Véres(en komoly)

A mai nap azzal kezdődött 6.04-kor, hogy Ágó lábdobogását hallottam közeledni, aztán meg hogy "Vérzik az orrom! Vérzik az orrom!". Nem mondta kétségbeesve vagy ijedten, csak amúgy tényközlő stílusban, ugyanis a "grizzly támadások" nem teljesen ismeretlenek felénk. (Azért is van neve, mert jópárszor történt már, hogy Ágó ágya úgy nézett ki reggelre, mintha éjjel egy grizzlyvel csatázott volna.) Mentünk is hát a fürdőbe, csap fölé tart, törölget, hideggel borogat. De sajnos - ugyancsak nem először - egy ponton rosszul lettem és ki kellett jönnöm. Szabályszerűen ájulás közeli állapotba kerülök ilyenkor, kimegy a vér a lábamból és leizzadok. Nem kifejezetten a vér látványa csinálja, mert hisz máskor gond nélkül ellátom a vérző orrát, de bizonyára attól sem független. Talán a hirtelen kipattanás az ágyból, legmélyebb álmomból + a vér együtt.
Egyszer megpróbáltam visszamenni, de újra rosszul lettem,  úgyhogy a következő körben már csak a fürdőszoba ajtóból érdeklődtem, hogy elállt-e a vérzés. "Ó, már rég!" - jött a válasz.
Sajnos nekem eddigre már hasogató fejfájásom lett, ami estig sem múlt el.

Pedig nap közben véresen komoly dolgokat csináltam. Egyfelől tanítottam. Bicajjal mentem - mert most nem az egyetemre kellett. Egy szakaszon toltam a bicajt (a Rózsadomb aljára mentem), de lefelé aztán volt gurulás! Másfelől beírattam Ágót az iskolába. Atyaég! Iskolás lesz.
Du. fagyiztunk (van bérletünk már), aztán játszó (kavicsozás).

És jött az este, amikor Bambi lecsúszott valahogy a mosdó előtti fellépőről és jól felszakadt az álla. Szerencsére Á. mögötte állt, így a tarkója nem koppant a kádon. Nem vérzett nagyon, de bizonyára fájt és baromira megijedt. Még egy óra múlva, mikor elaludtak is szipogott és hallani lehetett a légzésén, hogy teljesen kikészült. Nem beszélve arról, hogy olyan csöndes és szófogadó lett az eset után, hogy rá sem lehetett ismerni. De hősiesen megmosta a sebet és később azt is megengedte, hgoy bekenjük betadinnal. Remélem, be tud gyógyulni szépen (sebészetre, varratni valahogy nem volt kedvünk elindulni - de talán nincs is rá szükség).

Lehet fokozni

Ez az a nap, amikor úgy mentem el reggel a kéthetente tartott duplaóránkra, hogy nagyon gyanús volt, hogy haza kell jönnöm még a vége előtt. És lőn - Andor belázasodott (utoljára épp egy hete volt, mindössze kb. 1 napig láza).
Este, amikor az egyik oldalamon a kis gőzös szuszogású Andor hánykolódott, a másikon Ágó köhögött, akkor számolgatni kezdtem magamban, hogy hány napom is van még a két legkorábban leadandó szövegre (egy előadás, egy szinopszis) (12 egyébként), és hogy vajon menjen-e holnap oviba Ágó, ha már így is a csoport fele hiányzik. De akkor hányni kezdett - úgyhogy ezen legalább nem kell tovább gondolkodnom.

Grüss aus Wien

Az miért van az, hogy itt bemegyek az utamba akadó akciózós könyvesboltba és olyan cuki karácsonyi lapokat veszek, amiket otthon seholse?
Vagy az, hogy a könyvtári könyvek nincsenek összefirkálva/kitépve és teljesen magától értetődő, hogy a kedves olvasó magától visszateszi a HELYÉRE, miután végzett?

A város, az monumentális. Ezt a szót találtam ki rá úgy másfél nap után és még nem cseréltem le, mert nem tudok jobbat.
Az Albertinában kultúrsokk ért, mint még soha. Azóta úgy gondolom, hogy annak, aki a 19. század mo.-i történelmével foglalkozik így vagy úgy, eléggé a minimum, hogy megnézi, hol is a főváros.

Hát, srácok, van még hová felnőnünk.

