szóval inkább a vicceset örökítem meg belőle.
Ebéd elejére érek oda az oviba, amíg esznek én meghúzom magam az öltözőszobában, onnan legalább hallom, mi történik odabent.
Az egyik óvónéni az irodából jön befelé, tőlem kérdi, hogy na, Ágó eszik-e. Mivel nem hallom a hangját, eszik, gondolom - felelem. "Egyébként minden teljesen rendben volt reggel óta, együttműködő, játszik." (Reggel a klasszikus üvöltő gyereket az óvónő kezébe adom és eljövök forgatókönyv szerint búcsúztunk, de amint az ajtó becsukódott, egy nyikkot nem hallottam többet. Gondoltam is, hogy odabent rögtön bedugták egy zsákba, vagy esetleg egyből ki is tették ázni az udvarra, olyan hirtelen lett csend.) "És hogy viselkedik, kommunikál?"-kérdem. "Hogy kommunikál-e?! Kommunikációs igazgató lesz, meglátja."-jön a válasz. És valóban, pár perc múlva ezt hallom bentről:
Ágó csengőbongó hangja: "Kéjek vizet." Óvónéni: "Előbb legalább kóstold meg a főzeléket Ágoston, ne csak igyál." 2 perc múlva: "Kéjek vizet." Újabb fél perc múlva: "Kéjek vizet." (Nem tudom hogy közben hányszor kapott, hányszor nem. Egyszer csak egy kislány is szól valamit. Aztán megint, de nem értem. Ágó hangját hallom újra: "Azt hiszem, ez a kislány türelmetlen." Óvónéni: "Nem hinném, inkább csak éhes."

Nem mellesleg a tegnap éjszakai hiszti után (nem akajok menni, nem szeretem, nem tanulom meg a nevüket), ma mesikenézés közben kibökte, hogy az oviban van egy Sebastian nevű kisfiú. Aki rosszalkodott.
És rengeteget mesél, hogy mi mindent csináltak.
És ma este elfelejtett nyafizni, hogy holnap menni kell (mármint közvetlenül elalváskor, mert vacsinál azért volt nyaff. Elalváskor csak azt kellett tisztázni, hogy ez az alvás, ami következik ez nem az oviban fog zajlani, hanem itthon. :)

Emlékül

Első este

Du. minden nagyon vidám volt. Gyanúsan vidám.
És akkor lefekvéskor, amikor én már félálomban szenderegtem mellette, egy hároméves kisfiú szipogni kezdett, majd kitört belőle a zokogás.
"Nem akarok holnap oviba menni." "Nem akarok tűzoltó lenni. Semmise akarok lenni, csak Ágó." "De Tita elmegyek veled dolgozni. Csak az utcáról nézlek. - De Ágó, zuhog az eső. - Keresek magamnak búvóhelyet. Megvárom míg kisüt a nap. Vigyél magaddal."
Nem sírtam el magam. De közel jártam hozzá nagyon.
Sok mese, sok simogatás.
"De az apuka dolgozzon kevesebbet és akkor vigyázhatna ő rám."
- Nyugi Ágó, most aludjunk, az a legfontosabb, bújj ide, itt alszom melletted, aludj most már. Te a mi kisfiúnk vagy, csak a miénk. Az oviban vigyáznak rád, de mi vagyunk az anyukád és az apukád. Nem adunk senkinek.
"Az óvónéniknek se adsz, Tita?" - Dehogy adlak, te kismanó, itt van a helyed mellettem. "Jó."
És pár perc múlva egyenletes szuszogás jött a párnája felől.

Nem lesz könnyű a holnap reggel.

Cika

Azok a gondolatok cikáznak a fejemben, hogy
- nem kellene, hogy bűntudatom legyen, amiért azt mondtam Ágónak, hogy el kell mennem itthonról, miközben pedig pedig itthon vagyok
- meg azért sem, mert munka közben zenét hallgatok
- meg hogy nem börtönbe adtam, hanem oviba
Lelki életem a béka segge alatt.

Mindeközben sms-t kaptam a második opponensemtől, hogy megkapta az opust. Egy külföldi jóakaróm pedig segített egy angol nyelvű fontoslevél tartalmi javításában. Tudományos életem szárnyal.

1 éve

Ó kedves olvasók, járjatok el úgy mint én, nézzétek meg, miről írtam egy éve és milyen volt mifelénk a hangulat.
Hát, ezért nem vagyok most nagyon meglepve. Remélem idén ügyesebben tudjuk kezelni az egészet.

Ovi

Na, akkor most oviban van.
Nem akarta.
Pontosabban azt nem akarta, hogy én eljöjjek.
Hamar eljöttem.
Mert teljesen fölösleges lett volna ott szobroznom két órán át, Ágó pontosan tudta, hogy el fogok jönni, akkor minek húzzuk az időt az elválás előtt. Nem hiszem, hogy segítettem volna azzal, hogy ott maradok, elkezdek vele játszani és azután hagyom ott.
Sírt, nagyon.
Meg kellett volna mondanom az óvónéninek, hogy a TITA az én vagyok. Vagy rájön, vagy nemtom. Végül is mindegy.
Annyival jobb most, mint Boriékkal volt tavaly, hogy
1. én elszánt vagyok, mert az utóbbi időben nap mint nap láttam, hogy Ágó itthon unatkozik
2. kell dolgoznom, nincs mese
3. Ágó el tudja mondani, hogy mi a baja, nem egy pici kétéves, aki nem tud még beszélni és nem tudja megértetni magát másokkal
Szóval rossz nekem, persze, hogy ott hagytam, rossz, hogy sírt. De nem ejt kétségbe. Ő ovis lesz, én dolgozom. Ez valahol a világ rendje, legalábbis erre mifelénk. Néha persze jobb volna ősasszonynak lenni Afrikában :)

Elkezdődött

A boldog szülinaposnak ma nagyon jó kedve volt.
Csak a lefekvéskor jött a fordulat, miszerint ő nem akarja, hogy ezután az aluszkálás után oviba kelljen menni, ő eljön velem dolgozni, nem fog zavarni csak néz, nem akar menni, nem akarja, hogy elmenjek, nem akarja.

Voilá, reggel még úgy kelt, hogy akkor ma már mehet-e oviba, estére kapcsolt, hogy mi következik.

Mondjuk pikkpakk abbahagyta a nyávogást, amint mesélni kezdtem, szóval "csak" "csinált" nyivák volt, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezt őrületes hatékonysággal is elő tudja adni, ha úgy érzi. Szóval ma végre korán lefekszem, hogy frissen és üdén vágjak neki a holnapnak, nehogy az én türelmetlenségemen csússzon meg a dolog (tegnapról mára kicsit kevesebb mint 4 órát aludtam és bizony azt hittem reggel, hogy egyikünk sem éli túl a mai napot).

Boldog szülinapot az én legpicibb nagy ovisomnak!

További hírek a hisztiről

Szerintem annyira szépen összefoglaltam, amit a hisztiről mondani tudok, hogy átmásolom a magánlevélből ide is:

"Nem tudom, néha vannak ilyen hisztiperiódusok. Pl. a szakirodalom is ismeri a TT (azaz Terrible Two) elnevezésű korszakot, amely a gyermek - pápámm - 2 éves kora körül köszönt be és temérdek hisztivel jár. Magyarul az a dackorszak. Ágónak volt olyan, de nem volt különösebben rémes (vagy ezt csak most gondolom, nem is tudom).
Ez mostani lehet pl. attól, hogy jön az ovi.
De lehet attól is, hogy csak.
Sikerült benne kifejlesztenem egy egész jó kis tudományt: nevezetesen, hogy az esetek többségében el tudja mondani, hogy mi a baja. Ami tök sokat segít.
Az esetek többségében az a baja, hgoy valami nem úgy történik, ahogy ő megszokta vagy ahogy ő eltervezte. A szokás az nagyon nagy úr mifelénk. Nem mondom, hogy a gyerek autista, de azért vannak húzásai, amit simán el tudnék adni úgy is, mintha. Az eltervezés nehezebb ügy, merthát ugye azt tök nehéz megmagyarázni valakinek, aki ahhoz van szokva, hogy körülötte forog a világ, hogy hát mégse. Hogy pl. hiába akarja ő, hogy a kukásautó egyenesen menjen, ha egyszer ott egy behajtani tilos tábla van.
Ja igen, sok esetben meg lehet győzni azzal, hogy vannak szabályok, amikhez tartani kell magunkat. És ez megnyugtatja. A szabály az szabály, lehet utálni, de el kell fogadni.

Az igazán genyó a dologban, hogy persze a hisztiről tudja, hogy az fegyver ellenünk, és hogy hát tényleg beadjuk a derekunkat, hogy ha elég jól csinálja. A vicc meg az, hogy néha ő maga is fáradt egy elég jó műsorszámhoz, ezek azok az esetek, amikor elmondja - mint ma is - hogy ő most úgy fog csinálni, ahogy ilyenkor szokott, de nem csinál mégse, mert egy rendes hisztiben nem csak mi, de ő is nagyon elfárad :)"

VISZONT szeretném leszögezni, hogy mondjuk a tegnapi nap tényleg húzós volt, de azért az esetek többségében Ágóval elképesztő vidám az élet, sőt még az ilyen hisztik után is rendszerint az van, hogy odabújik, megsimogat, megpuszilgat. A hiszti az egy afféle tehetetlenség is, nem igaz, hogy csak fegyver ellenünk. Neki is rossz. Ha túl van rajta, megkönnyebbül. Olyankor megállunk egy picit, összebújunk, biztosítjuk róla egymást, hogy mi barátok vagyunk és kész, az élet megy tovább és tök jól érezzük magunkat.

