"csak sétálok, csak sétálok"

Szokta mondani ez a szegény icipici, hogy ő az oviban nem is csinál mást, csak sétál és sétál az asztalok között. Ezt némi fenntartással fogadjuk, de ma újabb részletekkel gazdagította a beszámolót. Miszerint csak sétál és sétál, "és ha érzékelem, hogy jön egy óvónéni, akkor odébb megyek, mert nem szeretem, ha megkérdezik, hogy miért sétálok. Csak sétálok és nézem, hogy jössz-e, Tita..."
Szóval ezen a ponton picikére szorult össze a gyomrom és irtóra megsajnáltam.
Arról lehet szó, hogy van minden nap valamennyi idő (max. egy óra lehet, tán annyi se), amikor szabad játék van. Gondolom, ilyenkor sétál, mert ő nem nagyon tud és szeret egyedül játszani. Ha foglalkozás van, abban lelkesen részt vesz (más gyerekek meg inkább abból húzzák ki magukat és az anyukájuk hiába keresgél délutánonként a kiragasztott képek között, sosincs egy se, amin az ő gyereke jele van - na, az se lehet jobb érzés). De ha egyedül kellene elfoglalnia magát, az nem megy, engem vár. Banyek.

Az apátlánság előnyeiről

Nem sok van neki, az kétségtelen. De azért voltak dolgok Á. távolléte alatt, amik pozitívumként értékelhetők. Mindenek előtt az, hogy ha csak egy szülő van, akkor nincs más, akitől engedményt lehet várni, akivel lehet még próbálkozni, ha az az egy nem enged valamit. Így a hisztik száma egészen minimálisra redukálódott, mert az volt, amit én mondtam és kész. Illetve ez persze a másik oldalról is magyarázható: ha csak egy gyerek van, akire figyelni kell, akkor övé minden figyelmem, vagyis nincs hiszti azért, hogy ne másra, hanem rá figyeljek. Ez a dolog praktikus oldala.
Az érzelmi pedig az, hogy az utolsó estén, amikor ugyan már "nagyon izgatott" volt, hogy jön haza az apukája, akkor még engem szorított magához és tőlem kérdezte, hogy: "Te szeretesz engem, Tita?" (Na, papika ide illik a (sic!), mert hogy így mondta, így hogy "szeretesz".) És annyi puszit kaptam, hogy csak na.
Aztán hazajött az apukája, akinek szemmel láthatóan nagyon örült. Aztán már rögtön neki is lehetett állni hisztizni :)

November

Itt Bligeten olyan november van, amilyen csak a nagykönyvekben létezik. Szürke, ködös, kopár, nedves. Mindazonáltal nem rossz. Téli szünet hangulat van. A fügefán meg aszalt fügék lógnak.
Ma végre hazajön Á., a világutazó.

(Képzeljétek, Ágót "brrrr, megrázta a hideg", amikor az oviban beleharapott a fűszervajas kenyérbe. Kétszer is. De azért finom volt.)

Isten hozott, Matyi!

Sok boldogságot!

Olyan mintha

Néha a dolgok kívülről egészen úgy nézhetnek ki, mintha mi itt kérem egy amolyan felnőttekből és gyerekből álló család volnánk. Pl. amikor kinézek az ablakon és látom, ahogy a reptéri kisbuszra váró Á pár szót vált a szomszédokkal, akik kíváncsiskodnak, hogy hová utazik. Vagy amikor reggel felkeltem, felöltöztetem, reggelit adok a legkisebbnek és aztán, ahogy kell, elviszem az oviba, majd hazajövök és a számítógép előtt dolgozom egész nap. Vagy amikor délután még elviszem a könyvesboltba, hogy játsszon egy picit, vagy - ahogy ma tervezem - a műszaki boltba, hogy vásároljunk néhány normál háztartásban nélkülözhetetlen ketyerét (úm. kis éjjeli jelzőfény, kenyérpirító, webkamera).
Csak én tudom közben, hogy a szívem majd megszakad, amikor Á elmegy, amikor a pityergőt az oviban hagyom. Nem az van ugyanis, hogy én a nagy és okos anyuka vagyok, hanem az, hogy én egy pici és gyáva kisnyúl vagyok, aki igyekszik megtéveszteni minden nagy farkast. Elsősorban saját magát.

(Papika! aggodalomra semmi ok, ez nem szomorú bejegyzés!)

