Szombat van. Andor hétfőn volt utoljára a lakáson kívül - mikor a dokkernénihez mentünk. Ágó kedd du. kijött velem a gyógyszertárig. Én minden du. f6-n7 között jártam a külvilágban - bevásárolni.
Elég nehéz mostmár. Nem nagyon betegek, de folyamatos az orrfújás és a köhögés. (Voltak rosszabb periódusok, az éjszakák rémesek, nem is annyira a bedugult orr miatt, hanem mert Andor - szerintem - már nem fáradt eléggé ahhoz, hogy átaludjon egy éjszakát, ezért különféle programokat eszel ki alvás helyett.)
Tegnap du. Ágó rugdosós-ütlegelős hisztirohamot kapott, amit épp az imént ismételt meg (szerényebb kivitelben), arra a hírre, hogy most bizony ki kell menni 20 perc sétára. Végül súlyos fenyegetések árán győzedelmeskedtünk. Elég nyomorult győzelem.
Ez a gyerek 6 éves. Olyan szinten bír undok és genyó lenni, hogy egy 13 éves is megirigyelné. Minket viszont senki nem fog irigyelni 6-7 év múlva....
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokker. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokker. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. január 24., szombat
2015. január 20., kedd
Beteg-beteg
Most megint mind itthon vagyunk, mert mindenki beteg (Á. nincs, de ő nem is beteg).
Elég vacak éjszakák és köhögős-taknyolós nappalok. Annyira szerencsére nincsenek rosszul (mint pl. Andor a múltkor), de igazán jól se (hogy pl. tudjunk menni múzeumba vagy valami.)
Andor zsinyórok és háztartási kisgépek iránti mániája kezd betegessé válni. Legutóbb egy szatyorban kellett magunkkal vinni a kis olvasólámpát Juditékhoz, meg a kiszuperált régi vezetékes telefonunkat Bligetre. Tegnap hasra esett a húsdarálóval, amivel úgy sértette fel a homlokát, hogy most mintha két szemöldöke lenne egymás fölött, úgy néz ki (de ez a kisebbik baj ahhoz képest, hogy az ijedtségtől úgy elkezdett sírni, hogy végül körbehányta a konyhát). Ma a délutáni alvás előtt többször vissza kellett menni a nagyszobába elköszönni (értsd: megsimogatni és integetni neki) a cd-s rádióhoz (v.ö: objektofilia :)
Este sem volt könnyű lefektetni (cserébe talán ma éjjel nem lázasodik be, mint tegnap). Mikor végre sikerült rábírni, hogy ne másszon ki többet megnézni "Pukát" (apukát), akkor nekilátott hangosan szavalni ("Messze messze szaladok!") meg engem böködni, hogy "mérges leszel!" (merthogy mondtam neki, hogy ha nem fejezi be a randalírozást, akkor mérges leszek :).
Bírja ki ezt röhögés nélkül valaki!
Aztán elaludtunk, később Á. átszállította kicsiÁt a saját ágyába, aki ettől újra köhögni kezdett, de most fél órája csend van.
Azon kívül, hogy mindeközben maxi-maxi cukik és jó nézni, mennyire mérhetetlenül imádják egymást, még az is a pozitív hozadékok között említhető, hogy végre kb. normális autóhasználó kezdek lenni és nem tölt el aggodalommal annak a gondolata pl. hogy elvigyem őket autóval az orvoshoz. Ez nagyon jó érzés.
Elég vacak éjszakák és köhögős-taknyolós nappalok. Annyira szerencsére nincsenek rosszul (mint pl. Andor a múltkor), de igazán jól se (hogy pl. tudjunk menni múzeumba vagy valami.)
Andor zsinyórok és háztartási kisgépek iránti mániája kezd betegessé válni. Legutóbb egy szatyorban kellett magunkkal vinni a kis olvasólámpát Juditékhoz, meg a kiszuperált régi vezetékes telefonunkat Bligetre. Tegnap hasra esett a húsdarálóval, amivel úgy sértette fel a homlokát, hogy most mintha két szemöldöke lenne egymás fölött, úgy néz ki (de ez a kisebbik baj ahhoz képest, hogy az ijedtségtől úgy elkezdett sírni, hogy végül körbehányta a konyhát). Ma a délutáni alvás előtt többször vissza kellett menni a nagyszobába elköszönni (értsd: megsimogatni és integetni neki) a cd-s rádióhoz (v.ö: objektofilia :)
Este sem volt könnyű lefektetni (cserébe talán ma éjjel nem lázasodik be, mint tegnap). Mikor végre sikerült rábírni, hogy ne másszon ki többet megnézni "Pukát" (apukát), akkor nekilátott hangosan szavalni ("Messze messze szaladok!") meg engem böködni, hogy "mérges leszel!" (merthogy mondtam neki, hogy ha nem fejezi be a randalírozást, akkor mérges leszek :).
Bírja ki ezt röhögés nélkül valaki!
Aztán elaludtunk, később Á. átszállította kicsiÁt a saját ágyába, aki ettől újra köhögni kezdett, de most fél órája csend van.
Azon kívül, hogy mindeközben maxi-maxi cukik és jó nézni, mennyire mérhetetlenül imádják egymást, még az is a pozitív hozadékok között említhető, hogy végre kb. normális autóhasználó kezdek lenni és nem tölt el aggodalommal annak a gondolata pl. hogy elvigyem őket autóval az orvoshoz. Ez nagyon jó érzés.
2015. január 13., kedd
Méretek
Ágó nem pici. A lába 35-ös, a hüvelykujja akkora mint az enyém.
De mit mondjunk akkor Andorról, aki két évesen akkora (ma voltunk méricskén), mint a bátyja volt 3 évesen?
Praktikusan ez azt jelenti, hogy ha Ákos vezet, akkor már Andor sem fér el rendesen mögötte a gyerekülésben az autóban.
Új autót keresünk.
De mit mondjunk akkor Andorról, aki két évesen akkora (ma voltunk méricskén), mint a bátyja volt 3 évesen?
Praktikusan ez azt jelenti, hogy ha Ákos vezet, akkor már Andor sem fér el rendesen mögötte a gyerekülésben az autóban.
Új autót keresünk.
2014. január 20., hétfő
Szegény második
A második gyereknek nagyon nehéz.
Ma pl. Andor megpróbálkozott azzal, hogy hisztizik. És én egy csöppet sem tudtam komolyan venni. Pedig még a földre is lefeküdt hozzá. Néhány ütemet rendesen visított, aztán kezdett elhalkulni. Aztán azt hittem, el is alszik ott a földön fekve. Végül felkelt, feltérdelt, rám nézett és elnevette magát. Aztán felmászott az ölembe és elaludt (amit eredetileg nem akart, azért is tört ki a hiszti).
Az úszásról pedig. Nyilván nem úgy van az. Ágó lelkes úszó, menne is, ha én is mennék. De ő azt nem akarja, hogy őt valaki TANÍTSA. Na ne már! Nem volt érv, hogy most is azt teszi vele az a bizonyos bácsi, aki péntekenként instruálja őket, nem volt érv, hogy én nem vagyok úszóedző. Semmi sem volt érv. Nem lesz úszásra járás. Kár.