Láb

A múltkori lábas esetről csak később derült ki, hogy a két s.ggreülés közepette kibicsakolhatott a bokám is, mert az azóta is fáj. A lábam/derekam viszont egész jól megvan, majd meglátjuk, hogyan bírják a biciklizést holnapután.

Hisztik

Csak az utókor kedvéért feljegyezném a mai torokszakadtából üvöltős hisztiket:
- én kértem vissza a biciklijét a játszón, emiatt nem lehetett hazaindulni, mert ő akarta visszakérni; megoldásként azt javasoltam, hogy tegye le valahol és mikor valaki ráül kérje vissza; letette, de nem jött senki, hogy ráüljön; végső megoldásként én ültem rá, tőlem kérte vissza, így hazajöhettünk
- csak út közben volt egy markoló, amit "én még nézni szeretném sokáig", de aztán szerencsére a markoló majdnem elütötte, így sikerült meggyőznöm, hogy nem jó helyen áll, inkább menjünk haza
- du. időre kellett az orvoshoz menni, márpedig 30 perccel az ébredés utáni időpontra; ez a 30 perc Ágónál a délutáni alvás után - vagy ennél kicsit több is - általában bootolással telik, nem volt hát egyszerű ügy elindulni kicsit se, de mondjuk egész halkan sikerült; "de én azt terveztem, hogy még olvasgatom kicsit a Tesz-Veszt", "nem veszek bukósisakot" (ja, merthogy az idő rövidsége miatt az én bicajommal közelítettük meg a dokkernénit), "nem akarom ezt"
- az új rendelőben egy elegáns üvegfal választja el egymástól az egészséges és a betegrendelést; a betegrendelés oldalán dömper, lánctalpas markoló, kétféle helikopter; az egészséges oldalon egy dzsip és egy formabedobó a felhozatal kb.; Ágó egy hete - mióta megemlítettem, hogy el kell menni az orvoshoz - a helikopterre készül, de az az üvegfal túloldalán (jól látható helyen) volt, ahonnan nem lehetett áthozni (megpróbáltam, de az adminisztrátor nem engedte, amit végül is el is fogadok); ebből elég nagy (bár teljesen konszolidált hangon előadott) hisztike lett, ami kitartott a vizsgálat utánig, majd a parkig ("az volt a baj, hogy én játszani akartam a helikopterrel")
- miután az én biciklimmel mentünk, sajnos, bárhogy is szerettük volna, Ágó nem tudott a sajátjával hazajönni, sem pedig a hazajövetel előtt rodeozni a virágágyások között, ebből világraszóló cirkusz lett, amelyet a B. utca teljes lakossága meghallgathatott, fűszerezve az amiatti bődületes szomorúsággal, hogy nem voltam hajlandó (egészen az utolsó sarokig, ahol már mindent veszni láttam, és bármire hajlandó lettem volna egy kis csöndért) odaadni a zöld cumikáját (ez esetben nem is tudom idézni, hogy mi volt a nyafogás meghatározó mondata, mivel nem nyafogás volt, hanem artikulálatlan üvöltés)
- mesenézésre már csak annyi maradt, hogy "de Tita nézzünk még egyet, akkor nem lesz cirkusz" (nem fenyegetően mondta ezt, hanem kétségbeesve)

Szép nap volt!

A bal lábam

Na jó, azért volt egy igencsak aggasztó momentum az elmúlt éjjelben. Ágó 3.40 körül felrikoltott, hogy "Tita!?" és én persze azonnal elindultam, hogy megnézzem, mi a baja. De egyáltalán nem jutottam messzire, mert összeestem az ágy mellett. A bal lábam ugyanis egyáltalán nem működött. Éreztem, mozgott, de nem tartott meg. Felálltam, újra léptem egyet és újra seggre estem. Elképesztően furcsa volt, persze ijesztő is, de azt hiszem, félig aludhattam még, mert nem is fogtam fel rendesen az egészet. Kiáltottam Ákosnak, hogy menjen, mert én nem tudok járni. Aztán megmozgattam a lábam és egyszerre csak újra tudtam menni. Talán elzsibbadt csak, de nem éreztem az olyankor szokásos érzést. Mozgott rendesen, ha ültem, de nem bírt el. Mintha a combomban éreztem volna valamit, de az lehet, hogy csak a mostanában szokásos izomláz a bicajozástól. Legalábbis reggelre inkább a derekamban éreztem valami furcsát, ott, ahol olyan rémisztően szokott kattanni, ha oldalra hajolok. Lehet, hogy becsípődött egy ideg? Minden esetre baromira nem szeretném, ha ez megismétlődne.

A helyzet nem súlyos

Mivel papika igencsak megrémült az előző bejegyzés miatt, szeretném jelezni, hogy nincs semmi baj. Kicsit álmos vagyok, kicsit sok mindent szeretnék egyszerre csinálni. Vélhetően Ágó hisztije is ebből fakad. Ha én türelmetlen vagyok, ő mitől lenne türelmes?
Szóval semmi gond.
Ehhez kapcsolódóan még csak azt szeretném elmondani, hogy mikor papa jön vigyázni Ágóra, akkor igyekszem mindkettőjüknek jól a szájába rágni, hogy mit és hogyan kell felvenni, amikor elindulnak a játszóra, mert az első alkalmak hoztak néhány furcsa meglepetést :)
Szóval épp magyaráztam Ágónak, hogy melyik gatyát és pulcsit vegyék majd fel, és hozzáfűztem, hogy "Tudod, mert papika néha összekeveri a szezont a fazonnal." Jött is azonnal a viszontkérdés (szó szerint idézem): "Miért a papa összekeveri a szezont a f@szommal?"

Ahogy a dolgok azóta vannak

Várná az ember a nagy megkönnyebbülést, de hiába. Nincs nagy megkönnyebbülés egyáltalán, hanem az van, hogy újabb ezer dolog temet maga alá. Persze, nem mondom, kicsit se bánom, hogy a disszertáción túl vagyok, bár a vártnál is jobban aggaszt, hogy majd most végül tényleg kiderül, hogy hülye vagyok és eddig csak valami véletlen szerencse folytán vergődtem el a tanulmányaimban, de még ennél is jobban aggaszt, hogy - attól félve, hogy majd éhen halunk itt, ha nem dolgozom - tényleg sok feladatot vállaltam, amik most rendesen maguk alá is temetnek. Néha - kb. minden este, amikor éjjel 1 és 2 között a számítógépet bűvölöm egyre erősebben hunyorogva - eszembe jut Petya, egy kedves ismerősünk, aki a feleségével abból tartotta el magát amikor kb. velünk egy idős volt, hogy menyasszonyi ruhákat mosott és vasalt a házuk hideg pincéjében. Hát, ilyesmi.

Az ovinak itt az ideje, mert sajna, hiába a világ legokosabb és legcukibb gyereke ez a miénk, azért most már tényleg belefáradtam valamelyest, hogy reggeltől estig mesélni kell (de komolyan, szó szerint folyamatosan), hogy a játszótéren töltöm a fél életem (igen, lehet, hogy visszasírom majd még, amikor egy büdös irodában fogok ülni... ha ugyan fogok valaha), és hogy olyan hisztiket kell legalább kétnaponta kezelnem, amik a legbátrabb oroszlánszelídítőt is földhöz vágnák szerintem.

Ovi

Mivel Tatta most gyorstalpalva olvassa a blogot, mert Kata születése óta lazsált, gyorsan megírom, hogy: igen, Ágót végül felvették az oviba, ahová okt. 20-án, a születésnapját követő napon kezdhet járni. Egyelőre nem tiltakozik, én picit izgulok, de valahogy majd lesz. Jelnek a felajánlott alma, lombos fa, magyar lobogó hármasból - tádádádámm - a lobogót választotta. Na, Huszár, ugye?

Házi tészta

Mosogatás közben:
- Tita, ezt a kis tésztát ne dobjuk ki a lefolyószűrőből. Ez lehetne a mi kis házi tésztánk.

Időjárás

Mielőtt a holnapra jósolt zimankóban majd hirtelen kimenne a fejemből, szeretném mindenképp feljegyezni, hogy gyönyörű volt ez a szeptember. Főként, ami az időjárást illeti, de a lezárt dolgozat se kutya persze.

Leadtam

Tervek

keresek munkát, ösztöndíjat; kitakarítom a hűtőt, lemosom az ajtókat; nem is, legelőször visszaviszem a könyveket, mindet ahová tartozik; na jó, legeslegelőször holnap bekerekezek az egyetemre és leadom (vagyis ma); még azelőttis most gyorsan lefekszem; sokat leszek Ágóval még mielőtt oviba megy; olvasni fogok, szépirodalmat (ami legalábbis egy éve felgyűlt, de lehet hogy több, most elolvasom); rendet rakok és kitakarítok; felveszem a kapcsolatot régóta hanyagolt barátaimmal, meglátogatok minden közepesen új és nagyon új babát; hetente cserélek ágyneműt; vasalni azért nem fogok; keresek munkát.

Határidő

Hivatalosan ma van a disszertáció leadási határideje, amit - hétvége lévén - a következő munkanapként értelmezek (témavezetői jóváhagyással). A cucc itt van kinyomtatva a táskámban, most hoztuk haza. (Mondjuk a sima kötésesekkel lesz még egy forduló, mert azokról lemaradt a külső címlap, de az már hétfőn belefér még reggel.)
Még a téziseket meg kell szülni, angolul is, remek.
Nem vagyok felszabadulva, de megkönnyebbülve igen. Olyan érzésem van, mint ilyenkor mindig, ha nagy feladatot teljesítek: hogy hát igen, ezt meg kellett csinálni, hát tessék, meg van csinálva. Azért holnap, ha minden kész lesz, vagy még inkább hétfőn, miután már le is adtam, jó érzés lesz anélkül felkelni Ágóaltatásból, hogy újra ezzel kéne foglalkozni.