Update

ehhez: természetesen a mai első órákon egyikük sem jelent meg. (Gondolom most jönnek majd a könyörgős körök, hogy de mégis hadd vegyenek részt - igaz, hogy már kiosztottuk a félévi feladatokat a jelenlévőkkel -, mert ők felvették a tárgyat... Nehogy azt higgyétek, hogy mondjuk írtak egy e-mailt, hogy bocsi, de ma még nem jövök, csak a jövő héttől!)

Nem túl bíztató...

... hogy végignézve az idei óráim hallgatói névsorait két név rögtön kiugrott.
Az egyik a hallgatóé, akinek plagizálás miatt egyest adtam a szakdolgozatára. A másik a hallgatóé, aki összesen ötször vizsgázott, mire átment. Mindketten mindkét szemináriumomat felvették. Jaj.

Leuven

Hát ez szívás. Itt vagyok Leuvenben egy szupi szállodában, de úgy zuhog az eső, hogy egyelőre nincs bátorságom nekiindulni a városnak. Pedig a csodálatos internet segítségével már azt is kinéztem, hogy hol szeretnék enni. Nohát.

Na, most van 32 percem

Igaz, ami igaz, elmaradoznak a bejegyzések. Cserébe az élet zajlik. Nem rossz csere :)
Ágóbágó Bligeten nyaral és azt hiszem, élvezi. Mondjuk az én szívem is összeszorult a hírre, hogy az övé összeszorult tegnap, amikor alátekintett a Halászbástyáról és meglátta a Margit-hidat és szűkebb kis hazáját.
Gágáról még azt kell tudni, hogy nagyfiú, flegma és nagyszájú, és közben kisfiú és a legdrágább kis alvósállatka, akihez hozzá lehet és kell bújni elalváskor és akkor mindenkinek finom.
A héten volt a Hivatalban kreatív délelőtti játszóházban, ami nagy szó, hiszen ő aztán nem az a fajta, aki csak úgy elmegy ilyen helyekre. De még jól is érezte magát! Jövő héten pedig meseíró táborba megy - jól is jön az edzés Bligeten, ahol délutáni alvás helyett mindenféle vad városnéző programokba kezdenek távolról jött rokonokkal!
(Itt jegyezném meg, hogy tegnap Bambival HÁROM órát aludtunk délután!)
Volt még Gágá (és nagyÁ) lagziban, ahol ő vitte a gyűrűt és aztán ő lopta el a menyasszony cipőjét és ők hordták a székeket a templomtérre és az egész mulatság három napig tartott, mint a mesében. És közben sodródott a Rábában és azt is élvezte!

Én eközben ellátogattam Leicesterbe, ami szebb volt mint valaha. Lehet, hogy mert nyár van, lehet, hogy mert Oadbyban laktam és onnan közelítve egyébként is a legszebb arcát mutatja a város. De jó volt régi arcokat és kedves ismerősöket újra látni, és jó volt, hogy emlékeztek rám és kedvesen fogadtak. A konferencia is jó volt, de a legjobb, hogy három napig senkihez nem kellett időben igazodnom (kivéve a vonatokat, repülőket és konferenciaprogramot), és addig aludtam, amíg bírtam. És egy teljesen igazi angol házban laktam, hála nagylelkű támogatóimnak, egykori üzlettársamnak.
A legmeghatározóbb ebből az utazásból mégis az marad, hogy hajnalban, amikor a kisbusz vitt LisztFerihegyre, keresztülautóztunk a belvároson, a tűzeset miatt lezárt Kodály köröndön és az egész környéken égett szag szállt és nagyon furcsává varázsolta az egész környéket.

Bambidu is nagyfiú ám. Tud szavakat: Gágá, mama, papa, víz, néni, kuka, azt hiszem, ennyi a szókincse. De annyira, de annyira huncut, hogy elmondhatatlan és olyan bohóc is. Neki egy szál cérna, pláne egy méter hosszúságú zsinór egész napi elfoglaltságot ad. Azon kívül még enni szeret. És játszani. És biciklin utazni. (Voltak strandon, én azt nem láttam, de állítólag ott is hasonkúszásban kommandózott körbe-körbe a kisvízben.)

Ja, és még az volt velünk, hogy mielőtt elmentem Angliába, Ákosra rárontott a vírusos gyomorrontás, úgyhogy egy kiadós khm... előszoba takarítás után hagytam itt őket hajnalban. De láss csodát, rajtam csak akkor tört ki a baj, mikor hazajöttem, eltöltettem két napot Bligeten és aztán megérkeztünk ide haza. És utánam jött Bambi, de őt nem viselte meg annyira, aztán jött D., a babysitter, aki két órát töltött mindössze nálunk, hogy segítsen nekem túlélni. Gágá volt az utolsó. Mamika és Papika csak egész enyhén kaptak belőle.

