A brit kulinária védelmében

Töröm a fejem erősen, hogy még mit tudnak felmutatni az angolok.
Ma este olyan ham&eggset ettünk Ával, hogy az hét nyelven beszélt.
De ne felejtkezzünk meg a devoni ún. cream tea intézményéről sem. Gejl, de finom.

Átvitt értelem

Nagyon vicces, hogy Bágó mindent szó szerint ért, természetesen.
A múltkor nagyon felhúzott valamivel és mivel azt mégse mondhatom neki, hogy "menj a fenébe", ezért a "pukkadj meg" verziónál maradtam. Szegénykém, a következő pillanatban már sírásra görbülő szájjal csimpaszkodott a lábamba és azt nyöszörögte, hogy: "Nem akarok kipukkadni! Nem akarok kipukkadni!" Aztán tisztáztuk, hogy természetesen nem szó szerint értettem.
Valamelyik nap meg azt találtam mondani neki, hogy: "toll a füledbe!". A reakció hasonló volt, pillanatokon belül azt ismételgette elkeseredetten, hogy: "nem tojok a fülembe". Ezután már hosszabb előadásba kezdtem neki az amolyan szólás-mondásokról, így a "toll a füledbe"-t azt megszerette, ma is eszébe jutott és ismételgette párszor. Tudja, hogy ezt akkor kell mondani, ha valaki nagyon huncut és nem akar szót fogadni.

Ez jutott eszembe

Ha valaki egyszer nagyon meg szeretne lepni, az ne habozzon elkészíteni egy tipikus angol reggelit (még praktikusabban: vigyen el Angliába, kb. mindegy hogy azon belül hova).

Mennyire egyszerű

Reggel felsimogatod álmából mindkettőt. Reggeliztek. Elcangáztok a bölcsibe (egy cangázik, kettő kíséri). Elmentek a dolgotokra. Költségvetést írtok, pályázattal kilincseltek. Érte mész. Boldogan üt-vág egy xilofont, mosolyog, ebédelt rendesen. Hazacangáztok (egy cangázik, egy kíséri). Bebújtok a takaró alá, mesélsz. Alszik. Várod a másikat.
Délutánra főzőcskét, hármasban itthon létet (csak elrontaná, ha elmennél disszertációzni) tervezel.
Ennyire egyszerű.

Fotók

Olyan elmaradásaim vannak a fotók rendezgetésében, hogy csak na. Nem csak a 2010-es év válogatását nem csináltam meg, de kimaradt Ágó 2. évének összefoglalása is. Nem is beszélek a papír-alapú képek előhívatásának és rendszerezésének teljes elhanyagolásáról.
Az imént meg, azt hiszem, letöröltem a pendrive-ról egy adag backup fotót. De talán nem. Nincs erőm ellenőrizni.

Időjárás

Már ott a tavasz az utca végén! Láttam ma! Nemsokára jó lesz.
Addig csak lazán, csak lazán!

Egyszer lesz majd olyan, hogy mi fogunk otthon ülni és tudományos teendőinket végezni. Úgy értem, kettecsként, hétköznap napközben, kényelmesen. Lehet, hogy lesz nekünk is takanénink, nemtom, az nem olyan fontos, de az, hogy csak úgy, az ember maga dönti el, hogy aznap megy-e levéltárba, könyvtárba, akárhová, vagy csak otthon ül és olvas meg írogat, esetleg simán csak leugrik a boltba bevásárolni, és ráadásul ezt úgy, hogy közben a férje is otthon van és ugyanezt csinálja. Hát a szívem sajdul belé, hogy ehhez képest mi hol tartunk.

Kriszta lakása

Ott töltöm a hétfő délutánokat, olyankor disszertációt írok. Vagy igyekszem legalábbis. Mindig haladok, aztán kétségbe esem, hogy talán nem a jó irányba. Szóval, nevezzük inkább araszolgatásnak.
Ma annyira elmentem itthonról ebéd után, hogy anyu altatta el (ráadásul nem is különösebben nehezen) a legkisebbet, aki totál bepörögve, jókedvűen várt aztán itthon bennünket. Persze a dolognak (a nagy feldobódottságnak) meg is lett a böjtje a fürdést követő éktelen hiszti formájában (de erről nem te tehetsz anyu, egyedül is ki tudjuk készíteni ennyire).