Munka

Munka fronton kicsit kétségbeejtő a helyzet.
Nyilvánvaló, hogy manapság nem kapkodnak a 19. század néhány évtizedére szakosodott társadalomtörténeti gúnyába bújt kiugrott szociológusok után.
Meg egyébként se kapkodnak senki után, örül mindenki, ha túlél így vagy úgy.
Jó érzés több mint 400 pályázó közül bejutni a személyes meghallgatásra hívottak közül, még pár napig a végleges döntésről szóló telefonhívást is egész izgi várni. Addig lehet reménykedni ugyanis.
Aztán elég rossz érzés visszautasító e-mailt kapni ebéd után. Még akkor is, ha az e-maillel egy percben két potenciális új lehetőség csillaga is felsejlik a sötétből. Szóval most lehet egy ideig újra reménykedni.

Mogorva vagyok

Ágó - saját bevallása szerint - tegnap azzal töltötte a napot az oviban, hogy ide-oda sétált az asztalok között és mogorva volt. (Később kiegészítette azzal, hogy de alvás után uzsikor már nem volt mogorva.)
Mindazonáltal megkérdezte az egyik csoporttársát (akinek apja és én tudományos kötődéseinknél fogva egy alomból valók vagyunk), hogy lesz-e a barátja. Szerencsére a válasz "igen" volt.
Ez a nagyágyban alvás meg kifejezetten arról szól, hogy velem szeretne aludni, nem szeretné, ha egyedül hagynám. Tegnap komoly küzdelmet kellett folytatnunk azért, hogy a mi ágyunkat megtartsuk magunknak. Nem is volt teljes a siker. Elaludni hajlandó volt az ő szobájában, de - mivel ezt ígértem neki - még azelőtt áthoztam hozzánk, hogy felkelt volna. Most nagyÁ távolba utazása miatt várhatóan úgyis együtt fogok aludni a picivel, azután meg elmegyünk Bligetre, ahol szintén könnyű a helyzet, mert adott, hogy egy szobában alszunk. Aztán remélem lecseng ez a kétségbeesett új keletű szeparációs szorongás. Meg persze lehet, hogy egy kis éjjeli jelzőfény is segítene az ügyön.

Ágy

Egy ideje Ágó arra kér esténként, hogy ne tegyem át a kiságyába (miután együtt elalszunk a nagy ágyon a szobájában). Azt hittem, ez valami ovi miatti extra ragaszkodás (mert azt is hozzáteszi általában, hogy és én se menjek ki, vele aludjak). De ma úgy terelődött a beszélgetés, hogy ne vigyem át az ágyába, mert inkább a nagy ágyon akar aludni. De onnan pikkpakk legurulna, mondtam. Szó szót követett és kiderült, ő igazából egy nagyfiús ágyra vágyik. Ha kap valamikor a közeljövőben, addig "simán kibírja" a kiságyban.
Szóval lehet, hogy a nagyfiú hamarosan nagyágyba költözik.
Mondjuk praktikus volna, ha addigra szobatisztává válna éjjelre. (Bár a múlt héten megkérdőjeleződött a nappali szobatisztasága is. Vagyis persze az tudatos döntés eredménye volt, hogy ő csak azért sem szólt az óvónéniknek, ha pisilnie kellett. Így történhetett, hogy minden nap mostam, ágyneműt, váltógatyát, mindent.) De az ovi hírére ma este már egy kicsike kétségbeesés sem volt, és a hétvége is hisztipisztik nélkül múlt.

Kék

Az mennyire jellemző, hogy amikor éppen egy nehéz és határidőre elkészítendő munkán dolgozom és éjszaka mintegy rémálomként tűnik elém, hogy esetleg bedöglik a gépem vagy a net, akkor egyszer csak a mondat közepén villan egyet a képernyő, benyomja a "kék halál" oldalt, majd automatice újraindul és úgy tesz, mintha mi sem történt volna?

Szmog

Jesszus, most látom csak itt a kis képen, hogy micsoda szmog van. Pontosabban hát látom az utcán is. Sőt ma a Hármashatár hegyen voltam (a Szépvölgyi út csúcsánál) és onnan is elég döbbenetes volt. Azért jártam ott, mert egy családfakutató meghívott magához, hogy beszélgessünk az ükapjáról, akit zalai vonatkozásai miatt némiképp én is ismerek. Egy téliesített nyaralóban laknak az erdő szélén a feleségével. Én is valami ilyesmit szeretnék 80+ éves koromban. A bácsi nem mellesleg olyan állapotban volt fizikailag-szellemileg, amit itt a gangunkon lakó 60asok is igencsak megirigyelnének. (Nem feltétlenül a budai vs. pesti életmódból fakad, bár biztos az se mellékes.)

Ma tesicuccban kellett Ágót otthagyni. Nem volt jó kedve, de nem is sírt.
A délutáni masszív fél órás üvöltéseket, amiknek nem tudom sem az okát sem az ellenszerét, elhagyhatnánk most már.