Még van 15 percem az indulásig, mégis befejezem most.

Kedves Tita! Lécinekiabáj

Ezt a levelet írta ma nekem Gágá :)
Zajlik a szünet.
(Nem is kiabáltam nagyon egyébként, és mondta is, hogy ha jól viselkedek a nap hátralévő részében, akkor ír egy levelet, hogy egyébként én vagyok a világ legaranyosabb anyukája.)
Nagyon cukik, csak annyi minden történik, hogy nem tudok írni.
Remélem, idén legalább Ágó papír-alapú naplóját megcsináljuk a nyáron.
Fotókat, ha jól emlékszem, december óta nem tettem fel...
De a cikkeimet is azóta nem írom, úgyhogy legalább nem vagyok elfogult egyik irányba sem.

ió-ció

Mindjárt itt a vakáció, a dolgok nagyon sűrűn vannak.
Ákos most és két hét múlva ismét külföldön, én a múlt héten meg három hét múlva előadok a kis kutatócsoportnak (ami nem kevés stressz nekem), meg aztán Anglia, még aztán Belgium - és ezeket meg is kell még mind írni.
(Különben Ákos igazán előkelő helyen áll szerintem a "ki aludt el több híres szociológus előadásán?" című versenyben - és vicces az is, hogy mire szokott ilyen alkalmakkor felkelni: hol az előtte ülő székének felcsapódására, hol meg a saját telefonja csörgésére :/)

Ágóbágó ma zárja az évet, nagy minitini, néha elképesztő fárasztó, mert a nagy vagánysága mellett azért mégiscsak kisfiú még. Eltanulja a sok tökfejséget az oviban, és rajtam próbálgatja (ki máson), én viszont még az alap ovi-humorra sem vagyok túl fogékony, nemhogy a szemtelenkedős fajtára...
Andor meg kész életveszély - egyetlen percre magára hagyni is jelentős kockázat, de nincs hová zárni, mert már a rácsos ágyból is ki tud mászni...
És közben persze mindkettő cuki. El tudjátok képzelni, amikor reggel 6-kor mindkét oldalamon szuszog egy-egy finom, jóillatú kisfiú? No, hát az elég jó.

Huhh

Eddigi oktatói pályafutásom legnehezebb percein vagyok túl. Egyelőre. De lesz még folytatása...

Andor ma ebéd utántól alvásig egy zsinórt húzott maga után. Ezt játszotta. Nagyon cuki volt. Egyébként már a reggeli ébredést követő percben is az volt, gurgulázva nevetett azon, hogy ha megnyomta az orrom és változatos hangokon dudáltam. Az ő gurgulázó nevetése pedig elég ragadós.

Ez az utolsó oktatási hét.
És bizony várom is már a végét.

Kedvesek vagytok

hogy még mindig idelátogattok néha!

Nagyon sok a tennivaló, most mindjárt véget ér a félév. Ügyesen elintéztem magamnak, hogy ne kelljen zh-kat javítanom. Helyette 50 (!) házidolgozat várható. Előbb kellett volna gondolkodnom. De mondjuk 3-at már elolvastam, na.
Plusz a szakdolgozatok, amikől nem kívánok nyilvánosan megnyilatkozni, legyen elég annyi, hogy az se egyszerű...

Közben a kisfiúkok cukik.
Ágó kifejlesztette a drámai stílust. Mármint nem hogy drámaian visít vagy ilyesmi, hanem (zárójelben kiszól). Pl. úgy, hogy este már mindenki fáradt és türelmetlen és én rászólok valamiért. Erre ő: "Már megint. Türelmetlen reggel, kiabál este." Vagy ma, mikor mondtuk neki, hogy húzzon meleg zoknit és úgy üljön le mesét nézni a kisszobában. Mire ő: "Ágó gyere ide, Ágó menj oda, hát mind engem ugráltat." (vagy ilyesmi)
Hétvégén meg fát ültettünk (ültettek a fiúk) B.-éknál. Ágó lenyűgözően sokat dolgozott. Ebédre pedig pizzát rendeltünk. Képzeljétek, valaki tengeri SZERKENTYŰSet kért :) (Nem Ágó.)