Jövök

lassan kifelé a hullámok alól. Ennek örömére ajánlok is nektek egy dalt, ami valamennyire hozzá tartozik ehhez az elmúlt néhány hónaphoz (nem szorosan, mert szorosan csakis Ágó kedvenc Pink Floydja tartozik hozzá).



Aztán ha majd feljöttem a mélyvízből, akkor mesélek arról is, hogy milyen az, amikor egy sz@aros pelenka tartalma teríti be a disszertációhoz összegyűjtött és az asztal mellett/alatt/körül/-on tárolt könyvek egy részét (de az említett tartalom - valami vak szerencse folytán - elkerüli a könyvtári és a témavezetőtől kölcsönkapott könyveket), meg arról is, hogy azért mégiscsak lehetek majd történész most már nyugodt lélekkel, ha beveszi az opponensek gyomra is a teljesítményt, mert én a magam részéről már olvastam forrást nagyítóval, ami azért mégiscsak a történelem tudósság Csimborasszója, szerintem.

Alvajár

Most másodszor esett le az ágyáról rövid időn belül. (Legutóbb ugyebár - nem emlékszem, hogy írtam-e - azzal magyarázta, hogy miért nem a lejáraton próbált lemászni, hogy - idézem - "nem volt nálam térkép".) Most nem tudom mit karattyolt közben, de nem ütötte meg magát (a múltkori után volt egy jó kis seb az állán, meg itt-ott ütődések a nyakán, hasán), csak teljesen aludt még akkor is, mikor visszaraktam.
(Megint beszél álmában. Épp most.)
Tegnap éjjel nem esett le, de csak azért, mert időben odaértem.

Dissz. írás

Éjfélkor lasagne-t. Hát, tudok élni, na.

Párhuzamos

"A jelenlévő lakosság vallás szerinti megoszlása, 1870" - írom én.
"Egy mozdonyverseny miatt áll a hajtányozás." - mondja Á.

Mik járhatnak a fejében?

Tegnap nagy boldogan hazaértek a biciklizésből és Ágó elszaladt pisilni. Miközben álltunk ott a wc előtt, egyszer csak azt kérdezte: "Miért halunk meg? Mindenki meghal? Mikor halunk meg?" Na bakker, erre pont nem számítottam ott és akkor. Persze mindenre okosan válaszoltam, de azért nagyon kíváncsi lennék, hogy mi mindenféle gondolatok cikáznak a kis fejében és hányféle teljesen érthetetlen dologgal találkozik naponta.

Őszi verőfény

Ma együtt bicikliztünk Ákossal, kettesben a szép őszi verőfényben. Oké, hogy egy fejtágításra tartottunk, nem pedig sörözni mondjuk a Népszigetre, de azért mégis.

Kioktat

Az rendjén van (nincs, de lassan hozzászokunk), hogy minket simán kioktat ez a Kistök, de ma mikor egy néni jó tanácsokat próbált adni neki a homokvár építéshez és csípőből odalökte neki, hogy: "Ezt majd én megbeszélem az anyukámmal." azon azért meglepődtem. (Mondjuk azon különösen, hogy a gyengébbek kedvéért a Titát azonnal lefordította anyukámra, amit sohase szokott egyébként.)

Das Puch ist zu Hause

13 perc a Kálvintól, és nem is siettem. Jól gurul a szép Puch.
Ágó a zászlót választotta jelnek az oviban. Egércsoport, zászló!

Esti mese

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember. Úgy hívták, hogy vadász. Ez a vadász egyszer elment vadászni. És lelőtt egy hangyát. Azt a hangyát hazavitte. A saját házába. A hangya házába. És ott a hangyának hazajött az apukája és megebédeltek. Itt a vége."

Dissz. írás

Így vagy úgy, de nem is olyan sokára lesz egy este, amikor 22h körül nem kell felkelnem Ágó altatása után, csak átcammognom a saját ágyamba.

"Szeretlek", "Nem foglalkozol velem", "Kislány akarok lenni" és mókusszag

A címben csak a hirtelen eszembe jutó példákat írtam fel az elmúlt napok megdöbbentő kinyilatkoztatásai közül.
1. Éppen a gatyáját húztam le, hogy felvegyük a benti nadrágot, amikor a hajamba kapaszkodva egyensúlyozott és közben közölte, hogy: "Én nagyon szeretlek téged, Tita." Sose mondunk neki ilyesmit, a füle hallatára egymásnak se nagyon, úgyhogy ez teljesen spontán jött és persze nagyon meghatódtam.

2. Hogy el ne bízzam magam, még aznap közölte uzsonna közben, amikor felálltam az asztal mellől, hogy amíg eszik elmosogassak, hogy: "Te sose foglalkozol velem, Tita." Ami azért elég durva, ha belegondolunk, hogy még kb. ahhoz is hosszas alkudozás kell leggyakrabban, hogy wc-re elmehessek.

3. Ma este altatás közben - sajnos nem emlékszem, hogy pontosan hogyan is - előkeveredett a téma, hogy ő miért van. Mondtam, hogy mert az apuval nagyon szerettünk volna egy kisfiút, és lám, őt szültem. "De miért nem egy kislányt szeretettek volna?" "Pont egy ilyen kisfiút szerettünk volna, mint amilyen te vagy." "De én kislány szeretnék lenni." ... "Miért szeretnél kislány lenni?" "Nem tudom elmondani." .... és tényleg nem tudta persze, de nagyon küzdött valamivel, hüppögött és szomorkodott, hogy ő nem kislány... Valahogy megnyugtattam aztán, de ez nem volt könnyű és félek, hogy még nincs lezárva.

4. Sokszor szimatolgatja a könyveket, pörgeti a lapjaikat, és az orrához tartja. Egyszer rákérdeztem, hogy mit szimatol, ő is szereti-e a papírszagot, amit én nagyon. "Igen, nagyon finom a papír illata. Csak néha meglepődök, hogy oda van rajzolva egy mókus és semmi mókusszagot nem érzek."

+1 az oviról: egyrészt, ha bármi olyasmiről van szó (wc-be kakilás, cipő felvétel, cumi elhagyása, akármi) amire véletlenül kimondjuk, hogy az oviban egyedül kell csinálni vagy meg kell tudni csinálni, arra ő reflexből rávágja, hogy de őt még nem vették fel, úgyhogy nem kell úgy csinálnia, ahogy kérjük. Valamelyik nap ebéd utáni alszinál az ezredik mesénél azt mondtam, hogy az oviban csak egy mese lesz alvás előtt (ezt mintegy felkészítési szándékkal tettem). Mivel persze őt "még nem vették fel", meséljek azért én még egyet. Végül megegyeztünk, hogy addig is, míg fel nem veszik, mesélek sokat, hogy mire ovis lesz, legyen a fejében sok mese, amire majd ott tud emlékezni, ha nem lenne elég az elalváshoz az az egy, amit az óvónéni mesél. Erre fel, azzal fogadta Ákost, hogy "az a furcsa ezzel az ovival, hogy csak egy mese van". Ma pedig azzal szerelt le az esti altatásnál, amikor már nem akartam többet mesélni, hogy "de tudod, most kell sokat mesélni, hogy sok legyen a fejemben".

És még számtalan hasonló, de sajna most visszatérek egyéb elfoglaltságomhoz.

Bluggy bluggy

Még élünk. És minden szuper is végső soron, csak fáradt vagyok.
Írok, ha kijöttem az utolsó nagy hullám alól.

Elfelejtettem

megmosni ma Ágó fogát lefekvés előtt.
(mert felborult a menetrend és én már csak ilyen egyszerű vagyok, ha felborul a ritmus, elveszítem a fonalat - na de ő se szólt!)

Egér csoport?

Szóval az milyen már, hogy egyszerűen nem tudom, mit mondjak Ágónak, ha az oviról van szó. Egyszerűen azért, mert én sem tudok semmit. Most beszéltem velük, előjegyezték az egér csoportba, szeptemberben menjek ebédbefizetni, Ágó okt. 19-én lesz három éves, 20-án kezdhet. Van annak bármi értelme, hogy nem most azonnal, amikor mindenki? (olyat ismerek, aki szept. 12-i, és nem kezdhet az induló csoporttal) Tök biztató, hogy tényleg rögtön tudták, kiről van szó, be van írva, de azért a búcsúmondat az volt, hogy ha jönne valaki óvodaköteles korú, akkor az elsőbbséget élvez. Vagyis, még most sem mondhatom Ágónak, hogy készüljünk, mert a szülinapja után megyünk az oviba, semmitse mondhatok, mert ha nem úgy lesz, hogyan magyarázom meg neki? A tököm tele van ezzel.

Egyben üzenném mindenkinek (és jövőbeli önmagamnak), hogy lehetőség szerint márc. 1. és aug. 31. között szüljön, ha jót akar. RiTa, ti ügyik voltatok! Grafy, Eszter, Réka, ti sajnos elég rosszul álltok.