Még valami: Andornak elképesztő furcsán nőnek a fogai. Talán nem írtam még, hogy a dokkernéni is detektálta, hogy az első felső metszője "megkettőzött" (de, lehet, hogy már írtam), de azon túl, szerintem a kettese is nagyon ferdefurdán nő, valamint az is vicces, hogy egy-egy rágója is van már lassan mindenhol, de a metszők és a rágók között egyelőre nagy hiátus van. (Bár azt hiszem, ez majdnem normális, a szemfogak szoktak később nőni.)
Továbbá: felfedezte, hogy ugyan lehet és érdemes is olyanokat mondani, hogy "gá gá", "bá bá" stb., de a beszéd, amit mi csinálunk, az egész más. Az ő fülével valószínűleg valami gyors hablaty, ezért ma ő is elkezdett gyorsan hablatyolni. Naggggggyon cuki, erre már én se tudok mást mondani. (Egyébként a mi hablatyunkból szemmel láthatóan egyre többet ért.)
Ma pl. Andor megpróbálkozott azzal, hogy hisztizik. És én egy csöppet sem tudtam komolyan venni. Pedig még a földre is lefeküdt hozzá. Néhány ütemet rendesen visított, aztán kezdett elhalkulni. Aztán azt hittem, el is alszik ott a földön fekve. Végül felkelt, feltérdelt, rám nézett és elnevette magát. Aztán felmászott az ölembe és elaludt (amit eredetileg nem akart, azért is tört ki a hiszti).
Az úszásról pedig. Nyilván nem úgy van az. Ágó lelkes úszó, menne is, ha én is mennék. De ő azt nem akarja, hogy őt valaki TANÍTSA. Na ne már! Nem volt érv, hogy most is azt teszi vele az a bizonyos bácsi, aki péntekenként instruálja őket, nem volt érv, hogy én nem vagyok úszóedző. Semmi sem volt érv. Nem lesz úszásra járás. Kár.
Még valami: Andornak elképesztő furcsán nőnek a fogai. Talán nem írtam még, hogy a dokkernéni is detektálta, hogy az első felső metszője "megkettőzött" (de, lehet, hogy már írtam), de azon túl, szerintem a kettese is nagyon ferdefurdán nő, valamint az is vicces, hogy egy-egy rágója is van már lassan mindenhol, de a metszők és a rágók között egyelőre nagy hiátus van. (Bár azt hiszem, ez majdnem normális, a szemfogak szoktak később nőni.)
Továbbá: felfedezte, hogy ugyan lehet és érdemes is olyanokat mondani, hogy "gá gá", "bá bá" stb., de a beszéd, amit mi csinálunk, az egész más. Az ő fülével valószínűleg valami gyors hablaty, ezért ma ő is elkezdett gyorsan hablatyolni. Naggggggyon cuki, erre már én se tudok mást mondani. (Egyébként a mi hablatyunkból szemmel láthatóan egyre többet ért.)
2013. november 25., hétfő
Mintagyerekek
voltak ma.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk). De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.
Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).
És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk). De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.
Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).
És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.
2013. október 29., kedd
2013. szeptember 16., hétfő
Andor 9 hónaposan
Nem nagyon futja bejegyzésekre mostanában.
Elkezdődött az egyetem, a kutcsop., ezzel együtt Andor részben babysitter kezébe került. Ma hazatértek a tengerentúli Mormottok és Oszik.
Andorral ma voltunk méreckedni: 9.100 g, 75 cm. Szép egyéves lenne :)
Elkezdődött az egyetem, a kutcsop., ezzel együtt Andor részben babysitter kezébe került. Ma hazatértek a tengerentúli Mormottok és Oszik.
Andorral ma voltunk méreckedni: 9.100 g, 75 cm. Szép egyéves lenne :)
2013. február 5., kedd
Orvosos
Egyébként természetesen Andornak is ekcémája van (a füle mögött, állítólag tipikus). A dokkernéni csak annyit mondott a vizsgálaton (a többi jelenlévőnek, úm. két védőnő és egy rezidens), hogy: "Na, de nem kell meglepődni, a bátyusnak is nagyon érzékeny a bőre." Persze nem is vagyunk meglepődve, csak felháborodva inkább. A hűtőnkben három tégely tökugyanolyan elocomos kenőcs dekkol: Ágóé, Andoré és az apukájuké. Esténként mindenkit szépen végigkenünk.
Tegnap viszont beszéltem B. doktorral. Aki csak hallotta az esetemet, mindenki azt mondja, hogy ő hibázott, mikor nem vette észre, hogy ez-az nem jött ki, aminek ki kellett volna. Hajlok rá én is, hogy úgy gondolja, nagyobb volt az a darab, semhogy így el lehessen siklani felette. De mindegy, nem haragszom emiatt, egy kicsit legfeljebb azért nehezteltem rá, mert még csak fel sem hívott, hogy megkérdezze, túléltem-e (végül is kaphattam volna vérmérgezést is). Erre mikor felhívtam, éppen egy mentőautóban utazott két kórház között, és ezúttal nem orvosként, hanem betegként. Tudtam, hogy kórházba vonul az év elején, de hogy ennyire beletrafáljak. És persze tök kedves volt. Minden meg van bocsátva.
Tegnap viszont beszéltem B. doktorral. Aki csak hallotta az esetemet, mindenki azt mondja, hogy ő hibázott, mikor nem vette észre, hogy ez-az nem jött ki, aminek ki kellett volna. Hajlok rá én is, hogy úgy gondolja, nagyobb volt az a darab, semhogy így el lehessen siklani felette. De mindegy, nem haragszom emiatt, egy kicsit legfeljebb azért nehezteltem rá, mert még csak fel sem hívott, hogy megkérdezze, túléltem-e (végül is kaphattam volna vérmérgezést is). Erre mikor felhívtam, éppen egy mentőautóban utazott két kórház között, és ezúttal nem orvosként, hanem betegként. Tudtam, hogy kórházba vonul az év elején, de hogy ennyire beletrafáljak. És persze tök kedves volt. Minden meg van bocsátva.
2013. január 31., csütörtök
Nejlon
Amikor éjjel 1 körül arra ébredtem, hogy eléggé fáj a mellem, akkor kicsit megijedtem, hogy barátaim ismerőse, Mell Gyula látogat el hozzám is. De csomót nem éreztem, alaposan kifejtem... még mindig fáj. Momentán azzal magyarázom, hogy tegnap lefekvéskor Ágó jól belebokszolt (akaratán kívül). Reménykedjünk.
De amikor reggel arra ébredtem, hogy minden ízületem fáj, akkor már kicsit jobban betojtam. Influenza? Esetleg azonnal sokízületi gyulladás?
Aztán amikor Andort a dokkernénihez kocsikáztam (ahol példásan viselkedett), és éreztem, hogy fél óra sétálás után elkezdenek fájni megint az porcikáim, akkor leesett: nem beteg vagyok, hanem izomlázam van bakker a tegnapi első babakocsis séta után! (Elég jót kacagtam magamban, amikor ez a kondimra nem éppen hízelgő felismerés még meg is nyugtatott.)
De amikor reggel arra ébredtem, hogy minden ízületem fáj, akkor már kicsit jobban betojtam. Influenza? Esetleg azonnal sokízületi gyulladás?