Ma meg mi volt?! Alvás utánra - A. nénit idézem - "agyszag" lett az ovi csoportban. Tudjátok hogy? Ágó nem aludt, hanem végig agyalt valamin. Valószínűleg a római út részletein, mert miután felkelt, fél órás kiselőadást tartott arról, hogy hogy fog a csoport elutazni Rómába és mit és milyen sorrendben fog ott megtekinteni. A. néni szerint "elképesztő a hapsi". Most nekem mondja?

Tegnap Izgilandban voltak, ami Törökbálinton van. (Nyerték a lehetőséget valami úton-módon.) Mikor du. 4-re érte mentem (úgy, hogy Andort felpuszilgattam álmából, hogy odaérjünk.) sírva közölte, hogy ő még nem játszott aznap! Mert se tízórai, se ebéd, se uzsi közben nem lehetett játszani. Láthatóan olyan fáradt volt (mivel 6.20-kor kelt és nem aludtak ebéd után, hanem játszóházaztak), hogy alig állt a lábán. De elmentem bevásárolni és utána mentem vissza érte (Andorral, nyilván). Mikor kiléptünk a kapun, bömbölni kezdett, és csak itthon sikerült nagy nehezen lecsillapítani. Utána jól aludt.

A Bambi meg mindenre felmászik. És nagyon cuki ő is.

Na most meg már

hányt is. Ezért nemcsak leblokkolok, hanem remeg a kezem-lábam.
Gyógyuljon már meg.

Édes pici Ágó is felkelt rá persze (merthogy Andor is álmában hányt, ahogy Ágó szokott). Vagyis tán nem is Andorra, hanem hogy én Ákosért kiabálok (aki épp abban a percben bújt el telefonálni a kisszobába). Mindegy. Azt mondta, hogy ha ő egyszer felkelt, már nem tud visszaaludni. Pedig még az ágyából is ki kellett jönnie, amíg én feltakarítottam a gyerekszobában.
Aztán mikor minden elrendeződött, bebújtam mellé. Két perc alatt visszaaludt.

Na. Hát ilyen még nem volt. Holnap lenne az egyik órám óramegbeszélése. Első alkalom a félévben. Már írtam a diákoknak, hogy nem megyek. Remélem, meg is nézik az e-mailjeiket holnap délig.
Meglátjuk mi lesz reggel. El tudjuk-e vinni Ágót az oviba, vagy itthon maradok kettőjükkel? D.-t lemondtam, nem bírnám ki ép ésszel délben azt a másfél órát, amíg Bambit itthon kéne hagynom. Bár egyébként sem tudom hová tűnt, reggel óta nem ad életjelt.

Volt már jobb, de remélhetőleg lesz is jobb még.

A dolgok állása

- nem hoztam esernyőt
- dolgozni akartam, a cikket írni, de mostanáig (reggel f10-től vagyok bent) adminisztráltam
- Andor elment az apukájával az orvoshoz, ahol kímélő étrendet javasolt a dokkernéni. Hazatérve Andor visszautasította  a gondosan előre elkészített almakompótot, a finom rizst és főtt répát. Kedvvel fogyasztott viszont kenyeret és sült oldalast. Mondjuk megitta a probiotikumot is legalább.

És zuhog az eső.

Úszás

Rengeteg írnivaló lenne, de hát sajnos a blogon kívül is rengeteg írnivaló van (vagy szerencsére, bár hát ki tudja).
De azt most már aztán muszáj feljegyeznem, hogy ma Ágó életében először mondta azt valamilyen ovin kívüli kötelező elfoglaltságra, hogy van hozzá kedve. És nem másról van szó, mint ÚSZÁSról.
Az én fiam! Nem is tudom elhinni, komolyan.
Rajtam nem fog múlni (pedig nem lesz egyszerű kivitelezni Andorral felszerelkezve, azt mondhatom), bárcsak tényleg belefognánk!

(ma egyébként az IKEÁ-ban voltunk, kaptam egy szép új széket, még nem azon írok, na de majd holnap! a fiúk elképesztő remekül viselkedtek, le vagyok nyűgözve)

((Ha hetente lenne egy ilyen napom - reggel elvittem Ágót az oviba, aztán mentem az egyetemre, ahol védett a szakdolgozóm, de azon kívül a félévi óráim tematikáival, szövegeivel stb. voltam elfoglalva, aztán elmentem még egy finom illatot vásárolni, aztán Ágóért, majd ovi előtt összeszedett bennünket nagyÁ meg piciA autóval és mentünk a székekért, merthogy Ágó is kapott - szóval egy napom, amikor magammal foglalkozhatok és nyugodt tempóban dolgozhatok, hát ezer százalékkal javulna az életminőségem! Ha jól számolom, erre úgy kb. 2-2,5 év múlva van reális esélyem. Ó! addig már fél lábon is...))