A helyzet

egyfelől kétségbeejtő (egy hónap múlva le kell adnom a cuccot és még van vele munka dögivel), másfelől meg kibírható (majd lesz valahogy).
Ágó cukimuki, de az agyamra megy szegényem néha, ami nem is csoda, azt hiszem, teljesen kialvatlan vagyok (amivel azt akarom mondani, hogy nem az ő hibája, ha az agyamra megy, én vagyok türelmetlen). Mondjuk azért az, hogy már nincs egy icipici idő se, amikor csönd lehetne, mert akkor rögtön mesét kezd követelni ("Elmesélsz egy tűzoltó Hórihórgast?" - ez ugyanolyan reflexszerű mondatává vált, mint a "Kérem a zöld cumikát.", amit akkor is tud mondani, ha éppen a szájában van). Mesélni kell reggeli, ebéd, vacsora közben, az utcán, csakúgy meg egyébként is.
Közben viszont tök okosakat kérdez (Miért nem tudom kivenni a fogaimat? Miért esik minden lefelé? Miért pisilek és kakilok minden nap? Hová száll a füst? stb.), tök jó a fantáziája és nagyon vicceseket mond. (Az egyik mai kedvencem az volt, mikor Á-val várat építettek a királylánynak, a királyfinak, amit megtámadtak az ellenségek - akik barátságosak voltak. A királyfi legyőzte az ellenséget és követelte a királylány kezét. "Nem adjuk, - szólt a király nevében Ágó - ő a mienk, itt lakik. Marinak hívják. Lego Marinak, itt lakik." --- oké, lehet, hogy leírva nem olyan vicces, de élőben igazán aranyos volt.; A sárkányok és más váras mesékhez tartozó lények kicsit egyébként is érdeklik szombat óta, amikor szuper bábszínházat látott a Pozsonyi Pikniken. Mikor ma üvöltött a fürdőben, csakúgy, mint a fába szorult féreg, megszokásból, fejhangon, amitől a fülem majd szét reped, akkor bementem és kértem, hogy fejezze be, mert azt hittem már, hogy egy sárkány támadott rájuk fürdés közben. Erre azt felelte, hogy ő itt egy szál sárkányt sem látott, de ha jönne is egy, azt lecsapná. "Ha lecsapnám, akkor nem lenne többé?" - "Nem, akkor kimúlna, megdeglene, meghalna." "Akkor nem csapnám le, hanem mondanám, hogy maradjon itt és egyen fűt.")

Biciklizés

Elképesztően megváltoztatja a távolságokat a bicajozás. Vagyis a távolságok érzetét. Ami Ágóval, trolival egy egész délelőttös program, az bicajjal negyed óra (pl. a Városliget). A fő baj, hogy az én - női vázas - biciklimre nem lehet sehogy se felapplikálni a gyerekülést, és lehetne, hogy ha kiruccanást tervezünk, akkor cserélünk Á-val, de egy férfivázas biciklivel meg nem merek nekivágni Ágóval a hátam mögött, mert jöhet olyan helyzet, amikor hirtelen kell leugranom és arról nem tudok. Szóval most töprengünk, hogy mi legyen, mert ezen az őszön még rengeteget lehetne bicajozni.

Egyéb híreink: az oviról még mindig semmi konkrét. Elég gáz, mert így Ágót se tudom felkészíteni rá, elég hülyén hangzik, hogy "ha felvesznek, akkor mész", ezt ő nem érti, honnan is értené. Pedig volt Boribölcsis búcsúbuli, kapott is ott ajándékot, de már azt se értette teljesen. Hiszen Bori azt mondta, hogy aki ősztől oviba megy, az üljön a nagyszivacs szélére. Ágó természetesen nem akart odaülni. Mire a fülébe súgtam, hogy aki odaül, az kap ajándékot, amitől persze szépen helyet foglalt. Bori búcsúbeszédet is mondott, miszerint:
"Eddig ide jártatok hozzánk minden nap, most pedig majd elmentek tőlünk." Ezt természetesen Ágó is értette, mondta is:
"Igen, innen majd hazamegyünk."

Azért nagyon jó kis autót kapott :)

Továbbá a toyota szemét (szélvédőjét) is intézni kell, a disszertációt írni, Á lába szerintem semmit nem javult, és akkor még van itt valami munkaféleség is, ami miatt papika első nyuggerdélelőtjét töltheti majd holnap Ágóval.

Kiss Kata

aki neve ellenére egy óriás (3950 g, kb. 50 cm) tegnap (vagy bizonyos időszámítások szerint ma, de vegyük a születése helye szerinti időt na, és akkor tegnap) nem teljesen váratlanul, de annál gyorsabban megérkezett!
Érezd magad nagyon jól itt, Kata!

(Ágó csak azt nem érti, hogy "miért pont akkor született meg a Kata, amikor elkezdtem házat építeni?" -- merthogy éppen akkor kapcsoltam be a számítógépet és olvastam a jóhírt, amikor végre nekiláttak papával játszani.)

Ha egyszer ennek vége lesz

akkor én nagyon meg fogok könnyebbülni.
Egyszerűen kifogytak már a szavak belőlem és kínkeservvel szülök meg egy-egy újabb mondatot. És persze utálom azt az érzést is, hogy ezzel kelek-ezzel fekszem, vagy ha nem, akkor amiatt lelkiismeret furdalásom van. És biztos tök jó lehet olvasgatni, csak úgy, amit az embernek épp kedve van.
Még egy fél-háromnegyed fejezet, aztán a bevezető meg a tanulságok, a mellékletek és a bibliográfia - na és persze átolvasni, itt-ott átírni... Hát sikerülhet ez anélkül, hogy begolyózzak teljesen?

28

Nem, annál öregebb vagyok, viszont Ágó egyik nap kinőtte a 26-os szandálját és helyette rögtön a 28-as lett rá jó.
A hétvégén megint nyaraltunk, Feketehalomban, és az is nagyon jó volt, de most megint itt ülök a Zalaerek között és roppantul nyamvadt vagyok.
A Doboz ma átment a műszaki vizsgán, aztán hazafelé az autópályán ráesett valami egy kamionról és betört a szélvédője. Azért hálás vagyok nagyon az égieknek, hogy Á. ezek után simán hazajött vele.

Balaton

Na szóval, a Balatonozás tényleg remekül sikerült. Ágó igazi nagyfiúként viselkedett, szót fogadott, aranyoskodott és persze a társaság középpontja volt. Mondjuk azt eddig is tudtuk, hogy szereti a felnőttek társaságát, de most a gyerekekkel is kedvesen bánt. Mondjuk két nála kisebb lányról van szó és a lányokkal, meg a kisebbekkel egyébként is békés(ebb) szokott lenni. De csak most, hogy újra a kisjátszóra járunk, veszem észre rajta, hogy tényleg nagyfiú lett a nyáron. Eljátszik nélkülem, beszél-utasít-magyaráz, ügyes.
Mindeközben mi is tudtunk pihenni, ami akkor is jó volt, hogyha nekem egyébként most már intenzíven csapkodnak a hullámok a fejem fölött. Vittem is számítógépet, de nem nagyon tudtam dolgozni. De mondom, ez talán nem is akkora baj, igazán kell néha pihenni is. Remek bográcsgulyás, esti iszogatás és beszélgetés, nagy alvások.
Az autó is ügyes volt, épp megint kialudt a check engine ikonja. Jó is, mostanában esedékes a vizsgája, remélem, kibírja addig.
Most még vár ránk egy újabb hosszú hétvége (addigra bele kéne kezdenem az utolsó fejezetbe), aztán menthetetlenül vége lesz a nyárnak. Kezdhetek aggódni az ovi miatt.

Ágó kedvenc dala

Voltunk a Balatonon a hétvégén és mondhatom, hogy igazán kifogástalanul sikerült. Majd írok esetleg róla, vagy teszek fel képeket, de addig is, fogadjátok szeretettel Ágó kedvenc dalát, amit NAGYON sokszor hallgattunk meg autókázás közben.

Cuki

Nagyon kedves bókot kaptam ma a gyerek használtruha boltos csajtól.
Azt mondta, hogy: "Neked még a neved is cuki."
Gondolom a másikom, ami cuki, az Ágó lehet. Vagy én magam esetleg?
Ezentúl azt fogom gondolni a nevemről, hogy milyen cuki.
(Pedig ha tudná, hogy Tita vagyok.)

Hátvakarás

Elég vacak a bőre, idén másodszor dörgöli-vakarja véresre az orra alatt kis részt, a háta meg - bár most egész jó állapotban van - volt már az egész területén pöttyös és szétvakart, normálisan - általában - "csak" száraz és viszket.
Ma lefekvéskor vakarászni kezdte. A véresre vakarás ellen jó szer, ha segítek neki, és vakarászom én egy picit finoman. De ma először nem engedte, mert ő akarta ("én akajom"), csak aztán letört a körme a hüvelykjén ("letöjt, levágod?"), amit ugyan nem használ a vakarózáshoz (azt hiszem, de úgy mégse maradhat). Aztán lekapcsoltam a lámpát és mentem, hogy segítek. De:
- "ha lekapcsolod a lámpát, nem látom a hátamat"
- "be kell bújni a pizsi alá, úgy kell vakarni"
- "ott vakard, ahol viszket"
- "de én egy ujjal szoktam"
itt azért már eléggé röhögtem.

Bicaj

Aztán meg tegnap kihasználtuk, hogy végre jó az idő és ráadásul mindenkinek van biciklije, úgyhogy kimentünk Borkáékkal a Népszigetre, ami összehasonlíthatatlanul kellemesebb (prolibb és emberközelibb), mint a Margit-sziget. Hekk, sör, játszózás. És kb. 16 km bicajozás, ami éppen kellemes, ráadásul szintén végig kijelölt és kiépített bicikliúton.
Most meg a fiúk elmentek egy még újabb irányba Budán, ügyvédi ügyeinket elintézendő.