Aztán amikor Andort a dokkernénihez kocsikáztam (ahol példásan viselkedett), és éreztem, hogy fél óra sétálás után elkezdenek fájni megint az porcikáim, akkor leesett: nem beteg vagyok, hanem izomlázam van bakker a tegnapi első babakocsis séta után! (Elég jót kacagtam magamban, amikor ez a kondimra nem éppen hízelgő felismerés még meg is nyugtatott.)
2013. január 29., kedd
Család
Megvan az a kép, amikor van két gyereked és mindkettő torka szakadtából üvölt? Az egyik mondjuk a hasfájástól az apja kezében, a másik attól, mert az anyja ideges volt, ő meg szemtelen és szófogadatlan, amitől egy tenyér (az anyjáé) csattant a pucér fenekén (ő mondjuk legyen a fürdőszobában).
És akkor az anyja meg az apja egymásra néz, és nem is kétségbeesettek (arra az egy pillanatra) a sok üvöltéstől, hanem az egészet rém röhejesnek találják.
Pár perccel később a nagyobbik (az amelyik a kádban ülve üvöltött) már tök jól játszik és jókedvű, sőt hajat is hajlandó mosni, a kisebbik (az apja karjaiban) viszont csak üvölt és üvölt, néha szeleket (and co.) ereget magából, és az egész üvöltést csak azután hagyja abba (órákkal később, vagy legalábbis óráknak tűnő idővel később), amikor az anyja már felhívta a kerületi gyermekügyeletet, ahol egy nagyon kedves dokkernénivel beszélt,* aztán felhívta a papikaszolgálatot is, aki már elkezdte húzni a cipőjét (pizsuról indult az öltözködés). No, de akkor hirtelen abbahagyja végül, és alszik nyugodtan.
* Ismeretlen nevű (talán dr. Kende?) dokkernéni legnagyobb erénye (kedves, nyugodt hangján túl), hogy ismerte a legfőbb gyógyszert: először a szülőt kell megnyugtatni. Nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült neki, de lényegesen higgadtabb voltam a telefonbeszélgetés után, mint előtte.
És akkor az anyja meg az apja egymásra néz, és nem is kétségbeesettek (arra az egy pillanatra) a sok üvöltéstől, hanem az egészet rém röhejesnek találják.
Pár perccel később a nagyobbik (az amelyik a kádban ülve üvöltött) már tök jól játszik és jókedvű, sőt hajat is hajlandó mosni, a kisebbik (az apja karjaiban) viszont csak üvölt és üvölt, néha szeleket (and co.) ereget magából, és az egész üvöltést csak azután hagyja abba (órákkal később, vagy legalábbis óráknak tűnő idővel később), amikor az anyja már felhívta a kerületi gyermekügyeletet, ahol egy nagyon kedves dokkernénivel beszélt,* aztán felhívta a papikaszolgálatot is, aki már elkezdte húzni a cipőjét (pizsuról indult az öltözködés). No, de akkor hirtelen abbahagyja végül, és alszik nyugodtan.
* Ismeretlen nevű (talán dr. Kende?) dokkernéni legnagyobb erénye (kedves, nyugodt hangján túl), hogy ismerte a legfőbb gyógyszert: először a szülőt kell megnyugtatni. Nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült neki, de lényegesen higgadtabb voltam a telefonbeszélgetés után, mint előtte.
2013. január 18., péntek
Betegéletút
Amint az Ügyfélkapu lehetővé tette, megnéztem a beteg-életutamat annak idején. Azóta is szeretném szélesebb nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy NEM, nem én adtam spermamintát 1999-ben Miskolcon. Jóllehet, az oep úgy tartja nyilván hogy de én. És betegéletutamban ez természetesen minden további nélkül megfér a 2008-ban Bp.-en megesett hüvelyi szüléssel (a 2012-est még nem rögzítették).
| Spermatogramm | 289 | |||||||
| 1999.09.02 | Összefoglaló szakorvosi értékelés (zárójelentés) | |||||||
| 1999.09.02 | Nativ anyag mikroszkópos vizsgálata | |||||||
| 1999.09.02 | Spermagyűjtés | |||||||
| 1999.09.02 | Terápia betanítása | |||||||
| 1999.09.02 | Spermium vándorlási teszt ejaculatumban | |||||||
| 1999.09.02 | Gondozásba vétel, feljegyzés követésre | |||||||
| 1999.09.02 | Vizsgálat | |||||||
| 1999.09.07 | Testméretek mérése | |||||||
| 1999.09.07 | Végbélvizsgálat ujjal | |||||||
| 1999.09.07 | Vizsgálat | |||||||
| 1999.09.07 | Gondozásba vétel, feljegyzés követésre | |||||||
| 1999.09.07 | Terápia betanítása | |||||||
| 1999.09.07 | Összefoglaló szakorvosi értékelés (zárójelentés) |
2013. január 7., hétfő
Ekcéma
A képhez (mindennapjaink képéhez) jó szorosan hozzátartozik az ekcéma. Amióta májusban Ágó lábán az első foltok feltűntek, azóta szinte mindennapi program a kenegetés-kötözgetés. No jó, nyáron-kora ősszel volt egy rövid időszak, amikor tünetmentes volt a gyerök, de azóta megint nagyon eldurvult a helyzet. Pontosan ugyanazokon a helyeken (főként lábszár, kisebb részt alkar) újra és újra eljönnek a piros foltok, amik idővel piros, száraz és viszketős foltokká változnak, még később szanaszétvakart vérző sebekké (bizonyos esetekben - ld. nyári helyzet - ótvarral felülfertőzött sebekké). Most ott tartunk, hogy kb. rendben lenne Ágó bőre (ami nem azt jelenti, hogy nincs rajta ekcémás folt, hanem hogy a foltok csupán száraz bőrhelyet jelentenek, de mondjuk legalább nem nedvedző sebeket), HA nem vakarná szét minden áldott este itt vagy ott a már-már begyógyult sebet. De minden este. Véresre. Úgy, hogy a már-már begyógyult helyen ömlik a vér, felszakad a seb... Én várhatóan rövid távon agybajt kapok ettől, azt viszont nem tudom, hogy hogyan akadályozzam meg Ágót az újabb és újabb szétvakarásban. Előbb szép szóval kértem, hogy ne csinálja, aztán üvöltve, fenyegetőztem azzal, hogy kórházba kerül (nem szoktam a kórházat gonoszként beállítani, nem véletlen, hogy Ágó csöppet sem fél pl. a vérvételtől - nálunk a kórház, az orvos meg ezek nem rémek, hanem segítő szándékú intézmények; mellesleg miután elmondtam Ágónak, hogy én nagyon szomorú lennék, ha kórházba kerülne és nélküle kéne itthon lennünk, én kerültem kórházba), bevetettem azt az opciót is, hogy ha meggyógyulnak a sebei, kaphat egy játékot. De mind semmit se ér. Ma is elvakarta. Minden este, minden egyes este az a menet, hogy - akármilyen szupi napunk volt is, kb. minden hiszti nélkül, mint ma - emiatt veszekszünk, fenyegetőzünk, sírunk. És gőzöm sincs, hogy mikor és hogyan lesz vége.
2013. január 3., csütörtök
Kiegészítés, folytatás vagy ahogy tetszik...
Kellett itt nekem hiányolni, hogy nem találkozom többé B. doktorral. No, majdnem találkoztam. De aztán mégse, mert végül nem ő műtött.
