Új idők

Volt az, hogy Ágó egy napon elkezdte mondogatni, hogy túl korán megyek érte az oviba, mert épp elkezdene játszani én meg már ott is vagyok. Ez akkor tetőzött, mikor végül aztán dühösen elzavart, hogy menjek vissza később (Andorral, naná).
Most már nem is megyünk soha 4 előtt (bezzeg év közben, amíg tanítottam, külön macera volt, hogy ha f4-ig tartott az órám, hogy időben ott legyek - mert akkor még 3-ra jártam érte), és az a kedvenc részem az egészből, amikor a kis pirosfejű csatakos, nyakig poros-maszatos 5 méterről a nyakamba ugrik és látszik rajta, hogy baromi jól érezte ismét magát.
Rendőr ugyanis. Néhány hete. Fix rendőrök vannak (Marci, Ádám, Ágó) és fix bűnözők (Bálint, Sándor, Boldi). És rohannak egymás után naphosszat. És vannak rendőrautók, adóvevők, alkalmasint rendőrfúrótornyok, vagy bármik, amiket Ágó éppen kitalál, és reggeltől estig képes arról mesélni, hogy náluk az oviban milyen a rendőrség. Igazi ovis, na. Nagyon jó nézni.

Tegnap pedig elmondta, hogy úgy szokott számolni, hogy előbb kiszámol az ujjain 3-at meg még 3-at, aztán megjegyzi, hogy mindez hanyadik ujjáig tartott és azután összeszámolja, hogy az összesen hány ujj. Mondjuk a 6+6-tal tegnap kicsit meggyűlt a baja a vacsoraasztalnál ülve, mert ehhez már a lábujjait (!) is be kellett vetnie, de mivel zokni volt rajta, nem sikerült pontosan - és 14 jött ki. De 10-es számkörben (amihez elég a kezeit használni) valóban egyre magabiztosabb.

Firge

Szóval Andor forog és tegnap kapott egy korty almalevet is. Ágó napra pontosan ugyanilyen idős volt az első almalénél,

Tikk

Szóval, hogy Ágó szeme tikkel. Néha jobban, máskor kevésbé. Hogy mitől van, még nem tudni, de két versengő opció van: fénytörési rendellenesség (megyünk a szemészetre), vagy pszichés ok. Én a magam részéről az utóbbira hajlok. Már erre hajlottam azelőtt is, hogy tegnap nyilvánvaló jelét adta, hogy nem mindig jó neki.
A helyzet az, hogy tényszerűen állíthatjuk, Ágó most ért a második dackorszakba. Ami azzal jár, hogy sokat vitatkozunk vele, sőt, kiabálunk, sőt a kezünk is eljárt már párszor (az enyém gyakrabban), bárhogy sajnálom utólag, van az a pont, amikor ha tudnék, felrobbannék, dehát sajnos nem tudok, ezért csattan a fenekén a kezem. Ha hallottatok már egy falka kutyát, amint éppen élve nyúzzák őket, na akkor közelítőleg el tudjátok képzelni, milyen hangon visít Ágó tök értelmetlen(nek tűnő) dolgok miatt, ha hisztizik. Amiben egyébként nem ez a legdühítőbb (bár engem marhára idegesít a vernyogás úgy alapból is), hanem ez, hogy tudatos fegyverként veti ezt be, mert tudja, hogy idegesít. Bármelyik pillanatban abba is tudja hagyni. Egy ideig legalábbis, mert ha bele lovalja/juk magunkat akkor nem bírja már abbahagyni persze, csak hosszas hüppögés és nyugtatgatás után. No, szóval ez van. A napi ezerszer rászólás, hogy ne dőljön rá az üvegasztalra, mert betörik, hogy ne nyomja ki Andor belét szeretetből se, hogy előbb vegye le a cipőjét és csak aztán menjen a szobába (ezt nem nagyon csinálja egyébként), hogy ha eszik, üljön a fenekén és forduljon az asztal felé stb. És válaszképp a csakazértis. Ha nem tetszik, akkor visítás-rugdosás-ütögetés tetszés szerinti sorrendben.

