Néha a dolgok kívülről egészen úgy nézhetnek ki, mintha mi itt kérem egy amolyan felnőttekből és gyerekből álló család volnánk. Pl. amikor kinézek az ablakon és látom, ahogy a reptéri kisbuszra váró Á pár szót vált a szomszédokkal, akik kíváncsiskodnak, hogy hová utazik. Vagy amikor reggel felkeltem, felöltöztetem, reggelit adok a legkisebbnek és aztán, ahogy kell, elviszem az oviba, majd hazajövök és a számítógép előtt dolgozom egész nap. Vagy amikor délután még elviszem a könyvesboltba, hogy játsszon egy picit, vagy - ahogy ma tervezem - a műszaki boltba, hogy vásároljunk néhány normál háztartásban nélkülözhetetlen ketyerét (úm. kis éjjeli jelzőfény, kenyérpirító, webkamera).
Csak én tudom közben, hogy a szívem majd megszakad, amikor Á elmegy, amikor a pityergőt az oviban hagyom. Nem az van ugyanis, hogy én a nagy és okos anyuka vagyok, hanem az, hogy én egy pici és gyáva kisnyúl vagyok, aki igyekszik megtéveszteni minden nagy farkast. Elsősorban saját magát.
(Papika! aggodalomra semmi ok, ez nem szomorú bejegyzés!)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Hát, nem baj, hogy az utolsó, zárójeles mondatot is leírtad. Pussz!
VálaszTörlésAz emberek egy része soha nem lesz "igazi felnőtt" és ez szerencse! Nem szeretem az olyan okos és komoly embereket, akikben már nem él a gyermek! Szerintem azok a "farkasok".
VálaszTörlés