Ágó és a disszertáció

Ma egyszer csak odaszalad és felkiáltott:
- Hű, micsoda hatalmas disszertáció!
ami azért nagyon jól esett.
Mint ahogy az is, amikor tegnap, amikor épp nem voltam túl jó passzban és ezt szóvá is tettem, odajött és megpuszilt, hogy könnyebben menjen az írás.
Nagy könnyebbség, hogy elfogadja, hogy most ez az izé az első, nem ő, de remélem, hamar a végére érünk ennek az időszaknak.

Canga

Hazajöttem Bligetről cangával. Hát, az szuper volt. Igazi beetetős pálya: végig gurulni kell, az ember kedvet kap, hogy eztán csak bicajjal járja a várost. De tényleg szuper volt három nap asztalnál görnyedés után. És végig bicikliúton lehet jönni, a legjobb a Duna-parton van (nem tudom, mitől jó, valamiért hangulata van), de jó mindenhol. Remélem, rá lehet szerelni Ágó ülését az én bicajomra is, és akkor aztán jön a jó világ. Mármint persze főleg akkor, ha az opusz is megíródik közben.
Most olyan, mintha látnám a végét, de azért még odébb van.

jó jó, nem bóklászom a neten, dolgozom tovább, na

A fejünket

Azt is kérdezte Ágó nemrég, hogy "Miért nem tudjuk levenni a fejünket?" És milyen igaz, miért nem. Ha tehetném, én bizony leszerelném most az enyémet, kitenném az esőbe, hadd ázzon.

"De ki írja akkor a disszertációt?"

Jaj, szegény gyerek... Ma felmerült este, hogy ki altassa, a mama vagy én.
- Te altass, Tita. ... Bár akkor ki írja addig a disszertációt?-kérdezte a legdrágább egyszem.

Kettős életünk

Mivel a hétből mostanában legalább kettő, de inkább három napot Bligeten töltünk, igazából anyu képeiből lehet tájékozódni Ágó mindennapjairól. Annál is inkább, mert ő még - azt hiszem - nem titkosította a fotóit. (Szereti a kommenteket, úgyhogy csak bátran!)

Amikor még nyár volt

Erről írtam: barackot tol ezerrel és közben hajókázik... Dolce vita, ehh.

Pondró vs. meztelencsiga

"Ezek nem olyan ragadósak, mint a meztelencsigák!"- tartja Ágó boldogan a dobozt, amibe tucatnyi csinos kis cserebogár pondrót gyűjtött. Puszta kézzel. (A meztelencsigákhoz gumikesztyűt húzott a múltkor.)

Mindeközben persze én is jól mulatok a jegyzeteim áttekinthetetlen dzsungelében.

Thomast ebédre

Azt ettünk ma. Ilyen kis mozdony formájú pipihusikákat. Ágó választotta, gondolhatjátok. Egyébként az ébren töltött napi kb. 14 órából nagyjából 13,5-et töltünk "sínezéssel", na jó, ha sikerül elmenni itthonról, akkor valamivel kevesebbet, bár ma a játszón is végig vonatoztunk. A 14 óra során csak akkor nem a "Szirénázó szupercsapat" főcímdalát énekli, ha tele van a szája. Vagy ha kérdez. Szerencsére sokat kérdez, az még mindig jobb.

Szolg. közl.

A továbbiakban a picasás webalbumaimat titokosítom, mert ismeretlen nem kívánt érdeklődők is ráakadtak. Akit érdekel, annak megadom a linket majd mindig.

Zeg.

Az mindig egy nagy utazás. Nem csak fizikailag.
Jó volt.

De remélem, most hosszabb ideig nem megyek.
Az lenne csak igazán jó.

Egyébként meg van egy kedvenc linkem, ahol kedvenc britjeimet szoktam meghallgatni pihenés gyanánt.

Így állunk

Ma teljesült a pici Á vágya, hogy egyáltalán ne menjünk ki délelőtt. Gondoskodott róla az időjárás. Mondjuk nekem tetszett a nagy eső, meg az is jó volt, hogy végre neki lehetett igaza (a picinek), nem kellett vele megküzdeni az elindulásért. És tök jól lehet vele játszani meg beszélgetni. El is telt tök könnyen a nap.
Du. elvittük Bligetre, mert én holnap Zeg.-re megyek. Kíváncsi vagyok, drukkoljatok, hogy találjak valami értelmeset.
Este meg még kipróbáltam a "konzulens házhoz jön"-szolgáltatást. Bár már járt itt többször, sosem kellett a saját lakásunkban elszenvednem a disszertációs-fejezet megbeszélés gyötrelmeit, azt eddig mindig házon kívül intéztük. Ki lehetett bírni így is.
Azért kicsit aggaszt továbbra is, hogy ez a disszertáció bizony egy első verzió lesz (még ha addigra valami csoda folytán csinálok is belőle itt-ott második verziót), az viszont tök jó, hogy már van olyan fejezet, amit Ával együtt hárman is olvastak rajtam kívül.
Utána meg még vacsorázni is elmentünk. Mármint Ával.

A vizek természetérűl

- "Tita, te tudtad, hogy van olyan víz, amibe az embernek bele kell dugnia kezét? Ami arra van." - kérdezte komoly képpel két perccel azután, hogy elvettem tőle a poharat, mert az ujjait lógatta bele.
- "Nem én, ilyen vízről még sose hallottam."
- "Pedig van. Arra.... arrafelé, amerre a Borkáék laknak."

Ez egy a végtelen számú hihetetlen párbeszédből, amit egy nap folytatunk. Itt kérném meg kedves Férjemet, hogy kommentben írja meg, mire való a gejzír. (A gejzír a Hórihórgas-mesék - amelyeket én költök szakmányban álló nap - egyik kedvenc epizódja révén került a köztudatba.)

Boldog szülinapot!

Ma is, meg még milliószor!

malwares

De hogy van az, hogy most meg itt dolgozik az új kis barátom, egy biz. anti-malware program és sorra kap el mindenféle potenciálisan veszélyes oldalakat. Főleg moldáviai és holland internetszolgáltatókat.
Csoda, hogy egész tegnapig nem volt különösebben nagy baj az én kis ártatlan, védtelen masinámmal.

A rendszer súlyos hiba után állt helyre

Kedves Naplóm,

ma lezajlott életem második küzdelme a számítógépes vírusokkal. Nem merném azt mondani, hogy ezúttal is én jöttem ki győztesen a harcból, bár az, hogy most írok, elég biztató jel.
A "Pro shield" nevű vírussal küzdöttem, ami annyira ravasz, hogy anti-virus programnak adja ki magát, de közben minden .exe file-t működésképtelenné tesz. Egész szörnyű délután okozott ezzel, mivelhogy éppen az utolsó levéltárazót és maxi-írós időket tervezem, meglehetősen szörnyű lenne gép nélkül.
Aztán eszembe jutott az én okos testvérkém tanácsa abból az - első vírus elleni harcos - időből, amikor ráadásul Angliában voltam*, nevezetesen, hogy használjam barátunkat az internetet. Oké, mondjuk okos voltam, mert tudtam, hogy mit keressek (ugyanis magamtól rájöttem, hogy ez a magát vírusirtónak kiadó izé maga a vírus -- nem volt nehéz, ui. látványosan pénzt és adatokat akart belőlem kicsalni --), de aztán rákerestem, követtem az útmutatásokat és legyaptam innen. Igaz, közben az avast! újabb verzióját is telepítettem, és mint már máskor is (ezt nem is tudom honnan tudom), az történt, hogy az én kis letöltött vírusírtóm meg az avast nem szerették egymást. Ettől a gép még rosszabb állapotba került, mint amikor vírusos volt (nem rosszabba, lényegében ugyanolyan használhatatlan volt, csak más okból, nem részletezem). No, de aztán - úgy látom, hisz már percek óta írok - most működik, mert az avastot leszedtem.

* van ebben valami különösen genyó; mintha a vírusok éreznék, hogy mikor totálisan fontos a gép, és akkor támadnak. Angliában ez (vagyis egy másik gép) volt a fő kapcsolatom az itthoniakkal, meg nem mellesleg azon dolgoztam. Meg most is: írni kéne, utazni kéne, erre tessék. Hát kedves víruskáim, rohadjatok meg.

Továbbra is tombol

Hőségriadó ide, extrém UV-B sugárzás oda, mi kéremszépen remekül mulatunk. Ifj. Huszika a medencéjében ül egy napernyő alatt és sárgabarackot töm magába. Mamája figyeli és kiszolgálja (hehe, egy kis zsarnokot nevelünk, egyébként).
Én meg - miközben azon morfondírozok, hogy vajon jó helyen vagyunk-e mi itt, ahol ilyen durván durva a pályázati pénzek elosztása - serényen ügyködöm rajta, hogy legyen még egy munkanélküli phd-s az országban. (A morfondírozás mindenekelőtt külföldi egyetemi honlapok böngészését jelenti.)

Tombol a nyár

Szuper pancsolós hétvégénk volt Szanyban. Ágó váratlanul elképesztően élvezte a nagy vizet a medencében. Úgyhogy most pozitív várakozással állok a balatoni meg a Büdös-tavi pacsalás elébe.
Jövő héten levéltározás Zeg.-en. A véletlen nagy barátom: sikerül pont akkor mennem, amikor olyasvalaki is megy, akivel épp a napokban akartam sörözést megszervezni itthon.

Viszont ha szembejön veletek egy nekem való munkaajánlat, lehetőleg október elsejei kezdéssel, akkor ne habozzatok szólni.