Breaking news!

A 13. napon, azaz ma, Ágó nem sírt.
Hát, nem akarok nagyon elérzékenyülni, de ettől még ez az undok szmogos, ködös, párás, büdös novemberi reggel is egészen megszépült.
Még puszit is majdnem elfelejtett adni.

Kedves szurkolók, akik naponta olvastok itt a megpróbáltatásainkról, köszi a drukkolást. Tudom, hogy ez még nem a cél, de legalább a célegyenes azért.

Ilyen nap ez a mai, még Tatta is hazatér (sőt, már landolt is).

Hétfő

Ki lehetett bírni. Pl. most nem hányt.
Meg ha hétvégén említés került az oviról, akkor egyáltalán nem akadt ki. (Azért, hogy nehogy elszokjunk a hisztiktől, kiakadt máson. Legfőképp azon, ha ki kellett menni. Vagy ha nem vittünk markolót - hiszen csak a virágboltba indultunk -, vagy ha nem pakolhatta a tilitolijára a hűtőből a cuccokat... Mindegy. Természetesen mindig nekünk volt igazunk, és néha érvényesíteni is sikerült az akaratunkat. Remekül mulatunk.)
De az idő többségében a szokásos cukkermukker volt, felavattuk Krisztáék lakását meg játszottunk, sütöttünk-főztünk itthon. Amolyan igazi nyugis hétvége volt.

A reggeli folytatása

Épp az imént számoltam be RiTának, hogy miként is zajlott Ágó mai élelmezése:

...Mellesleg miután bejutott a csoportszobába és ott elfogyasztotta a reggelit - amit máskor nem szokott, de hát most megéhezett hirtelen, ugye -, felfalta az ebédet - ami zöldbab főzelék volt sült virslivel, amik közül itthon erőszakkal sem tudnánk egyiket sem lenyomni a torkán -, bezabálta a tojáskrémes kenyeret - amiről, mondanom sem kell, itthon hallani sem akar, de ott rögvest közölte, hogy "ez nagyon finom" -, na, akkor elindultunk haza és a kapun kilépve az első kérdése az volt, hogy: "Ha hazaérünk mit eszünk?" és valóban, hazáig megevett egy mandarint, egy olyan kis Kit-kat-ot amit tőletek kapott, majd itthon egy fél kakaós és egy fél vaníliás csigát, majd egy órára rá megvacsorázott.... Szóval, legalább megnyugodtam, hogy a reggeli tényleg a hisztitől volt, nem a gyomrával van baj :)...

Ritáék wc-je

volt viszont az első, amit Ágó megtisztelt azzal, hogy belekakilt :) (tegnap, mikor KissKatázni voltunk)

A 11. nap az óvódában

egy kiadós hányással kezdődött. Szegényem annyira belehergelte magát, hogy "nem bírom ki uzsiig", hogy végül kiadta szépen az egész reggelit.
Aztán ott hagytam. (Azóta se telefonáltak, hogy baj lenne, úgyhogy remélem nincs baj.)
Hosszú volt ez a hét.

Törjön le a keze

annak, aki immár második napja szemetesnek használja a biciklis babaülésünket. Tegnap két reklámújságot találtam benne, ma egy cigicsikket.
A lift és a lépcső közötti ficakban van kikötve a bicaj, jövet-menet kényelmes beledobni ezt-azt. És ez még a jobb forgatókönyv, mert csak remélni merem, hogy nem szándékosan dobál oda vackokat valaki. Mondjuk azért, mert zavarja a sok kikötött bicaj (ami egyébként érthető is volna, engem is zavarnak, sokkal jobban örülnék, ha megépülne a közgyűlésileg megszavazott bicajtároló).

Szülői értekezlet

Na, ma részt vettem életem első szülői értekezletén. Egész szimpatikusak az óvónénik :)

Na, elég a nyiffogásból

Valóban kár tovább nyafogni ezen a dolgon. Ovis és kész, megszokja és remélhetőleg meg is szereti (vannak ráutaló jelek), addig meg ki kell tartani.
Koncentráljunk most már másra.

Ti is unjátok már?