Félév zárás

Nincs efélévi dolgom több. A tegnapi vizsgákat én kérem már ki is javítottam (összesen egy db ötös lett, 7 db egyes - 28 vagy mennyi dolgozatból)... A következő vizsga csak jan. közepén lesz!
Na jó, sajnos a cikket, amit nov. 15-re kellett volna megírni, még nem kezdtem el.
A következő félévre sokat kell készülnöm. Pl. két olyan órát tartok, amire még tematikám sincs! Mármint ezeket az órákat tartom csak, slusszpassz.

De megsütöttük a mézeskalácsot, holnap jön a linzer (ó, azt ígértem Ágónak, hogy reggelre meglesz a tészta, de valahogy ezt most mégsem hiszem), a takarítás.

Most viszont lefekszem, mielőtt a szemeim kiesnek a helyükről.

Szegény lelkiismeretem

Van énnekem az a főnököm, aki valójában nem a főnököm formálisan, de azért mégis (a hagyományok miatt).
Majd' két éve, amikor a neki végzett munkámmal éppolyan csehül álltam, mint most, írt egy levelet, amely így szólt: "Édes szívem! Ne hagyj cserben!" (azt hiszem, ezt annak idején is leírtam ide, és azt taglaltam, hogy milyen furcsa érzés, hogy egy konszolidált tanszékvezető bármilyen körülmények között ilyen levelet ír nekem. Humoros, de mindenképp arra sarkall, hogy vegyem már észre, hogy éppen valóban pácban hagyom, ha nem csinálom meg az én részemet.)
Na, ma kaptam egy ugyanilyen levelet, pepitában. Mondhatom nektek, hogy az én lelkiismeretem egy élő dolog, amire nagyon könnyű hatni (más kérdés, hogy a lelkiismeretem nem tud több időt, kevesebb derékfájást, kevesebb álmosságot, magukban többet játszó, ezért anyjukat nap közben dolgozni engedő gyerekeket csinálni). Ezért ma nem fogok jól aludni. (Egyébként se aludnék jól persze, mert baromira fáj a derekam...)
Ez a levél egyébként így szól: "Lassan itt a Karácsony! Nagy örömet okoznál vele, ha karácsonyi előzetes ajándékként !"

Mintagyerekek

voltak ma.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk).  De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.

Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).

És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is  - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.

A jó nap

Az volt ma.
Éjjel - azt hiszem, életemben először - olyan liftes álmom volt, ami pozitív volt. Szoktam lifteset álmodni. Rendszerint olyat, hogy beszállok és a lift bevadul/nem áll meg/kiszámíthatatlanul megy. Lezuhanni nem szokott, hanem tényleg inkább az lesz, hogy illeg-billeg, megdől és máshová visz, mint ahová szeretném. Rossz álmok azok.
Most is máshová vitt, mert bár én lefelé szerettem volna vele haladni, valaki beelőzött és megnyomta a fölfelé menő gombot, de elvétette az emeletet és az 102-103. (így volt számozva) emeletre mentünk. De oda viszont simán feljutottunk és mikor megállt a lift, egy hegytetőn találtuk magunkat. Ahol ki lehetett szállni és sétálni, sőt, a hegyoldalon gyalog is le lehetett sétálni. (Igen, az is van, hogy általában - a szokásos liftesekben - nem tudok kiszállni.)
Ettől teljesen pozitívan ébredtem. Nem is izgultam a mai órák miatt (ebben benne van az is, hogy a hallgatóimmal a múlt héten hosszabb beszélgetésekbe elegyedtem, hogy vajon miért ilyen lankadt és gyér az érdeklődés az előadás iránt és miért nem olvasnak a szemináriumokra; és miután meggyőződtem, hogy mindez nem az én hibám, azóta jobb a kedvem).
Az idő reggel szép volt.
Délben D. arról tájékoztatott, hogy minden eddiginél jobban vannak Andorral. (És ez így maradt egészen délutánig, amikor visszakaptam a kis ferde fogsorút.)
Az egyetemen sikerült munkára bírnom az asztalomon állomásozó nyomtatót. No, hát ez egy olyan dolog, amit három hónappal ezelőtt is megtehettem volna, de nem tettem, mert... Mert amíg Andor jár a fejemben, amikor ott vagyok, addig teljesen bénultan töltöm a napomat és semmire de semmire nem vagyok képes. És ez egészen máig így volt. Értitek? Nem voltam képes összedugni egy nyomtatót meg a laptopomat. Én nem tudom, miért van ez velem, de hát ez van. Pontosan ez az érzés nyomott maga alá akkor is, amikor hosszú ideig voltam Á nélkül külföldön. Hogy bénultam vártam, hogy vége legyen és újra itthon legyek. Oké, nyilván csináltam ezt-azt, de közel sem azzal a hatékonysággal, amivel lehetett volna. No, ugyanilyen bénán töltöttem eddig a napjaimat az egyetemen. Két és fél hónapot.
Aztán amikor végeztem az előadással, belebotlottam a saját férjembe. Én nem is tudom, mikor jártunk egyszerre ott utoljára. Hát, elég fura volt, de csak két percig tartott, mert utána rohantam, hogy összegyűjtsem a gyerekeket.
Ágónak ugyan rossz kedve volt, de később ez elmúlt.
Á nagyon későn ért haza, de a két kis cuki addig itt jófejkedett, el is múlt a csúf esős délután hamar.