Az előzőhöz

Amit - az előző bejegyzést - úgy is kell érteni, hogy nem hogy a legnagyobb, de az egyetlen gondom a disszertáció írása (oké, nem bánnám, ha legalább duplájára-triplájára emelnék a gyest, meg ha működnének a bkv-jegy automaták és nem büntetne meg az ellenőr, amiért ezek után nincs jegyem meg ilyenek).
Miközben én írok, a kölök a kertben játszik óvodásat, meg írás füzetekkel köti le magát vagy ping-pongozik. Aztán kapok ebédet, elaltatom, desszertet eszek és írok tovább (vagy megyek pótdíjat befizetni).
Szóval ezért is fogok nosztalgiával erre az időszakra gondolni.

Dissz.

Biztos egyszer majd nosztalgiával fogok emlékezi azokra az időkre, amikor a legnagyobb gondom a disszertációm megírása volt.

De sok időnek kell még addig eltelnie.

60.

Millió pussz!

Check engine

A check engine meg mondjon le.

Ősz

Még szerencse, hogy Ágóra még jók az őszi ruhái. Bár az kár, hogy a gumicsizmáját viszont nem szereti.

Kobakok

A fejük mérete alig különböző (hihi), két kobak jön-megy, hol az egyik, hol a másik magyaráz. Hol az egyiknek, hol a másiknak adok puszit, mert olyanok ezek a kobakok, hogy az ember legszívesebben folyton puszilgatná őket.

A balek

Mesélhetnék a párizsi nyaralásunkról, ami igazán remekül sikerült.
De az van, hogy ma este jött egy ember, aki nagyon csúnyán átvert és ez teljesen letaglóz.
Azt állította, hogy az egyik általam előfizetett lap megbízásából jön, mert átvették a kézbesítést a laptól és a kimutatás szerint én nem fizettem be az előfizetési díjat. Mivel tudtam, hogy befizettem, ezen a ponton ellenkezni kezdtem, de aztán valahogy annyira meggyőző volt, hogy a kiszállási díjat (amiért állítólag már harmadszor próbálja átadni nekem a lapot, amire nem fizettem rendesen elő), mégis legombolta rólam.
Áhh, az egész eset annyira rémes, tökre átlátszó és világos kellett volna legyen menet közben is, hogy egy nagy átverés, hogy nem is akarom magyarázni.
Egy olyan lapról van szó, aminek a szerkesztőivel kb. heti kapcsolatban állok, nyilván értesítettek volna, ha bármi késedelem előfordul, ha meg ezt a céget megbízták, akkor a csávókám dobja a postaládába a cuccot, nemde?
Én barom.
És volt olyan pofátlan, hogy nyugtát adott, meg az ezer forintból 10-et vissza, mert csak annyi a kézbesítési díj. Betojok.

És most nincs kedvem a kedvenc lapomat olvasni, mert valaki kilopta a postaládánkból és ki tudja, merre hurcimbálta napokon át meg egyébként is. Jajj, annyira szomorú vagyok, komolyan.

Autós kirándulás

Elvitt ma minket kirándulni a Doboz. Nem messzire, csak Szentendrére, de pont tökjó volt. És ügyesek is voltunk, mert nem volt nálunk elég apró, pedig ott még hétvégén is kell parkolódíjat fizetni, de mi nem estünk kétségbe, hanem ügyesen fizettük mobillal a díjat. Kár, hogy rossz rendszámot írtam be (Á diktálta, én meg voltam akkora lüke, hogy rá se néztem az autóra, hogy ellenőrizzem, pedig tudtam, hogy nem jót mond), mert így még egy mikuláscsomagot is kaptunk :)
Meg a motoros ikon is még mindig világít, de út közben legalább láttuk, hol van a legközelebbi toyota szervíz.
De tud légkondizni, meg zenélni a rádiójával, sőt cd-t is tud, de azt még nem tettünk bele. Az egyébként vicces, hogy Ágó, ha zenét szeretne hallgatni, akkor a petőfit nem bírja, csak a bartók rádiót. Az előbbi szerinte egyáltalán nem is zene, amit az utóbbin hall, az viszont kivétel nélkül jó szokott lenni.
Du. meg hatalmasat fociztak a fiúk a parkban. Akárhogy is utálom ezt a cuppogós-ruharátapadós fülledt nyári időt, azt egy öröm nézni, ahogy a szép kis tiszta Ágóból néhány perc alatt csatakos-mocsádék lurkó válik. A füléig poros, izzadt és piros és boldog.

Doboz

Végül is le is fényképezhetnénk, ahogy ácsorog itt a ház előtt, de majd keresünk neki valami még szebb hátteret.
Doboz, típusát tekintve "tojota kojojja", tegnap óta itt lakik és már nem Bligeten.

Ovimajré

Szóval hogy gőzük sincs, hogy lesz-e hely szeptemberben. A körzetes - és szimpatikus - oviban jelenleg több a felvett gyerek, mint amennyi elfér benne (ne kérdezzétek ez hogyan lett és miért). De "bízzon bennünk anyuka, szeptember közepén jöjjön hozzám és ígérem, addig ki nem megy a szobámból, amíg megoldást nem találunk." Ezt a központi oviigazgató mondta, a körzetes ovi igazgatónője asszem inkább ideges volt, mint kedves, amikor beszéltünk (akkor még nem tudtam, hogy micsoda galiba van a háza táján, de azt hallottam, hogy az alapból mindig kedves nő nagyon ki van valamiért akadva és roppantul nem örül, hogy még én is érdeklődni merek). Hogy állítólag az októberieket még el fogják tudni helyezni (ha nem is a kiszemelt, Ágónak beígért helyen - de persze ez az én bajom, amit perpill nem is engedek az agyam közelébe... bizonyosan ezért dekkol inkább a gyomrom táján), de a novemberiekre már nincs esély.
Meglátjuk.
Máskülönben úgyse tudni arról semmit jelenleg, hogy én mit fogok csinálni szeptemberben, a pánikszerű disszertációíráson túl.

Jól megneveltem szegényt

Ma megint randalírozás, csapból fröcskölés, levetkőzni nem akarás volt a fürdőben fürdés helyett. Egy ponton aszontuk, hogy háromig számolunk és ha nem hagyja abba, kimegyünk. Úgy is lett, kimentünk és becsaptam (hál'istennek nem a csapkodós lendületemmel) az ajtót. Csakhogy ez a szegény kis lüke jött utánunk. Jól orron is nyomta az ajtó, eleredt az orra vére. Hamar elállt, de azért volt jó nagy lelkiismeret furdalásom.
Pont ma, amikor pedig Borkával megbeszéltük, hogy vannak azok a napok, amikor este baromi büszkék vagyunk magunkra, hogy aznap sem tekertük ki a gyerekünk nyakát.
Állítólag a dackorszaknak is vége van egyszer.
Más állítások szerint meg vége van ugyan a két éves kor körülinek, de akkor meg rögtön kezdődik az öt éves kor körüli, azután a kiskamasz kori, aztán a kamaszkori és így tovább.

Apunak: Á ma legalább akkor bravúrt hajtott végre, mint te annak idején, amikor nem akartad, hogy a Trabantba pisiljek. Csak Á a szőnyeget mentette. És kaki elől.
(Kapcsolódó téma: Bligeten MINDIG akkor fogy el a wc-papír, amikor én használom a wc-t. Egy éjszakát aludtam ott, és mindkét wc-ben így jártam.)
Nem kapcsolódó, csak el akartam mondani: idén már Ágóban és bennem is találtunk kullancsot.

Autó, bicikli

Megvan az autó! Nagyon szép, nagyon kényelmes, nagyon csöndes, nagyon jó érzés elöl ülni, és nagyon zavar a benne (egy ideje, ki tudja mióta, mi a tegnapi hazaérés előtt vettük észre) világító "check engine" ikon. Ami - gondolhatjátok, rögtön nekiestünk az internetnek - kb. mindentől lehet: a benzintartály sapkájának nem rendes visszacsavarásától, a lambda szonda eldugulásán át (ezt ma tanultam Borkától) a motor dugattyúinak bedögléséig bármitől. Most nem nagyon bosszantó, hogy veszünk egy autót, ami meg alig száználtöbb km-t mire hazaér és elkezd világítani egy hibajelzés? Szóval most majd megkeressük a legközelebbi Toyota-szervizt, gondolom. Nevet is csak azután találunk ki a járgánynak. (Vagyis csak én, szerintem Á szerint nem is kell név egy autónak.) Ill. most a hét elején ráadásul még Bligeten fog dekkolni, mert nincs itteni parkolási engedélyünk, fizetni meg sok volna.
Mindegy, azért nagyon örülünk, mert máris meglátogathattuk Borkáékat, aminek itt volt az ideje, Lóri már mindjárt kinövi az újszülött ruhákat!

Az autó miatt Á lemond a felnőtt bérletéről, helyette bicajjal fog dolgozni járni. Tegnap Ágóval le is csutakoltuk anyu régi cangáját, a fiúk felszerelték a csomagtartót. Hibádzik rajta egy bovden, meg kell majd valami világító alkalmatosságot is felszerelni, de egyébként nagyon szupi az is. Lehet, hogy előbb-utóbb az én Suzy márkájú bicajomat is átköltöztetjük ide. Ágónak meg, az autósülés mellé, beszerzünk egy cangaülést is.

No, munkára: Á hozott másfél tonna zöldborsót, meg kell pucolni!