Mikor sétáltam át Krisztához, olyan, de olyan gyönyörűen esett a hó, hogy ezen a télen én még olyat nem láttam. Ígyhát bármennyire is haragszom, hogy még mindig ilyen nyamvadt hideg van, kicsit azért örültem is neki, hogy legalább szépen nyamvadt.

Kriszta lakása meg nagyon kellemes.

Értsd:

továbbra is hiszek benne, hogy a hiba nem bennem, hanem a körülményekben van.

A tavasz várása

Barátockáim, ha nem lesz most már hamarosan szagolható, érezhető, látható tavasz, akkor könnyen elképzelhető, hogy az eddigi többé-kevésbé csendes agresszióm vérengzéssé fog változni.

Kényszeres?

Ágó mérhetetlenül ragaszkodik a megszokott rutinhoz. Hogy csak egyet említsek, a fürdetés utáni program az mostanában úgy megy, hogy előbb a zuhanyrózsából hosszan locspocsol a szájába, aztán hajlandó kijönni (ha a békás törölközője kint várja --- ha az épp mosásban van vagy szárad, akkor nehezebb a dolgunk), a törölközés egész egyszerű, aztán bekenni a testápolóval csak úgy szabad, ha ő is kap, sokat, amit szétkenhet a combján, utána jön a szappanszagolgatás, majd be a kisszobába, ahol bekapcsolja (csak és kizárólag ő kapcsolhatja) a számítógépet, aztán ugrabugrál az ágyon, végül hajlandó felvenni egy pelenkát (ez új fejlemény, nemrégiben még közelharcot kellett vívni), utána jöhet a mese, közben vitamin. (A meseválasztásra és az azt övező vitákra most nem térek ki.)
Ezek után át az ő szobájába, olvasás könyvből, át a hintaszékbe, vissza a kiságyba (jó esetben itt vége, némelykor viszont még át a nagyágyra, és még egyszer vissza a kiságyba). Végül elalszik mindig. Szerencsére.
A rutinon lehet változtatni. De csak ő változtathat.

De ami miatt ezt ma írom az az, hogy mikor jöttünk haza a kisjátszóról ebéd előtt, akkor éppen megint arra az útvonalra keveredtünk, ahol két hete vagy mikor bömbölve kellett magam után húznom, mert ő még vissza akart menni a játszóra. Bekanyarodtunk abba az utcába, tekert kettőt a cangán és megállt. Azonnal tudtam, hogy valami gikszer lesz. Mikor megkérdeztem, hogy miért állt meg, azt felelte: "Vissza kell fordulnom." "Miért?" - érdeklődtem. "Dolgom van arra." "Hol?" "A kisjátszón."
Lélekjelenlétemet el nem veszítve rögtön alternatívát kínáltam. Hogy menjünk vissza az előző sarokig és ott egy másik irányba folytassuk a hazautat. Bevált.
Arra akarok kilyukadni, hogy nagyon durva, amikor valami rögzül benne (egy pillanat alatt), adott esetben, hogy az egy nyűgös, vitatkozós, üvöltős útszakasz, és csilliómillió idő múlva sem tud túllépni rajta.

Kieg.

Amivel - az előző poszttal - csak annyit szerettem volna jelezni, hogy vannak napok, amikor igenis kerek a világ és minden szép és jó.

(ellenben, hogy ebben a másfél sorban három hihetetlen elírást kellett javítanom, az lehet, hogy azt jelenti, hogy jó, hogy mára befejeztem a munkát)

Ma viszont

az történt, hogy reggel kicsit morcosan és korán keltem, a kávém elfogyott, és Ágó aszonta a fogmosás végén, hogy akar még köpni, de nem köpött csak megivott kb. fél liter vizet és kért még és még. De aztán elcangáztunk (ő) a bölcsibe, én mentem pályázatot írni ide a szomszédba, ahol kaptam kávét és eltelt egy délelőtt csendben, kis pályázat nézegetéssel (kevés előrelépéssel, bár a legfontosabbon - a webes felülettel való ismerkedéssel - túl vagyunk). Elmondhatatlanul vicces, hogy micsoda összeszokott, egymást fél szavakból is értő pályázati munkásélcsapat része (fele) vagyok, hat éve volt az első kb., amiben már én is aktívan részt vettem.
Aztán esni kezdett a hó, de a bölcsiben egy mosolygós, jókedvű bölcselő várt (néha - Bori meglátása szerint is - úgy néz, mintha legalábbis a világot készülne megváltani és olyankor töpreng és töpreng. Ma reggel megkérdeztem, hogy mit figyel olyan nagyon. Azt mondta, hogy "Téged.", amitől teljesen meghatódtam.), hazacangáztunk, kockát rakodtunk és most aluszkál. Délután sütünk sütit.