Nem is tudom, akarok-e erről írni, annyi biztos, hogy ... khm ... tanulságos (jó, mondjuk tanulságosnak) 4 újabb napot töltöttem a kórházban, csak most a folyosó szemben lévő oldalán, nem a szülészeten, hanem a nőgyógyászaton. Életemben először még altattak is, az életemben először szuperül beinduló tejem meg elapadt (átmenetileg, persze, tudom-tudom, Andorral rajta vagyunk, hogy minden jóra forduljon, no de akkor is).
A történetnek van tanulsága, számomra. Nem egészségügyi, nem konkrétan az én bajommal összefüggő, inkább a kórházban töltött napok tanulsága, amire azért jöttem rá, mert a szülészeten együtt feküdtem egy lánnyal, aki azt mondta, hogy ő minden helyzetben próbálja megérteni, hogy vajon az miért történik vele és mit lehet abból tanulni. No, ezen aztán volt időm morfondírozni (és egyébként pont ott és akkor egy ugyanerről szóló Ulickaja novellát is olvastam) és rá is jöttem valamire. Ami azért - sok szarság ide vagy oda - elég jó.
Azt hiszem, erről (a kórházról) legyen elég ennyi. A tanulságosdiról még talán lesz szó. Ahogyan el fog következni az ígért bejegyezés apuról is.
Nem is tudom, akarok-e erről írni, annyi biztos, hogy ... khm ... tanulságos (jó, mondjuk tanulságosnak) 4 újabb napot töltöttem a kórházban, csak most a folyosó szemben lévő oldalán, nem a szülészeten, hanem a nőgyógyászaton. Életemben először még altattak is, az életemben először szuperül beinduló tejem meg elapadt (átmenetileg, persze, tudom-tudom, Andorral rajta vagyunk, hogy minden jóra forduljon, no de akkor is).
A történetnek van tanulsága, számomra. Nem egészségügyi, nem konkrétan az én bajommal összefüggő, inkább a kórházban töltött napok tanulsága, amire azért jöttem rá, mert a szülészeten együtt feküdtem egy lánnyal, aki azt mondta, hogy ő minden helyzetben próbálja megérteni, hogy vajon az miért történik vele és mit lehet abból tanulni. No, ezen aztán volt időm morfondírozni (és egyébként pont ott és akkor egy ugyanerről szóló Ulickaja novellát is olvastam) és rá is jöttem valamire. Ami azért - sok szarság ide vagy oda - elég jó.
Azt hiszem, erről (a kórházról) legyen elég ennyi. A tanulságosdiról még talán lesz szó. Ahogyan el fog következni az ígért bejegyezés apuról is.
2012. december 28., péntek
Hommage á B. doktor
Nos, akkor az ígért bejegyzés. Bár azt hiszem, nem lesz olyan hosszú és részletes, mint amilyennek eredetileg terveztem, mert nincs igazán kedvem írni. Időm viszont van most, mert a két nagyfiú elment Szanyba, én itthon maradtam a picivel, aki alszik (éppen nyöszög), meg a torkommal, ami fáj.
Az úgy volt, hogy B. doktort a kerületi sztk-ban ismertem meg, egy szokásos évi rákszűrésen vagy valami hasonló alkalomból. És nem volt szimpatikus, de minthogy nőgyógyászt mégse váltogat csak úgy az ember, legközelebb, meg azután és azután is hozzá mentem. Semmi különös nem volt, inkább nem szimpi, mint szimpi. Aztán egy szép napon Ágó megfogant a hasamban, és mikor emiatt látogattam meg a rendelőben, B. doktor arcára óriási mosoly ült ki és egycsapásra kedves lett. Nos, lehet mondani, hogy hát ez milyen már, neki az a dolga, hogy minden ügyes-bajos dolgunkat ugyanolyan lelkesen intézze, de végső soron nem különösebben nehéz megérteni, hogy egy szülésznek elsősorban a szülés az öröm, kevésbé a rákszűrés (hogy egyebekről, amik egy sztk-ban előbukkanhatnak, ne is beszéljek). Szóval attól a perctől kezdve szuperkedves volt. Legalábbis én annak találtam, de az internetes fórumokon sokan úgy gondolják, hogy ez az ember sosem kedves, hülye a humora és arrogáns. Ami egyébként lehet, hogy így van, de én szeretem a hülye humorú embereket, arrogáns meg velem iztibizti nem volt. Úgy lehet ez valahogy, ahogyan ez a fiatal szülészorvosnő írja itt. Hogy van egyfajta IQ-függő hozzáállás az orvosokban, vagy mi. És nyilván van, aki iq-tól függetlenül mindenkivel ugyanúgy bánik, de miért is várnánk, hogyan is várhatnánk ezt el bárkitől? Én is megválogatom, hogy kivel kerülök közelebbi munkakapcsolatba, egy nőgyógyász miért is ne tehetné ugyanezt? És nem mondom ugyan, hogy én egy eszeveszett nagy iq bomba volnék, tök átlagos az iq-m, úgy tudom, és lám, úgy tűnik, ennyi is elég. Én mentem hozzá, én választottam, akkor a minimum, hogy elfogadom, amit mond, tanácsol, javasol. Ha nem tetszik valami, akkor szabad a pálya, kereshetek másik orvost.*
Szóval Ágó piffpuff megszületett nála. Így utólag, a két szülés közül az volt a jobb, pedig utána sokkal nehezebben regenerálódtam. No de a váratlan fájdalmat az ember hősiesen tűri, nem nyavalyog. Nyom, ha mondják, szuszog, ha azt mondják és kész. Andorral viszont - túl azon, amit már írtam, hogy valószínűleg a rossz afp meg a cukor miatt amúgy is ideges voltam végig, legfeljebb jól titkoltam - az egész cucc tökre nem volt váratlan. Tudtam, hogy fájni fog. Igaz, egyébként nem is fájt annyira, sőt néha az volt az érzésem, hogy ezek a fájások még biztos nem is azok, mert ezek nem fájnak úgy igazán. Csakhogy közben B. doktor bízott bennem és nem kapcsoltak rá a fájásfigyelőre. Azt mondta, tudni fogom, mit kell csinálni. És csináltam, csak közben valahogy kívülről láttam magamat, meg eszembe jutottak a "Gyermek születik" könyv utolsó képei, ahol a gyerek feje már éppen kibújik (jólvan, Papika te ne olvassad, ha nem bírod az ilyesmit!), és velem is tökre ez történt, hogy már mindenki látta Andort, én meg viszont csak éreztem, hogy majd besz.rok úgy fáj, és mikor lesz vége és meddig kell még meg minden. Aztán piffpuff ő is megszületett. Mit izélek, bruttó 2 óra alatt. Mások ezt egy fél napon át csinálják és mégis szülnek következőt is...
Mindeközben B. doktor, ahogy a picasás fotón is látható, ott állt mellettem szép fehér nadrágban és ingben, még csak maszatos se lett kb., mert azt a részt a szülésznő csinálja, a szülész csak a végén, az anyuka rendbetételéhez öltözködik be (meg is dicsértem, micsoda szép hentesköpenye van, mire azt mondta, hogy nekem meg milyen nagy a szám). Szóval ott állt, és olyanokat mondott, hogy ügyes vagyok, meg simogatta a térdemet, meg amikor megkérdeztem, hogy mi a jobb: ha kiabálok, vagy ha vicsorgok, arra meg csak azt felelte, hogy neki a legjobban azt tetszik, amikor ilyen kedvesen mosolygok. Most mondjátok meg! még bókol is az embernek, amikor pedig nyilván rohadtul nem mosolyogtam kedvesen. És volt megint viccelődés (Ágónál is volt) és minden könnyen ment, végső soron.