--- (ezt a bejegyzést kb. egy hónapja kezdtem, most folytatom) ---

azét tudom folytatni, mert Andor ma maxi-alszik, mert viszont délelőtt nem aludt.
És azóta voltunk szemésznél, ahol megmérték, hogy ugyan kicsit rövidlátó (0,5-0,75 - erre én már szemüveget kaptam, igaz csak tizenévesen), de a tikk az valóban lelki eredetű. Ez ott és akkor már nem lepett meg egyáltalán. Pláne, hogy miután felismertem, hogy én hol rontom el a dolgokat, azóta a tikk is alábbhagyott. Mer' ilyen fasza csaj vagyok. Na, nem azért persze, hanem mert tavasz lett és én - ahogy egy magánlevélben fogalmaztam mostanság - végre nem csak alkalmazkodom ahhoz az új helyzethez, hogy egy helyett kettő gyerekem van, hanem kezdem élvezni a dolgot. Mert - mondom - tavasz lett, nincs állandóan szürkeség, eső és takony, és Andor nagyfiú, mi több, a világ legjobb kedélyű nagyfiúja, aki igazán mindig kacag, gurgulázik és mosolyog, hacsak nem nagyon éhes. Aludni nem alszik, de helyette folyamatosan cuki. És ne legyek igazságtalan: alszik is, csak nem annyit, mint Ágó aludt ilyen korában, na.

Azt akarom mondani csak mindezekkel, hogy nagyon könnyű ám nagyon gyorsan és mélyrehatóan hárpiává változni, kikecmeregni belőle kicsit nehezebb. Ezt üzenem mindazoknak, akik az elmúlt pár hónapban ügyesen és türelmesen viselték/viselik a hárpiaságomat. Hát, bocs. Azért igyekszem.

Megvagyunk...

és nagyon jól, csak tavasz lett és semmi kedvem írni. Vagyis van, de ha időm engedi, mást csinálok inkább.
Andor nagyfiú: ide-oda forog és akkora, mint Ágó volt fél évesen. Ágó még nagyobb fiú, nagyszájú, A. papa szerint vagány-képű, de az biztos, hogy egy imádnivaló minikamasz, aki mostanában nem is hoz ki minden nap a sodromból. És én is nagyon nagy vagyok persze, kibírtam az első esti műsort egyedül a két kisebb naggyal úgy, hogy mindenki jókedvűen ment aludni, valamint - naggyá válásomat követően - ma rendkívül csinos anyuka is voltam/vagyok/leszek: eprecskés órát hordok eprecskés nyaklánccal.

Ágó első vicce

Két kaki sétálgat a sivatagban. Találkoznak a fossal. A fos megkérdezi őket: "Veletek mehetek?" "Nem, velünk csak kemény legények jöhetnek."
Az apjától tanulta.
Nagyon tetszik neki.
Annyira, hogy 1.) elsőre vissza tudta mondani hibátlanul, 2.) el is kellett játszani: Ágó és én voltunk a kakik, Á meg a fos.
Végtelenül bedugult orral, fájó torokkal, köhögőrohamok közepette, könnyező-csipázódó szemmel, de akkorát röhögtünk (igen, bocs, mink már csak ilyen alpáriak vagyunk), hogy csak na.

Tényleg ramatyul vagyunk egyébként, bár legalább a kisebbek jól, ill. jobban (piciA megússza talán a dolgot - most is itt tornászik mellettem, hálózsákban igyekszik a hasára fordulni, nem is teljesen reménytelenül...). Az első nap rossz volt itthon a két gyerekkel, de aztán elkaptuk a ritmust, és tök jól megvagyunk. Sőt, merném állítani, hogy néha egyszerűbb, mint csak Andorral kettesben. Ha Ágó tud pihenni, akkor végtelenül jófej, szófogadó és segítőkész. Oda vagyok a fiaimért.