Most még van egy kis dolgom, de ma hamarabb ágyban leszek, mint máskor.
Igaz, a cikkel ma sem haladok semmit. (Illetve de! a nyomtató beüzemelésének hála kinyomtattam egy szupi cikket, amit el akarok olvasni.)

Ja, és megkaptam életem első opponálni való szakdolgozatát. Az a címe, hogy Kisgyermekes anyák a munka világában.
Értékelem a munkáltatóm humorát.

"Tita, kelj fel és menj ki, még sokat kell dolgoznod!"

Elsőre sikerült még kicsikarnom egy kis alvási lehetőséget, de másodjára azt mondta, hogy most már ő is elaludt, csak aztán észre vette, hogy még mindig ott vagyok, úgyhogy most már menjek dolgozni.
Igen, ez volt most az előbb, az esti mesélés (Ágoston főhadnagy) után...

És ezt csinálom szeptember óta

Ki az ágyból. Kettőt felöltöztet (vagy legalább egyet, mert Á is van azért a földön, mégha olykor túl álmos is). A reggeliket Á csinálja. Egyet megetet. Próbál enni, de közben pakol, kikészít, elrak. Tízórait csinál a kisebbnek. Pelust cserél. Mesél-ágyaz-végiggondoljahogymitkellfeltétlenülelvinni szimultán. Cipőt, kabátot, opcionálisan bukósisakot stb. rájuk ad. Kitessékeli őket a gangra. Ablakokat bezár, tűzhelyet ellenőriz. Maga is felöltözik (valamikor menet közben). Kimegy. Biciklit kioldoz. Lépcsőn bicajt le. Lépcsőn babakocsit le. Ovihoz robog. Biciklit lelakatol. Egyiket küldi átöltözni (közben felolvassa a napi menüt), másikat vetkőzteti, hogy addig se süljön meg. Elköszön. A levetkőztetettet visszaöltözteti. Cipőjét újra és újra ráadja, mert az a pici folyton leszedi és megrágja. Piacnál D.-nek odaad. A háta közben kezd leszakadni (a táskában: könyv, noteszek, laptop, jegyzetek). Utasításokkal ellátja (mármint D.-t). Gyalogol. Villamos. Háta leszakad. Odaér. Lepakol. Kinyomtat-megbeszél-órát megtart-nemjutidejeenni-konzultál-oktatástechnikushoz megy-eszközöket elhoz-összerak-előadást megtart-eszközöket visszavisz. Cuccait összeszedi. Villamos vissza, gyalogol. Itthon kétségbeesetten néző D.-t, kezében síró gyereket talál. Puszilgat, kikérdez, sajnál/örül. Pelenkáz. Babakocsiba berak, oviba elmegy (már nincs rajta a nehéz táska!). Levetkőztet-felöltöztet-felöltöztet. Bicajt kilakatol. Piac előtt lelakatol. Nyamit vesz, tejet vesz, cipőt visszaad. Hazavoncolódik (a babakocsi újra nehéz a bevásárolt holmiktól). Lépcsőn bicajt felhoz. Lépcsőn babakocsit felhoz. Kiköt. Liftbe tessékel. Ajtón betessékel. Levetkőztet. Még egyet. Maga is. Nagyon várja a felmentősereget.

És akkor már csak az esti 1,5-2 órás buli van hátra, amíg mindenki ágyba jut a kicsik közül.