Aztán hazament 4 óra körül, de reggel 8-kor már az ágyamnál állt és érdeklődött, hogy hogy vagyok, meg híreket hozott a csecsemősöktől, hogy Andor jól van. És ez így ment minden reggel. Miközben a szobatársaimra rá se bagóztak az orvosaik (ugyanúgy választott orvosok voltak, sőt, kicsit többet fizettek nekik, mint mi B. doktornak), hozzám minden reggel bejött frissen borotválva, fehér köpenyben. Holott neki én voltam az egyetlen szülő nője, és a kórházban már nem volt dolga, hiszen december végén végleg nyugdíjba vonul, a magánt is abbahagyja, a többiek orvosa meg ott dolgozott mind a kórházban, és mégse kukkantottak be. Mivel vizsgálni nem nagyon volt rajtam mit (amit kellett, azért megnézett), beszélgettünk a karácsonyi készülődésről, meg könyvekről, meg családfakutatásról. 10 percet, nem többet, de azt minden nap.
És az utolsó nap megegyeztünk, hogy 8.15-kor ott fogom várni másnap az ágyamon, hogy gyorsan végezzünk, mert menne a lánya elé a reptérre. Csak azzal nem kalkuláltunk, hogy a kalici miatt hazaengednek minket még aznap a kórházból és másnap 8.15-kor már itthon etetem Andort boldogan. Hát, így nem sikerült elbúcsúznom B. doktortól.
Persze felhívott még aznap délután, hogy tanácsokkal lásson el a gyermekágyi időszakra, meg hogy utódot ajánljon maga helyett (aki sajna nekem nem szimpatikus... bár tudjuk már, hogy ez semmit nem jelent), meg elmondja, hogy kihez menjek 6 hetes kontrollra, mert akkor ő már nem fog praktizálni, sőt éppen kórházban lesz (Szülni fog? - kérdeztem. Igen, már annyi gyereket segítettem a világra, hát csak sikerül szülni egyet nekem is, álmomban már sikerült egyszer. - jött a válasz.)
No, hát szóval így.
Tök jó orvos volt.
* ja igen, az internetről okosodók kapcsán még van egy B. doktorhoz kötődő gondolat:
Amikor megkérdeztem, hogy Á bejöhet-e a szülésre, akkor a következő megkötéseket tette. Bejöhet, de csak ha 1) ő maga akarja, én ne kényszerítsem; 2) ha nem lesz rosszul, és legfőképp 3) ha nem szól bele. Ha neki ui. valaki azt mondja, hogy az interneten nem így látta, akkor ő azt fogja válaszolni, hogy akkor menjen szülni az internetre. És mennyire igaza van.
Az úgy volt, hogy B. doktort a kerületi sztk-ban ismertem meg, egy szokásos évi rákszűrésen vagy valami hasonló alkalomból. És nem volt szimpatikus, de minthogy nőgyógyászt mégse váltogat csak úgy az ember, legközelebb, meg azután és azután is hozzá mentem. Semmi különös nem volt, inkább nem szimpi, mint szimpi. Aztán egy szép napon Ágó megfogant a hasamban, és mikor emiatt látogattam meg a rendelőben, B. doktor arcára óriási mosoly ült ki és egycsapásra kedves lett. Nos, lehet mondani, hogy hát ez milyen már, neki az a dolga, hogy minden ügyes-bajos dolgunkat ugyanolyan lelkesen intézze, de végső soron nem különösebben nehéz megérteni, hogy egy szülésznek elsősorban a szülés az öröm, kevésbé a rákszűrés (hogy egyebekről, amik egy sztk-ban előbukkanhatnak, ne is beszéljek). Szóval attól a perctől kezdve szuperkedves volt. Legalábbis én annak találtam, de az internetes fórumokon sokan úgy gondolják, hogy ez az ember sosem kedves, hülye a humora és arrogáns. Ami egyébként lehet, hogy így van, de én szeretem a hülye humorú embereket, arrogáns meg velem iztibizti nem volt. Úgy lehet ez valahogy, ahogyan ez a fiatal szülészorvosnő írja itt. Hogy van egyfajta IQ-függő hozzáállás az orvosokban, vagy mi. És nyilván van, aki iq-tól függetlenül mindenkivel ugyanúgy bánik, de miért is várnánk, hogyan is várhatnánk ezt el bárkitől? Én is megválogatom, hogy kivel kerülök közelebbi munkakapcsolatba, egy nőgyógyász miért is ne tehetné ugyanezt? És nem mondom ugyan, hogy én egy eszeveszett nagy iq bomba volnék, tök átlagos az iq-m, úgy tudom, és lám, úgy tűnik, ennyi is elég. Én mentem hozzá, én választottam, akkor a minimum, hogy elfogadom, amit mond, tanácsol, javasol. Ha nem tetszik valami, akkor szabad a pálya, kereshetek másik orvost.*
Szóval Ágó piffpuff megszületett nála. Így utólag, a két szülés közül az volt a jobb, pedig utána sokkal nehezebben regenerálódtam. No de a váratlan fájdalmat az ember hősiesen tűri, nem nyavalyog. Nyom, ha mondják, szuszog, ha azt mondják és kész. Andorral viszont - túl azon, amit már írtam, hogy valószínűleg a rossz afp meg a cukor miatt amúgy is ideges voltam végig, legfeljebb jól titkoltam - az egész cucc tökre nem volt váratlan. Tudtam, hogy fájni fog. Igaz, egyébként nem is fájt annyira, sőt néha az volt az érzésem, hogy ezek a fájások még biztos nem is azok, mert ezek nem fájnak úgy igazán. Csakhogy közben B. doktor bízott bennem és nem kapcsoltak rá a fájásfigyelőre. Azt mondta, tudni fogom, mit kell csinálni. És csináltam, csak közben valahogy kívülről láttam magamat, meg eszembe jutottak a "Gyermek születik" könyv utolsó képei, ahol a gyerek feje már éppen kibújik (jólvan, Papika te ne olvassad, ha nem bírod az ilyesmit!), és velem is tökre ez történt, hogy már mindenki látta Andort, én meg viszont csak éreztem, hogy majd besz.rok úgy fáj, és mikor lesz vége és meddig kell még meg minden. Aztán piffpuff ő is megszületett. Mit izélek, bruttó 2 óra alatt. Mások ezt egy fél napon át csinálják és mégis szülnek következőt is...
Mindeközben B. doktor, ahogy a picasás fotón is látható, ott állt mellettem szép fehér nadrágban és ingben, még csak maszatos se lett kb., mert azt a részt a szülésznő csinálja, a szülész csak a végén, az anyuka rendbetételéhez öltözködik be (meg is dicsértem, micsoda szép hentesköpenye van, mire azt mondta, hogy nekem meg milyen nagy a szám). Szóval ott állt, és olyanokat mondott, hogy ügyes vagyok, meg simogatta a térdemet, meg amikor megkérdeztem, hogy mi a jobb: ha kiabálok, vagy ha vicsorgok, arra meg csak azt felelte, hogy neki a legjobban azt tetszik, amikor ilyen kedvesen mosolygok. Most mondjátok meg! még bókol is az embernek, amikor pedig nyilván rohadtul nem mosolyogtam kedvesen. És volt megint viccelődés (Ágónál is volt) és minden könnyen ment, végső soron.