Ha valami másra is kíváncsiak vagytok a mostanában egyébiránt valóban nem különösebben változatos életemből, akkor elmondom mit is csináltam eddig ma, ezen a szép hétfői munkanapon.
Reggel én keltem először (minthogy már lassan szétalszom az agyam a nagy fáradtságban), a srácok kb. negyed órával utánam, hét körül, meglehetősen kábán. Mikor Ágó kapcsolt, hogy ma mi is van, akkor nekilátott sírni-ríni, én meg - mivel már ébren voltam - elég jól tudtam kezelni a helyzetet, úgyhogy végül is reggelizett is, fogat is mosott, el is indultunk hárman egyszerre. Á-tól elbúcsúztunk két sarokkal odébb, tekertünk tovább, közben meséltem a Törpökről (ezt már elkezdtem a felkelés pillanatában, és csak rövid időre szakítottam meg Tesz-Veszből olvasással). Az oviban átöltöztettem, puszilgattam, kifújtam az orrát, letöröltem a könnyeit, betettem a csoportba (ahol elvonult játszani), kipakoltam a szekrényébe, befizettem az ebédet (ehhez előbb pénzt is kivettem egy automatából). Aztán a Váci úti kereszteződésben elhagytam a biciklilakatomat, de ezt csak a bolt előtt vettem észre, ahol le akartam lakatolni a vásárlás idejére. Visszatekertem, befutottam a 4 sáv közé, kihoztam (biztonságos volt a helyzet, nem kellett autók közt cikáznom). Bevásároltam, hazajöttem, kimostam a lepisilt paplanomat, leveleket írtam, álláshirdetéseket böngésztem és számolom a népet rendíthetetlenül.
Na, mit szóltok? Nem túl izgi, mi?

De azért hogy nehogy aggódjatok, elmondom, hogy a szünetben sokat játszottunk Bágóval, bábszínházban is voltunk, Á is volt itthon (valamennyit), vendégek jöttek meg ilyesmi. A szünet jó volt nagyon. És jó lesz a hétköznap is, ha sikerül magammal egyenesbe jönni, mert most azért piszokul szenvedek attól, hogy szeretnék egy normális munkát normális pénzzel, meg főként szeretném, ha Ágó megszokná az ovit.
És persze sokkal okosabban tenném, ha átmennék dolgozni a nagyszobába, mert ott van természetes fény, ami igazán sokat dobhatna a hangulatomon.

"Nem akarok..."

Aha! volt hiszti este, nem nagyon nagy, de azért volt. És mikor megemlítettem, hogy egész héten azt kérdezgette, hogy mikor lesz már ovi, akkor azt felelte, hogy de nem azért mert várta, hanem mert azt szerette volna, hogy ne legyen soha. Jaj-jaj, kezdődik megint... De a szünet újfent arról győzött meg, hogy unatkozik már itthon, ami most már rövid távon is oda vezet, hogy egymás agyára megyünk. Na, szóval hajrá-hajrá, holnap belecsapunk újra.

A nap, amikor

annak örülünk, hogy Á már fél hatra itthon van.
Rohanós, egymást keveset látós, undok napok.

Őszi fáradtság

Most, hogy már több ideje tart az őszi szünet, mint amennyit oviba járt, lassan ideje lenne leállnia a hisztizéssel. Nem, nem az ovi miatt, hanem úgy általában. (Egyébként az ovit hiányolja, várja - legalábbis azok alapján, amit mond, és azért nem annyira rafinált, hogy mást mondjon, mint amit gondol... pontosabban tud ilyet, de ez egy többszörösen tesztelt kérdés, és tényleg egyre többször tűnik úgy, hogy hiányolja az ovit. Ami véletlenül sem jelenti, hogy nem fog hisztizni, amikor menni kell újra.) De hiszti az van mindenen. Én meg ráuntam baromira. Egyrészt valamennyire tudom kezelni, másrészt olykor-olykor nincs kedvem kezelni. Hisztizzen, ha az úgy jobb, tessék, rajta. (És nem lesz előbb vége attól, ha megpróbálom kezelni, nem lesz halkabb se az esemény, ha beleavatkozom, így hát ma este a klasszikus kivárásos technikát alkalmaztam. Akár el is tudok aludni lassan, miközben ő 10 centire a fejemtől újabb mesét követel a már megnézett három után.)
Tök fáradt vagyok, nem tudok felkelni és dolgozni az altatás után. Pedig lenne mit, bőségesen.

Sorstárs

Ma találkoztam az utcán egy anyukával, akinek a kislánya ugyancsak októberben kezdte az ovit. A kérdésre, hogy hogy megy a dolog, nagyon szomorú szemmel felelte, hogy "nehezen, nem is tudom lesz-e valaha olyan, amilyennek egy vidám ovist képzelek." Ó szegényem, a szívem majd megszakadt érte. Na és persze magamért.

Unokatestvérek

Meghatódós

Teregetek. A fiúk a gyerekszobában sínt építenek. Pink Floyd szól.
Bakker, könnyekig hatódtam, hogy mennyire nagyon jó nekem.