Az ovi

Tegnap végre eljutottunk az ovihoz, hogy megnézzük, hanyadik is Ágó az "előjegyzettek" listáján. Mert bizony nem vették fel, vagy legalábbis nem lehet azt tudni. Hiába töltöttem ki egy nyilatkozatot az előjegyzésnél - a vezetőnő kérésére -, hogy akár szeptembertől is beadnám az amúgy év vesztes gyerekemet, a hivatalos határozat szerint addig ne is próbálkozzunk semmivel, amíg be nem töltötte a harmadik életévét, hanem jelentkezzünk majd a születésnap előtt egy hónappal, hogy még mindig fenntartjuk-e az igényünket a helyre, addig előjegyzésben tartják.
Miközben mindazokat felveszik már most, akik a körzeten kívülről kérték át magukat, de szeptember 1-ig betöltik a hármat. Azaz, ha jól értem, megtörténhet az, hogy szépen fel is töltik az összes helyet (a felvettek névsora több mint 60 nevet tartalmaz, de azt hiszem, ebben nem csak kiscsoportosok vannak), mi meg lecsúszunk - kellett nekem ősszel szülni. Mi több, tudok olyanról is, aki nem ide kérte magát, de más oviból mégis ide irányították. Röviden tehát úgy működik a dolog, hogy vannak ugyan körzetes ovik, ahová elsősorban tartozol, de ha máshová kéred magad, mehetsz oda. Vagy ha megtelnek máshol a helyek, a központi irányítás majd eloszt akárhová. Vagyis a körzetes ovi kijelölése tökéletesen felesleges, úgyis a végén mindenféle egyéb szempontok és igények szerint kerül a gyerek valahová. A siker záloga főként a születési dátum: szept. 1-re be kell tölteni a harmadik életévet, különben várólistára kerül a gyerök így is úgy is.

Na, minden esetre Ágó az első azon a bizonyos listán, ez - végső soron nem tudom miért - megnyugtatott egy picit.

Mielőtt eltelne egy hét is

Írok, nehogy azt higgyétek, hogy elvesztem.
Hétfőn úgy tűnt nekem, hogy ez lesz a világ leghosszabb hete. Az történt ugyanis, hogy olyan rosszul voltam, hogy még Át is hazarángattam a munkából, mert tényleg mozdulni is alig tudtam. Hazajött és én aludtam és aludtam, estére egész jól lettem, ami azt jelenti, hogy maradt némi gyomorfájásom és sok bágyadtságom, de képes voltam mozogni.
Kedden már jobban voltam, a gyomrom ugyan még mindig fájt, de azt a feltevést már elvetettem, hogy én vagyok ennek a német hasfosi járványnak az első hazai áldozata. Szerencsére apu is átjött délután, így a kisPicur sem sínylődött sokat anyja használhatatlanságától.
Szerdán már egészen jól voltam, délután annyira összeszedtem magam, hogy el is mentünk Á elé a munkahelyére, mindannyiunk nagy örömére. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy az én betegségem abszolút nem egy vírus következménye, hanem a pánikalapú hisztériáé. Amint ezt detektáltam, sikerült is kezelnem.
Így mára teljesen meggyógyultam. Jóllehet a disszertációm ettől nem íródott tovább, de azt lassan csak felismerem, hogy a hisztizéstől nem is fog.

Mindeközben Ágó egy kis csodacsillag, aki azért egy személyben egy duzzogó varánusz és maga Szörnyeteg Lajos is. Ma azzal jött nekem ebéd közben, hogy képzeljem el, ő azt "olvasta valahol, egy könyvben, hogy egyszer egy kisfiú egyedül ment a játszótérre, az anyukája meg otthon maradt". Komoly pofával, részletezően.
Valamint imádom, ahogy bővül a szókincse és teljesen természetes, ha egy autótologatás során gyors egymásutánban számtalan különböző szót használ az autók mozgásának leírására: megy, gurul, elhajt, befut, száguld, döcög, megérkezik, nekilódul pl. Meg simán és jól használja a "szerintem", "én úgy gondolom", "azt tudom erre javasolni", "biztosan", "elképzelhető, hogy", "feltétlenül", "mindenképp" kifejezéseket.
Az egyik legaranyosabb mégis az, amikor narrálja saját magát. "Ezt most idehozom és rárakom - gondoltam." (A sok párbeszédes mese hatása.) Meg monologizál és halandzsázik rengeteget.

Ágy

Eljött az ideje, hogy visszatérjenek az alvási szokások a rendes kerékvágásba. Ez legfőképp azt jelenti, hogy nem megyek át Bágó szobájában hajnalban, hanem vállalom, hogy felkelek, amikor Á felkel (nem is lenne rossz, ha lenne reggelente egy félóra szabadságom).
Bágó nem nagyon kel fel éjjel, ha mégis, akkor csak oda kell sietni hozzá és visszadugni az ágyába. Viszont hajnali hat körül felkel, és erre jó megoldás volt, hogy addigra én már rendszerint az ő szobájában lévő nagyágyon aludtam, gyorsan magam mellé tettem és aludtam tovább. Most viszont azt gondolom, hogy a rémséges Tita-függősége részben abból táplálkozik, hogy így minden reggel mellettem ébredt. Nem, nem kell, hogy azt higgye, mi egyek vagyunk. Nagyfiú már.
Szóval ma maradtam Á mellett. Bágó valamivel hat után szólongatott, de hiába mentem oda, nem tudtam visszadugni az ágyába, nem akart lefeküdni. Gondoltam egyet, ha már úgyis fel kell kelnünk, áthoztam a mi ágyunkba, hogy mesélek neki. De itt sem akart maradni. Visszaszaladt a szobájába és lefeküdt egyedül a nagy ágyra. Aludt is hét utánig, amikor átjött újra hozzánk és akkor már kérte, hogy meséljek. Korábban kelt, mint máskor. Korábban aludt is el délután, meg este is. De az igazi fejlemény, hogy este ő kérte, hadd feküdjön a saját ágyába, ne pedig egymás mellett aludjunk el a nagyágyán. Átmászott az ágyikójába, odaültem mellé, forgolódás, fészkelődés és annak többszöri ellenőrzése után, hogy még mindig mellette ücsörgök-e, elaludt. Hm. Csak így tovább!

Könyvhét

Kimenőt kaptam a fiúktól (a kisebbik némiképp zokon vette ugyan a kívánságomat), és ellátogattam a könyvhétre. Volt, amit "muszáj" volt megvenni, ha már egyszer épp ott dedikált a szerzője. Aztán volt, amit "megérdemeltem" és ennek megfelelően ajándékba kaptam, mert sokat segítettem a szerzőjének (amit egyébként már korábban és igazán nagylelkűen honorált). Volt továbbá olyan is, amit meg azért vásároltam meg és dedikáltattam, mert mégiscsak egy afféle "padtársam" remekművéről van szó. Végezetül nem feledkezhettem meg a legpicibbről sem, aki ha a dolgok jól jönnek össze - és most erre nem térek ki bővebben, mert csak felbosszantanám magam - ovis lesz az ősztől.
Nem mellesleg - mivel nem egy időben voltak jelent a látni kívánt szerzők - beszereztem egy jó kis nyári inget is a közeli hundm-ben.

Vihar

Nagyon szeretem az ilyen esőt, mint a ma esti. Bágó sem félt most tőle (tavaly elkapott minket egy nagy jégesős vihar nyáron, attól nagyon-nagyon megijedt), apukája nyakában ücsörögve tartotta az esernyőt a hazaúton. Este 7-re legkésőbb itthon kell vele lenni, nagyon elfárad különben. Amitől hisztis.

Holnap A. papa jóvoltából újabb kör a levéltárban (nem említettem még, de engem határozottan zavar a Széll Kálmán tér megnevezés). Ilyen még nem volt, hogy Bágóra a papája vigyáz, de az előjelek szerint nagyon várja mindkét fél.

Egy szupi hétvége

van most mögöttünk. Voltunk Kőszegen és Szanyban, megnéztük az autót, amelyik hamarosan hozzánk költözik, barátoltunk és nagymama-papáztunk. Bágó "megvezetett" egy rakás autót, pacsált a Rábában (ma meg - nem mellékesen - bilibe kakilt).
A címszavaknál most nem jutok többre, de majd felteszem a képeket is.
Még csak azt tartom fontosnak megjegyezni, hogy igaz, hogy rohadtul nem lep meg, hogy amikor a M. mama ugráltatásával járó délutáni kimenőmön elrobogtam a levéltárba (nemmondommelyik) azzal kellett szembesülnöm, hogy a kérésemmel beszélőviszonyban sem lévő mikrofilmeket hoztak ki (annyira nem voltak beszélőviszonyban, hogy gót német helyett latinul voltak a lefilmezett iratok és mintegy 200 évvel korábbiak a kívánatosnál), de azért basszus. Tudom én, hogy sok a papír egy ilyen helyen, és nehéz róluk rendes jegyzéket csinálni, de azért meg lehetne próbálni mégis. Ezt abból gondolom, hogy a legtöbb hasonló helyen egész jól sikerült is, de itt valahogy mindig galiba van.