Aztán hazament 4 óra körül, de reggel 8-kor már az ágyamnál állt és érdeklődött, hogy hogy vagyok, meg híreket hozott a csecsemősöktől, hogy Andor jól van. És ez így ment minden reggel. Miközben a szobatársaimra rá se bagóztak az orvosaik (ugyanúgy választott orvosok voltak, sőt, kicsit többet fizettek nekik, mint mi B. doktornak), hozzám minden reggel bejött frissen borotválva, fehér köpenyben. Holott neki én voltam az egyetlen szülő nője, és a kórházban már nem volt dolga, hiszen december végén végleg nyugdíjba vonul, a magánt is abbahagyja, a többiek orvosa meg ott dolgozott mind a kórházban, és mégse kukkantottak be. Mivel vizsgálni nem nagyon volt rajtam mit (amit kellett, azért megnézett), beszélgettünk a karácsonyi készülődésről, meg könyvekről, meg családfakutatásról. 10 percet, nem többet, de azt minden nap.
És az utolsó nap megegyeztünk, hogy 8.15-kor ott fogom várni másnap az ágyamon, hogy gyorsan végezzünk, mert menne a lánya elé a reptérre. Csak azzal nem kalkuláltunk, hogy a kalici miatt hazaengednek minket még aznap a kórházból és másnap 8.15-kor már itthon etetem Andort boldogan. Hát, így nem sikerült elbúcsúznom B. doktortól.
Persze felhívott még aznap délután, hogy tanácsokkal lásson el a gyermekágyi időszakra, meg hogy utódot ajánljon maga helyett (aki sajna nekem nem szimpatikus... bár tudjuk már, hogy ez semmit nem jelent), meg elmondja, hogy kihez menjek 6 hetes kontrollra, mert akkor ő már nem fog praktizálni, sőt éppen kórházban lesz (Szülni fog? - kérdeztem. Igen, már annyi gyereket segítettem a világra, hát csak sikerül szülni egyet nekem is, álmomban már sikerült egyszer. - jött a válasz.)
No, hát szóval így.
Tök jó orvos volt.
* ja igen, az internetről okosodók kapcsán még van egy B. doktorhoz kötődő gondolat:
Amikor megkérdeztem, hogy Á bejöhet-e a szülésre, akkor a következő megkötéseket tette. Bejöhet, de csak ha 1) ő maga akarja, én ne kényszerítsem; 2) ha nem lesz rosszul, és legfőképp 3) ha nem szól bele. Ha neki ui. valaki azt mondja, hogy az interneten nem így látta, akkor ő azt fogja válaszolni, hogy akkor menjen szülni az internetre. És mennyire igaza van.
2012. december 24., hétfő
Ami azóta történt...
Szóval megszületett a legpicibb Huszár, aka szépséges bácsika, avagy a hosszúorrú tünemény. A szülés gyors volt és szerencsés, de jó is, hogy nem tartott tovább. Azt hiszem, akármilyen flottul megy is nekem ez a dolog, most egy időre elment tőle a kedvem. Elmondhatjuk most már, hogy valószínűleg az utolsó pillanaton túl is aggódtam még, hogy Andor egészséges lesz-e, ettől tökre feszült voltam, vagy ha az nem is, de nyugodt semmiképp. Mivel B. doktor szerint én tudok szülni, ezért még csak egy nyomi fájásfigyelőt se szereltek rám, mondván, úgyis érzem, ha fáj. Ami igaz is, csak van az a pont, amikor már konstansan fáj, és akkor nehézzé válik a dolog. Mindegy, pikk-pakk kibújt, utána is könnyen regenerálódtam, a szobatársaim jófejek voltak, néha akkorákat röhögtünk, hogy a nálam kicsit több stoppoláson átesett kolleginák már a fájdalomtól vinnyogtak inkább.
A gonosz streptococcus miatt Andort antibiotikum kúrára fogták, de jól és gyorsan reagált. Szombaton jöhettünk volna haza, legalábbis pénteken reggel f9-kor ebben maradtunk B. doktorral. Csakhogy előzőleg már felütötte a fejét a kórházban egy bizonyos kalici nevű nemkívánatos vendég, ami miatt, akit csak lehetett hazazsuppoltak. Minket is, de erről csak pénteken 10 körül értesítettek, amikor persze éppolyan jó volt, mint bármikor máskor, apu át tudott jönni addig Ágóhoz (apuról is hamarosan következik majd egy külön poszt!), Ákos be értünk. Csak B. doktortól nem tudtam már elbúcsúzni, mert vele szombat reggelre beszéltük meg az utolsó randit.
Itthon aztán rögvest jött a védőnő, aztán meg szépen el is kezdődött az új élet. Andor szuperül akklimatizálódik: alapvetően eszik-alszik, csak ha túl sokat eszik, akkor az alvás félidejében felkel és nyafog egy kicsit. Szerencsére a sokat evést eddig mindig nap közbenre időzítette, úgyhogy éjjel max. egyszer kelünk és egy 3, illetve egy 4 órás alvásos szakasszal húzzuk ki reggelig. Ez elég jó. Mint ahogy az is, hogy tudom magam etetni, ami Ágónál nem egészen volt így a legelső időkben.
Ma meg karácsony van. Ágó szeme csillog-villog, be van sózva rettenetesen. Az ajándékok már bekészítve a fa alá (ami Ágó díszített), ha felkel, akkor még teszünk-veszünk, sütit szeletelünk (mert részben home made, részben Kikkától, részben meg majd Mamikától nekünk még sütink is termett ebben a forgatagban!), aztán irány ajándékot bontogatni!
Én tudom, hogy a karácsony mindig szuper, de ha az embernek van hozzá két gyereke, akkor azért mégiscsak szuperebb.
A gonosz streptococcus miatt Andort antibiotikum kúrára fogták, de jól és gyorsan reagált. Szombaton jöhettünk volna haza, legalábbis pénteken reggel f9-kor ebben maradtunk B. doktorral. Csakhogy előzőleg már felütötte a fejét a kórházban egy bizonyos kalici nevű nemkívánatos vendég, ami miatt, akit csak lehetett hazazsuppoltak. Minket is, de erről csak pénteken 10 körül értesítettek, amikor persze éppolyan jó volt, mint bármikor máskor, apu át tudott jönni addig Ágóhoz (apuról is hamarosan következik majd egy külön poszt!), Ákos be értünk. Csak B. doktortól nem tudtam már elbúcsúzni, mert vele szombat reggelre beszéltük meg az utolsó randit.
Itthon aztán rögvest jött a védőnő, aztán meg szépen el is kezdődött az új élet. Andor szuperül akklimatizálódik: alapvetően eszik-alszik, csak ha túl sokat eszik, akkor az alvás félidejében felkel és nyafog egy kicsit. Szerencsére a sokat evést eddig mindig nap közbenre időzítette, úgyhogy éjjel max. egyszer kelünk és egy 3, illetve egy 4 órás alvásos szakasszal húzzuk ki reggelig. Ez elég jó. Mint ahogy az is, hogy tudom magam etetni, ami Ágónál nem egészen volt így a legelső időkben.