Azt, hogy esik a hó...

... azt már inkább nem is minősítem.
Épp ma gondoltam rá, hogy micsoda nyomorult egy hónap ez a február: se tél, se tavasz csak szürke. Erre tessék. Most lefekszem és remélem, holnapra kisüt a nap!

Ami nem jó:

a rossz hangulat, amim lett az egyetemen (nem mondom melyiken, nem mondom mitől), az egzisztenciális aggodalmak (nem életbevágóak, nem - kifejezetten - pénzügyiek, ti ne aggódjatok miatta), az a felfoghatatlan tény, hogy a Nyugati téri aluljáró és - teszemazt - Gross Arnold ugyanabban a városban léteznek, a tejszínes-fokhagymás chips hiánya, a tavaszt várni.

Ami jó:

hallani egy régi kedves hangot a telefonban, megnézni egy filmet (ami amúgy, azt hiszem nem jó film, de nekem - bizonyos hangok és szemek miatt - mégis nagyon), tudni, hogy a kisfiú jóban van a világgal (és ezért a körülötte lévő emberekkel is), sportcsokit venni a nagyobb fiúnak, várni, hogy végre tavasz legyen.

A sportról*

*érdeklődő olvasóm kedvéért

Pénteken erőt vettem magamon (kényszerűségből, mert a futógépek foglaltak voltak) és kipróbáltam rendesen az ún. elliptikus trénert. Azóta - bár az aznapi edzés alapvetően felsőtestre ment, vagyis súlyt emelgettem - izomlázam van a combomban. A kellemesebb fajtából.
Meg még azt is megfigyeltem, hogy a felsőtestes napokon nagyon elfáradok: megváltozhat nagyon a vérnyomásom vagy valami, mert sok idő kell utána, mire sikerül szédelgés nélkül felállnom pl. guggolásból.

Végre

A tegnapi babakoncert Fellegi Ádámnál teljes áttörésnek tekinthető. Ágó hosszú-hosszú idő után végre teljesen fel tudott oldódni és jól tudta érezni magát egy olyan helyen, ahol több gyerekkel volt szervezett keretek között, kulturális programra összezárva. Eleinte itt is bátortalan volt, haza akart inkább menni, de a zene, a hangulat, a könyvek, a nyugodt légkör végül ott marasztalta, sőt. Nekem ez nagy megkönnyebbülés, azt hittem már, sose lesz vége annak a szerencsétlen időszaknak, amibe egy pechesen kiválasztott éneklős-zenélős helyszín miatt cseppentünk. Nem hiszem persze, hogy most aztán örökre nagyvilági ember lett Bágóból, de nyitásnak ez nagyon szép lépés volt.
Ráadásul mi is jól éreztük magunkat.

Más. Írni kéne, micsoda vicceseket beszél, mert ha nem jegyzetelek rögtön, akkor el is felejtem azonnal. (Volt egy ilyen pl., hogy "odébb hányom innen ezt a maszatot", ami valszeg a hóhányásból ered; és van egy új érve, amit sokszor be is lehet vetni: "az építőmunkások nem szoktak..." eztvagyazt, pl. pelenkát cserélni, vacsiidőben vacsorázni, ebéd előtt kezet mosni, ilyesmi).

Nem tudom, még mit akartam.

Én, a hippi

Mármint Bori szerint olyan laza vagyok a gyereknevelésben (értsd: annyira nem akadok ki semmiféle hisztin, nem evésen, akármin), mint egy jó hippi.
ÉN?

(Azért örülök, ha kívülről néha ilyennek tűnök.)

Sose hittem volna,

de novemberben semmiképp, hogy Bágó egyszer magától fogja kérni, hogy bölcsibe mehessen. Kedden a betegeskedés miatt itthon maradt (lehet, hogy emiatt volt az az extrémhiszti?), tegnap viszont a játszón találkoztunk Boriékkal, és hazafelé megbeszéltük, hogy ma menni szeretne. Nem viccelt, reggel egy nyikk nélkül készülődött, aztán cangára pattant és seperc alatt áttekert. (Na, ennyit a "ki tud több hülye szót tuszkolni egy mondatba"-versenyről, amit ezennel meghirdetek.)