Nyári szünet

Akkor hát a mai bölcsitlenséggel meg is kezdődött a nyári szünet (ami egy hét múlva így is-úgy is elkezdődött volna). Ezt azzal ünnepeltük, hogy tökre jó kedve volt mindkettőnknek egész nap, valami egész minimális cirkuszolással és hisztikével letudtuk a napot, a bilibepisilést is tökéletesítettük.
Ez utóbbi egyébként vicces. Mert tudtam én - már bocs, akit nem érdekelnek a szobatisztasági kérdés részletei, az ezt a bekezdést ugorja át nyugodtan -, hogy a pisi az egyszerűbb úgy. De bizony úgy esett, hogy Bágó is olyan kisgyerek, aki kakilni viszont nem akar a bilibe. Semmi gond, megegyeztünk, hogy adok rá pelust, majd úgy könnyebb lesz. Igenám, de az viszont máris tök mélyen rögzült benne, hogy ha pisilnie kell, akkor kiabál és szalad a fürdőszobába (jóllehet, most már egész hosszan vissza is tudja tartani, legalább annyi ideig, hogy néhány autót összehordjon a fürdőbe, hogy ne unatkozzon közben -- ami azért érdekes, mert leggyakrabban rá se ültetem a bilire, csak odatartom elé, vagyis az egész pössentés nem több fél percnél, viszont autózni úgyse tud közben). Így esett, hogy akart ő kakilni a pelusába, de akárhányszor nyomni kezdett, attól pisilnie is kellett rögtön, amitől viszont abbahagyta a nyomást és indult a bilijéhez. Amibe viszont nem akar kakilni. Az ördögi körből végül nagy nehezen sikerült kitörnünk, miután megegyeztünk, hogy a kakilásnál lehet pisilni is a pelenkába.
Oké, téma befejezve, de azért nagyon örülünk, hogy ilyen szépen haladnak a dolgok.

Máskülönben meg azon aggódtam, hogy a hétfőn nagy műgonddal, és nem kevés háborgás árán végül mikrofilmen kikért levéltári szajrét ma fogják kihozni nekem, én meg a játszón dekkolok majd, ahelyett, hogy a Bach-kori rendőri anyagot kurkásznám. Megnyugtatásomra délután kettőkor a kutatótermi ügyelő közölte, hogy a cucc nem érkezett át Óbudáról.
Micsoda megkönnyebbülés. Biztos nagyon bosszús lettem volna, ha ma elhurcolom a bölcsibe csak azért, hogy úgyse tudjak a levéltárban dolgozni.
Azért kíváncsi vagyok, hogy 1. valaha megérkezik-e, 2. használható lesz-e az anyag.

Jó nap

Reméltem tegnap, hogy hamarosan egy ilyen című bejegyzést is írhatok.
Amilyen rémes volt a tegnap, olyan szuper volt a mai nap. Holnap nem lesz bölcsi, nem érne most annyit, még ha a levéltárban éppen ki is hozzák a tekercseimet, akkor se.

Ma egész nap pelenkátlanul volt, minden pisilésnél szólt és annyira időben, hogy egy alsógatya elég volt egész napra (alváshoz du. is kapott pelust, de alvás közben nem pisilt, előtte meg még egyszer szólt, hogy pisilnie kell, pedig egy hete még amint pelust tudott magán, szólt ugyan, de nem ment el a biliig pisilni). Még az esti mesikélés közben is elszaladt egyszer pisilni. Tök jó érzés, nem is hittem volna.

Rossz nap

Hát, annyit mondhatok, ilyen szörnyűséges napunk még nem volt Bágóval.
Egyfelől vége a bölcsizésnek, ma megadtam magam, én ezt nem csinálom tovább. Amikor az ember gyereke azt üvölti az utcán hüppögve, taknyot-nyálat egybefolyatva, hogy eljön inkább a levéltárba és (mivel gyerekek oda nem jöhetnek be) megvár az utcán, csak ne menjünk bölcsibe. Csak ne menjünk bölcsibe! Ne menjünk bölcsibe! És hüppög és húz vissza és még azt is kiabálja, hogy Veled akarok maradni Tita!, akkor eljön az a pont, nálam legalábbis eljött, hogy azt mondtam: Jó, telefonálok, hogy nem megyünk.
Még akkor is, ha tudom, közben is tudtam, hogy ez azt jelenti, soha többé nem megyünk.

A maradékot nem részletezem, pedig tanulságos: hogyan jutsz haza egy üvöltő, hisztiző és baromi fáradt gyerekkel és az ő cangájával a Jászai Mari térről. Volt szépen kérés, fenyegetőzés, rángatás, cibálás, cipelés, kiabálás és valószínűleg lehettek jobb pillanatok is, mert egy nő odajött hozzánk és azt mondta, micsoda szerencsés kisfiú ez az Ágó, hogy az anyukája ilyen türelmes és nyugodt, amikor ő fáradt és hisztis. Ez jól esett az adott ponton, még akkor is, ha sajna a hazaút nagyobb része valószínűleg mégis inkább hisztérikus volt mint nyugodt, mindkettőnk részéről.

Cserébe a szobatisztaság-üggyel egész jól állunk.

És persze ez a kis buksi a legcukibb az egész földön, remélem, holnaptól jobbra fordulnak a dolgok.

Hogy, hogy nem

az elektromos művek meg pénzt küldött nekünk postán. (Gondolom, túl sokat fizettünk, és visszajár...) Biztos, hogy nem tudom felfogni, hogyan is intézem én a csekkügyeinket.

Redőny

Ma leszakadt (pontosabban reggel nem lehetett felhúzni) Bágó szobájában a redőny.
Szerencsére kezelhető a helyzet (bár közel sem tökéletes), ami azért fontos, mert a délutáni alszikához elengedhetetlenül szükséges, hogy tudja nézegetni a szemközti ház falát. A múltkor megpróbáltam besötétíteni a szobáját miközben altattam - teljes ellenállásba ütköztem.
Szóval most a nagy kérdés, hogy szakihoz kell-e fordulnunk. Mert elsőre úgy néz ki, hogy ha sikerülne megszerezni a szükséges alkatrészt, akkor simán meg tudnánk javítani mi magunk, de az elmúlt negyven perces internetes keresgélés eredményeként azt tudom csak felmutatni, hogy hozzávetőleg meg tudom nevezni az elromlott alkatrészt. De hogy hol lehet - nem webshopból - beszerezni, az még nem derült ki.

Újabb lépés a kiadásaink visszafogásában

Ma kötöttem egy új telefonszolgáltatóval szerződést, ami remélhetőleg némileg (kb. felére) segít visszavenni a telefonköltségeimből. Most egy ideig ezért egy másmilyen számról hívogatom majd, akit akarok, de aztán hamarosan visszakapom a régi számom (kell egy kis idő a szolgáltatóknak, hogy átvihessem a régi számom). Hozzá megvettem (nulla forintért) a legótvarabb telefont, amim eddig volt, az eladólányok nem is hitték, hogy van ember, aki ilyet megvesz (pontosabban hajlandó, akár ingyen is, hazavinni). Mivel azonban a számomra legfontosabb funkcióval (a beépített zseblámpával) ez a modell is rendelkezik, továbbá lehet vele hívást kezdeményezni és hívást is tud fogadni, ráadásul még sms-t is lehet vele írni, nekem tökéletesen megteszi. Bár az előző - nem sokban, de picit mégis különböző - telefonomat sajnálom, majd neked adom, Anyu.

Ágótlanságunkat kihasználva tegnap meglátogattunk K+P segedelmével egy nagy bevásárlóhelyet is, ha lesz autónk, biztos sokat fogunk shoppingolni, hihi.

Remélhetőleg autónk is lesz hamarosan, de ezt igazán nem szeretném elkiabálni.

Fölfelé

Mondom én, hogy a dolgok csak kiegyenesednek végre.
A nagy rendrakásban pl. a kezembe került a noteszom. És találtam benne annyi kp.-t, hogy az egyik tartozást majdnem ki is lehetett volna belőle fizetni. Van előnye is, ha az ember rendetlen és hanyag és mindent mindenhová csak úgy le- és elrak.

Egyenes

No, ez az elmulasztott-csekkek-ügye jó volt arra, hogy kicsit visszabillentsen az egyenes kerékvágásba. Már a komódon is elkezdtem rendet rakni, meg elpakoltam egy rakás könyvet, és elküldtem egy új fejezetet. Most kell majd ügyesen megtartani a lendületet. Valahogy.

Tegnap egyébként - hogy visszatereljem Bágóra a szót - nagyon felháborodtam egy anyukán a játszón. Az történt, hogy csinált valami homokformát a kislányának, aki viszont eltrappolt a homokozóból. Ágó viszont odament és szépen szétgereblyézte a homokformát. Mire én odaértem (közben Bágó kisautóit hajkurásztam) az anyuka éppen ott tartott, hogy: "most nézd meg, mit csináltál!" Mondtam Bágónak, hogy csinálja vissza a formát a néninek, biztos annak örülne. A néni erre replikázott: "Nézd csak meg, segíts megcsinálni. Tudod én mennyit dolgoztam ezzel?!" Ez volt az a pont, ahol Bágót szépen odébb tereltem, mert félek, hogy pillanatokon belül szóvá tettem volna, hogy ha neki egy fagyiforma megcsinálása akkora meló, akkor bizony komoly problémái lehetnek. Bágónak is csak annyit mondtam, hogy legközelebb bátran mondja az ilyen néniknek, hogy egy homokozóban bizony megesik az ilyesmi.
Nem is tudom. Talán ez a történet nem is hangzik különösképp furcsán, de én annyira felhúztam magam rajta, hogy egy f*szkalap úgy gondolja, hogy a homokozóban kell a gyereket megtanítani a mások (felnőttek?) munkájának tiszteletére, hogy még most is megemelkedett a pulzusom, ahogy visszagondoltam. Az a nagy szerencse, hogy végtelenül türelmes vagyok. (Nem végtelenül: a múltkor beszóltam egy lánynak a villamoson, aki két megállón át nézte, hogyan kapaszkodik a pici Bágó ezer ember lába között ácsorogva, miközben ő kényelmesen terpeszkedett egy széken és három-négyszer jól átnézett rajtunk.)