Ma meg karácsony van. Ágó szeme csillog-villog, be van sózva rettenetesen. Az ajándékok már bekészítve a fa alá (ami Ágó díszített), ha felkel, akkor még teszünk-veszünk, sütit szeletelünk (mert részben home made, részben Kikkától, részben meg majd Mamikától nekünk még sütink is termett ebben a forgatagban!), aztán irány ajándékot bontogatni!
Én tudom, hogy a karácsony mindig szuper, de ha az embernek van hozzá két gyereke, akkor azért mégiscsak szuperebb.
2012. november 28., szerda
Terhességes (főleg)
Úgy terveztük, hogy a kanapétát mint ágyat, apu fogja felavatni, amikor ideköltözik az utolsó napokban, hogy kéznél legyen, ha szülni sietünk.
No, az lett, hogy
- a fene se tudja, mikor fogok szülni. Tegnap B. doktor megvizsgált és csak annyit mondott: "Mindannyian Isten kezében vagyunk, én nem tudom megmondani, hogy maga mikor fog szülni. Lehet holnap, vagy két hét múlva is. Vagy négy." Azért azt javasolta, hogy Á már ne menjen messzire, ha nem szeretne lemaradni az eseményről.
- Á viszont csúful megfázott (ami nyilván külön jó egy januárra eleve betervezett mandulaműtéthez)
Szóval végül a tegnap éjjelt hárman három ágyban töltöttük.
Mondjuk így is én aludtam a legrosszabbul, pedig piciA nyugton volt, de helyette a hasam (méhem) keménykedett egyvégtében. Ja, hát vicces, amikor B doktor azt javasolja, hogy a legelső egyértelmű jelre induljak a kórházba, ne várjak 10 meg 5 perces fájásokra, elég ha 40 percenként jön, máris menjek. Csakhogy felismerem-e én a fájást? Ágónál a magzatvíz kicsurranása eléggé kétséget nem hagyó jel volt, de fájni... Fájt, de csak ott a kórházban, és az rögtön 5 perces volt.
Ráadásul ma a védőnő soknak találta az akármit a vizeletben, amire a diabetológián azt mondták, hogy hát végül is ők is látják, de nem vészes. B doktor szerint se. Azért én persze aggódom, mert ez a piciA ez egy ilyen, hogy aggódom miatta.
Szóval, azt hiszem, holnap még elvonszolom magam tanítani, de az lesz utolsó. Hátha még belefér 1-2 hét pihenés.
No, az lett, hogy
- a fene se tudja, mikor fogok szülni. Tegnap B. doktor megvizsgált és csak annyit mondott: "Mindannyian Isten kezében vagyunk, én nem tudom megmondani, hogy maga mikor fog szülni. Lehet holnap, vagy két hét múlva is. Vagy négy." Azért azt javasolta, hogy Á már ne menjen messzire, ha nem szeretne lemaradni az eseményről.
- Á viszont csúful megfázott (ami nyilván külön jó egy januárra eleve betervezett mandulaműtéthez)
Szóval végül a tegnap éjjelt hárman három ágyban töltöttük.
Mondjuk így is én aludtam a legrosszabbul, pedig piciA nyugton volt, de helyette a hasam (méhem) keménykedett egyvégtében. Ja, hát vicces, amikor B doktor azt javasolja, hogy a legelső egyértelmű jelre induljak a kórházba, ne várjak 10 meg 5 perces fájásokra, elég ha 40 percenként jön, máris menjek. Csakhogy felismerem-e én a fájást? Ágónál a magzatvíz kicsurranása eléggé kétséget nem hagyó jel volt, de fájni... Fájt, de csak ott a kórházban, és az rögtön 5 perces volt.
Ráadásul ma a védőnő soknak találta az akármit a vizeletben, amire a diabetológián azt mondták, hogy hát végül is ők is látják, de nem vészes. B doktor szerint se. Azért én persze aggódom, mert ez a piciA ez egy ilyen, hogy aggódom miatta.
Szóval, azt hiszem, holnap még elvonszolom magam tanítani, de az lesz utolsó. Hátha még belefér 1-2 hét pihenés.
2012. november 26., hétfő
Őszies, pihenős
Az van, hogy szokás mondani kismamáknak, hogy pihenjenek. Meg nekem azt is mondta csütörtökön a szonográfus, hogy nem tudja megmérni pici A. fejét, mert már annyira lent van, beékelődve. Hogy ha jön egy front, szerinte meg is születik.
És akkor összeraktam, hogy mindjárt szülök, és még nem is pihentem, sőt, ebben a félévben, azt hiszem, ezt különösebb nagyképűség nélkül mondhatom, bazi sokat dolgoztam.
Úgyhogy még aznap megkértem az én főnökömet, hogy vegye át a holnapi előadást (is, mert a következő kettőt mindenképp ő tartotta volna), bár a szemináriumokat szeretném még megtartani. De ez még semmi: ma elmentem reggel a diabetológiára, de ott a vérvétel után - a szokásoktól eltérően - hazazavartak, a főorvos asszonyt meg se kellett várnom, sőt két hét múlva nem kell mennem már ("Gondolod, hogy mi akarjuk levezetni a szülést?" - ez egy ilyen tegeződős családias biznisz, a terhességi diabetológia). Úgyhogy hazajöttem. Még épp időben, hogy elkapjam a fiúkat és én kísérjem Ágót oviba. Ami annyira-annyira jó volt: egy boldog kisfiú, aki nem is számított rá, hogy lát ma reggel (mint ahogy én se arra, hogy látom őt), egy kitudja mióta először időben munkába induló nagyÁ, a piac előtt egy felállított karácsonyfa, amitől Ágó éppcsak ugrálni nem kezdett örömében. Pici A a hasamban ugyan éppen a reggeli tornagyakorlatait végezte, de még az is olyan jó tud lenni (olykor).
Aztán hazabattyogtam, valamennyit dolgoztam és legvégül megnéztem végre az Eszkimó asszony fázik-ot, ami lehet, hogy pont ilyen taknyos-szürke novemberi napokra való, vagy arra, hogy két órán át kikapcsoljak, pihenjek, tévézzek (jesszus, én idejét sem tudom, mikor néztem meg csak úgy egy filmet!). Szóval, igazán jó most.
És akkor összeraktam, hogy mindjárt szülök, és még nem is pihentem, sőt, ebben a félévben, azt hiszem, ezt különösebb nagyképűség nélkül mondhatom, bazi sokat dolgoztam.
Úgyhogy még aznap megkértem az én főnökömet, hogy vegye át a holnapi előadást (is, mert a következő kettőt mindenképp ő tartotta volna), bár a szemináriumokat szeretném még megtartani. De ez még semmi: ma elmentem reggel a diabetológiára, de ott a vérvétel után - a szokásoktól eltérően - hazazavartak, a főorvos asszonyt meg se kellett várnom, sőt két hét múlva nem kell mennem már ("Gondolod, hogy mi akarjuk levezetni a szülést?" - ez egy ilyen tegeződős családias biznisz, a terhességi diabetológia). Úgyhogy hazajöttem. Még épp időben, hogy elkapjam a fiúkat és én kísérjem Ágót oviba. Ami annyira-annyira jó volt: egy boldog kisfiú, aki nem is számított rá, hogy lát ma reggel (mint ahogy én se arra, hogy látom őt), egy kitudja mióta először időben munkába induló nagyÁ, a piac előtt egy felállított karácsonyfa, amitől Ágó éppcsak ugrálni nem kezdett örömében. Pici A a hasamban ugyan éppen a reggeli tornagyakorlatait végezte, de még az is olyan jó tud lenni (olykor).