Sportteljesítményeink

Ma voltam 5. alkalommal a fitnessz teremben. A két kilométer már meg s kottyan, de a combika meg karerősítést azért megérzem. A legjobb valahogy a futás, pedig utálok futni. Az derült ki, hogy minden a zenén múlik. Amorf Ördögökre nem tudok futni. Cranberriesre nagyon.

Bágó hétfő óta CANGÁzik a kis triciklijén. Már az első alkalommal is sokkal jobban ment neki, mint mikor ősszel elcsomagoltuk a járgányt, de ma, azt hiszem, végképp ráérzett az ízére. Már nem csak félköröket nyom a pedállal, hanem teljesen körbe-körbe. És tök lelkes, élvezi (pláne, amikor nem hisztis napon vágunk bele), ha elfárad és leszáll, akkor is inkább ő tolja, EGYEDÜL, nem szereti, ha beleavatkozom. (Hétfőn új cipőt vettünk neki, a hazaúton egy helyütt leszállt és tolta a cangát. Jött szembe egy nagy pocsolya. Aszonta neki: "A cangát beletolom, nekem új cipőm van, nem tudok belemenni." Pedig nem is mondtam neki, hogy kímélje a cipőjét, de baromi boldog voltam, hogy magától így határozott.)

Szenved

Tegnap megnéztük a dokkernénit, aki alaposan megvizsgálta mindkét beteget. Nyúl Pált is vittük ugyanis (korábbi nevén: Nyuszipuszi),akinek "szutyi van az orrában" (ezt a bölcsiben tanulta). Ezen a doktorosdin elég jól lehet mérni, hogy Ágó mennyit komolyodott az elmúlt időben, mert legutóbb (a két éves kontrollon októberben) még tömény nemtetszéssel fogadta, hogy a doktornéni hozzáért. Most viszont az odaúton megbeszéltük, hogy mi is lesz (tokába néz, sztetoszkóp) és bár többször elmondta, hogy ő ugyan be nem megy a dokkernénihez, menjünk inkább könyvtárba, végül tök cukin lenyomta az egész programot, elmondta, hogy miért jöttünk (mert Nyúl Pál beteg), a dokkernéni meg nagyon kedvesen reagált, sőt adott egy spatulát Ágónak, hogy este még egyszer belenézzünk itthon Ny.P. torkába.
A fekete leves azután jött.
A játszóról hazafelé már végig üvöltött, annyira, hogy itt a házban ki is futott az egyik szomszéd (kettővel odébbi), hogy mi a baj, miért üvölt ennyire a gyerök.

Ma folytatódott.
Mikor délelőtt sétálni indultunk nem akart jönni, de nagy nehezen elindultunk (szerencsére a cangáját - "Ez nem bicaj, ez CANGA!" - itthon hagytuk). A játszón tök maxicuki volt, ott volt minden jóbarát, csak sajna az utolsó - már indulás közbeni - pillanatban eszébe jutott, hogy ő is akar hintázni. Persze utána kiszállni és hazaindulni nem akart, úgyhogy ölben hoztam ki az üvöltő gyereket, ölben hoztam hazáig, akkor is, amikor a fejemet verte. Néha megpróbáltam lerakni, de akkor azt üvöltötte, hogy "visszafordulok! visszafordulok!". Egy ponton azt válaszoltam, hogy jó, menjen, én megyek haza ebédelni. "Ne menj Tita! Gyere! Visszafordulok, de nem tudom kinyitni a kisjátszó kapuját egyedül!" Hazacipeltem. Itthon rövid hiszt után az ölembe bújt, kért, hogy olvassak neki. Ebédelni - ma is - csak mandarint volt hajlandó.
Aztán minden simán ment, egész a délutáni pelenkacseréig, akkor kicsit megint megvert. (és kapott egyet ő is a fenekére)

Sajnos még hátra volt a vacsora. Előzőleg a kisszobában játszottunk az ágyon, és bár megegyeztünk, hogy még egyszer lesuvickoljuk a Gólya-szigeten összesározódott dömpert, sajna nem sokat ért a megállapodás. Hanem:
T: Gyere Ágó, menjünk vacsizni, vacsi idő van.
Á: Nincs vacsiidő.
T: De, nézz ki, sötét van, hat óra, vacsi idő.
Á: Nincs sötét, nincs vacsi idő, nincs hat óra.
T: Sötét van, hat óra, menjünk.
Á: Nincs hat óra, a Micimackóék mondták.
T: Hol találkoztál velük.
Á: Ööööö, ott a szoba sarkában.