Aztán hazabattyogtam, valamennyit dolgoztam és legvégül megnéztem végre az Eszkimó asszony fázik-ot, ami lehet, hogy pont ilyen taknyos-szürke novemberi napokra való, vagy arra, hogy két órán át kikapcsoljak, pihenjek, tévézzek (jesszus, én idejét sem tudom, mikor néztem meg csak úgy egy filmet!). Szóval, igazán jó most.
2012. november 11., vasárnap
24 órás pisi
Már akkor nagyon viccesnek találtam, amikor két hete hétfőn a diabetológián felvázolta a néni, hogy hogyan is kell ún. 24 órás pisit gyűjteni. Úgy t.i., hogy az ember egy egész napon keresztül egy azonos küblibe pisil, amit (az edényt) előzőleg akkurátusan kalibrál, mondjuk deciliterenként. A végén az összegyűjtött termésben megmeríti az erre hivatott kémcsövet és azt szállítmányozza el a laborba. Emellett egy másik kémcsőben egy reggeli középsugarasat is visz.
Hát, ma este kezdtem gyűjtögetni, és mondhatom, hogy komoly félelmeim vannak, hogy nem lesz elég a kiszemelt üveg, mert az csak 1,6 literes. No de akkor mi lesz, ha két üvegbe gyűlik össze a végén: összeöntöm egy lavórba és onnan merítek, vagy mi?
Mondjuk még ez is jobb, mint amit Á hitt, nevezetesen, hogy az összeset el kell vinni hétfőn. Mondjuk jót nevettünk, ahogy magunk elé képzeltük, hogy egy nagy tescos zacsiban beszállítom az üvegeimet és sorra kipakolom az asztalra. Vagy amin igazán majdnem bepisiltem (! jesszus, még az kéne, hogy ne az üvegbe menjen!), amikor felvázolta, hogy pakolok-pakolok és közben odaszólok a néniknek, hogy "Várjanak, még a férjem is hoz, csak parkolót keres." Hehe.
Hát, ma este kezdtem gyűjtögetni, és mondhatom, hogy komoly félelmeim vannak, hogy nem lesz elég a kiszemelt üveg, mert az csak 1,6 literes. No de akkor mi lesz, ha két üvegbe gyűlik össze a végén: összeöntöm egy lavórba és onnan merítek, vagy mi?
Mondjuk még ez is jobb, mint amit Á hitt, nevezetesen, hogy az összeset el kell vinni hétfőn. Mondjuk jót nevettünk, ahogy magunk elé képzeltük, hogy egy nagy tescos zacsiban beszállítom az üvegeimet és sorra kipakolom az asztalra. Vagy amin igazán majdnem bepisiltem (! jesszus, még az kéne, hogy ne az üvegbe menjen!), amikor felvázolta, hogy pakolok-pakolok és közben odaszólok a néniknek, hogy "Várjanak, még a férjem is hoz, csak parkolót keres." Hehe.
2012. május 11., péntek
Schönlein
Kontrollon voltunk ma Ágóval, ahol a dokkernénit egy ifjú rezidens helyettesítette, aki friss szemmel nézett Ágó pöttyeire és új diagnózist állított fel. Az ótvar nem lett lecserélve, csak most nagyon úgy tűnik, hogy az csak következmény volt. Arra eddig ugyanis nem volt magyarázat, hogy mitől lettek azok a foltok eredetileg, amiket szétvakart. Allergiára gyanakodtunk, be is szüntettük a mézevést, de kiderült ma, hogy nagyon tipikus a sebek helye és milyensége, ami alapján a doktorbácsi az ótvarnál sokkal exkluzívabban hangzó Schönlein szindrómát állapította meg. (Ha érdekel, keressetek rá, mi az, én annyit mondhatok, sokkal jobb nekem, hogy ez csak utólag, kvázi gyógyultan derült ki.)
Szóval remélem, most már tényleg kijövünk belőle, két rossz seb van még, vagy inkább csak egy, az eredeti, a bokáján, amitől még mindig jobb, ha nem megy oviba. Feltehető, hogy a 3. hétbe belekezdve, hétfőn lassan meghibbanok majd, de azért gyógyuljon meg inkább, azt mondom.
Szóval remélem, most már tényleg kijövünk belőle, két rossz seb van még, vagy inkább csak egy, az eredeti, a bokáján, amitől még mindig jobb, ha nem megy oviba. Feltehető, hogy a 3. hétbe belekezdve, hétfőn lassan meghibbanok majd, de azért gyógyuljon meg inkább, azt mondom.
2012. május 8., kedd
Továbbra is, és még be is áztunk
Szóval ahelyett, hogy múlna, kis javulás után Ágó bőre még mindig elég randának mondható. Holnap megyünk vissza a dokkernénihez, aki antibiotikumos kezelést helyezett kilátásba, ha ő is csúfnak találja. Egyébként mondjuk jól megvagyunk, csak én most már kezdek aggódni, noha persze látom azt is, hogy mitől ilyen lassú a javulás: mivel a testén több helyen vannak kisebb-nagyobb sebek, újra és újra szétvakar itt-ott valamit és szépen visszafertőzi azt is, ami már jó volt. Hiába tudja, hogy nem szabad vakarózni, hiába figyel az esetek nagyobb részében, az kivédhetetlennek tűnik, hogy egy-egy vakarózás be ne csússzon, márpedig most annyi is elég.
Vasárnap du. annyira kétségbeesetten ébredt a délutáni alvásból (pontosabban annyira kiakadt azon, hogy lefogtam a kezét, hogy amíg félálomban van, ne vakarózzon), hogy teljesen pánikba estem. Végül Bligetre menekültünk, így hétfőn valamennyit én is tudtam pihenni és Bágó is jól érezte magát. A május elsejei szünettel együtt most már több mint egy hete vagyunk itthon, de még nem kergült meg, sőt igazából roppantul élvezi. Ez is aggaszt kicsit: mi van, ha valamennyire tudatos is ez a szétvakarás, mivel rosszul nem érzi magát fizikailag, viszont sokkal jobban szórakozik, mint az oviban. Nem hiányzik neki egyáltalán, azt mondja. Én viszont szépen lemaradok így a munkáimmal.
Hogy ne legyen olyan egysíkú az életünk, még múlt csütörtökön arra lettem figyelmes, hogy nedves az előszoba fal. A hálónk alatt-felett konyhák vannak, így megy ott a falban egy jó kis nyomócső, az repedt el. Szerencsére már pénteken orvosolva lett a hiba, de a biztosítót (a házét) azóta sem sikerült elérni. Holnap személyesen indulok kárbejelenteni.
Hogy ne legyen olyan egysíkú az életünk, még múlt csütörtökön arra lettem figyelmes, hogy nedves az előszoba fal. A hálónk alatt-felett konyhák vannak, így megy ott a falban egy jó kis nyomócső, az repedt el. Szerencsére már pénteken orvosolva lett a hiba, de a biztosítót (a házét) azóta sem sikerült elérni. Holnap személyesen indulok kárbejelenteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)