Kimentem vacsit csinálni, jött utánam, üvöltött, hogy nincs vacsiidő. Megvacsoráztam, üvöltött mellettem, néha rácsapott a székre, a lócára, rám.
Kiteregettem, addig ő üvöltött a kisszobában és földhöz vagdosta az összes legóját, ami itt volt.
Egyszer csak utánam jött, odabújt, kért, hogy vegyem fel, olvassak neki, hozott könyvet.
X idő múlva megpróbáltam kihozni a konyhába. Látszott, hogy már hajlik rá.

T: Ágó, hogy van az, hogy sosem fogadsz szót nekem?
Á: Szót fogadok.
T: De hisz az előbb sem fogadtál szót, megegyeztünk valamiben, de nem tartottad be a szavad.
Á: Azért nem fogadok szót, mert .... öööö (ilyenkor körülnéz, hogy ihletet merítsen) azért, mert nyitva van a kisszoba ajtaja.
T: Ha bezárom, szót tudsz fogadni?
Á: Nem tudok, mert a nagyszoba is nyitva van.
T: Ágó, zárjuk be az összes ajtót, akkor biztos sikerülni fog.
Á: Ööööö... Nem fogadok szót.

De aztán kijött és szépen megvacsizott. Szépen megfürdött. Jól kijöttek valami csalánkiütések a lábain meg a karjain. Aztán mesét nézett, mesét olvastunk, hintaszékeztünk, ágyba bújt és elaludt. (Ny. P. orrát kifújtuk, a párnáját kétszer megforgattuk, a kezét fogtam, ahogy minden este.)

Megvolt a második is

(a legdöbbenetesebb - de meg tudom magyarázni -, hogy utána mély álomba merül és finoman szuszog)

Az első

Akkorhát feljegyezhetem, hogy az imént megvolt az első hányás is.
Taknyos és köhög, attól. Álmában.
Mikor a pizsijét lehúztam, hogy tisztát adjak rá, teljesen aludt (azonnal teljesen aludt tovább, ahogy kijött, aminek ki kellett, már hanyatlott is vissza a párnájára), és csak annyit kérdezett: "Miért?" (hogy mit miért, azt nem sikerült tisztázni)

Estére a dolgok megváltoznak

Azt mesélte a picibb vigyorgó fejjel a délután egy pontján, hogy ma a bölcsiben "megtanította a gyereket az 1-es meg a 2-es számra, ahogy mama csinálj az iskolában". Mama - tudtommal - nem tartott még módszertan órát Ágónak, de mindegy is, mert mire felocsúdtam volna, addigra Ágó elővette a mágneses tábláját és számait meg az összes legófigurát és szépen mindnek megtanította az összes számot 10-ig (az 1-est és 4-est keveri, és vannak még bizonytalanságok, de mire az ötödik nebulóhoz értünk, mindent pöpecül tudott). Leesett az állam.
És délután is, este is simán ment az alvás.
Némiképp vicces, hogy Bágó ki mindenkivel kíván telefonon szót váltani (mindenkivel, akivel én beszélek, márpedig nem mindig csak a kaktuszpajtásokkal társalgok).

Még az írással is haladtam ma.

Nyavalyg

Ha én nyűgös vagyok, akkor Ágó is az, hiszen ki mással lennék türelmetlen, kiszámíthatatlan és hirtelen haragú, mint éppen vele. Most az van, hogy olyan apróságokkal is felbosszant szegény, amiket máskor könnyedén elütök egy viccel. Olyan vagyok, mint a Pettson, amikor Findusz legkisebb nyikkanására is azonnal vörös fejjel és csapkodással reagál. Ő meg persze egy makacs és akaratos kis kétéves, aki egyrészt tojik az én rosszkedvemre (még szép), másrészt elvárja, hogy az ő rosszkedvét én maximálisan figyelembe vegyem. Ez így rendjén van, csak most tényleg picit fáradt vagyok.
Ez az önterápiás célú bejegyzés, remélem, jó nagy lépés a sikerhez vezető úton.

A béka helyére kerülő légszennyezettségi térkép egyébként pontosan jelezni fogja szerintem, amikor jóra fordul minden. Hosszúra nyúlt ez a tél, a szürke és bazi hideg napok, a disszertációval való egy helyben toporgás. Jöhetne mán a tavasz.