Volt - nincs

- délutáni alvás (bár ma VOLT! VOLT!)
- Ágónak hosszú haja (és nagyon cuki a röviddel, fotók majd holnap biztos készülnek, mert buli lesz)
- kék cumika (mert cafatokra rágta)
- elalvás előtti tejecske (az elmúlt időszakban úgy tűnt, hogy inkább nem örül neki, bár 1,5 deci azért lecsúszott simán; ma, hogy nem kapott, egy nyikk sem volt miatta)
- és sajnos úgy fest, hogy nincs többé Boribölcsi, amit egyelőre nem is tudok elhinni (Bori kicsit teljesen illegálisan üzemelt, ezért könnyű nagyon belekötni, és az új házban a lakók megtesznek mindent, hogy ellehetetlenítsék)

A nem alvásról

Írhatnék persze a karácsonyról is, az sokkal jobb volt, mint ez az új szokás, hogy nem aszik du. Mert ez picit rémes. Estére hisztis és rém fáradt (már délután is), és bár eddig belealudt a fürdés utáni tejecskébe (ami még mindig cumisüvegből megy), ma már ez se volt, mondjuk fürdés se, mert úgy üvöltött (a fogát erőszakkal megmostam, szegény).
Szóval, most újra kell strukturálni az életünket asszem, hogy senki (főleg én) kapjon agybajt ettől a helyzettől. Semmi gond, sikerülni fog, de addig az eddigieknél nagyobb önuralomra lesz szükségem. Nehezen megy.
Na jó, a karácsony az szupi volt, de nézzétek meg inkább a fotókat, annál jobban leírni úgysem tudom.

Fog

Ezúton szeretném megköszönni Ágóbágónak, hogy a (néhány híján összes) fogait minden különösebb nyavalygás nélkül növesztette ki. Az van ugyanis, hogy a fognövesztés elképesztően kellemetlen. Rákapcsolt a bal alsó bölcsességfogam és az egész bal oldalam sajog, a torkom olyan, mintha be lenne gyulladva és van egy folyamatos égető érzés a számban. Ráadásul ahogy ez kinéz, januárban (és remélem nem előbb) kereshetek szájsebészt, aki kiszedi, mert gyakorlatilag a torkomban nő a cucc, nem az ínyemen. Nagyon vacak és ha én kisbaba lennék, azt hiszem még annál is többet nyavalyognék Á fülébe a helyzetről, mint így.

Szolg. közl.

Üzenném minden kedves érdekeltnek, hogy a karácsonyi pakkok/lapok feladásával menthetetlenül elcsúsztunk. Talán majd holnap.
Kicsit bánt, hogy az előállítók egy tök cuki ajándékunkat pici odafigyeléssel sokkal szebbre csinálhatták volna, de azért szerencsére van, amit nem lehet elrontani.
Valamint: a legkicsibb ma előbb azt kérte, hogy menjünk a hintaszékbe és ott meséljek neki Bogáncsról, majd mikor 5 perccel később visszamentünk a szobájába, arra kért, hogy a saját ágyikójába rakjam és ott heverjek mellé (ne pedig a megszokott nagy ágyon aludjunk el). "Párnát hozol, Tita? Takaród van, Tita?" (Három napon belül a második saját-ágyában elalvás, vehetjük ezt biztató jelnek?)

Holnap sok rohanás, de meglátjátok aztán, micsoda szép karácsony jön. "Karácsony? Hol van?"*

*Ágó nem "miért?"-ez, hanem "hol van?"-oz meg "az azt jelenti, hogy?"-oz. (ld. pl. "-Ez Tita? - Az a kazán. - Az azt jelenti?!")

Pályaválasztás

Hosszú út után (egy alaplapot is szerzünk a teszveszen - nem számítógépbe valót, hanem duplohoz illőt) rájöttem, hogy azért az ortopédcipőfelsőrészkészítőnél lehet, hogy még menőbb lenne/lett volna, ha rejtjelkulcsgyártónak tanulok.
Már késő.

Éééés

elaltatta! A saját ágyában! Ilyen még nem volt. Mondom én, hogy ez az év hétvégéje.

Az év hétvégéje

Mióta Ágó megvan, tegnap először (!) sétáltunk kettecskén egymásba karolva az éjszakában. De olyan is rég volt, hogy minden kaktusz egyszerre egy helyen lett volna. Szóval, ez igazán jól sikerült.
Aztán anyu olyan jól visszarakta a kigurult gyereket az ágyába, hogy reggel 9.46-ig aludtunk (na jó, addigra Á is visszarakta egyszer, meg én is, sőt én ott is maradtam mellette), amire szintén nem volt még példa, mióta hárman vagyunk. Mondjuk így egy kicsit késésbe kerültünk a 10-re meghirdetett mézeskalács-sütő partihoz, de azután lefaragtuk a hátrányt és még ebéd előtt megsütöttünk ezer mézeskalácsot (hogy aztán délután még kétezret süssünk).



Igaz, piciÁ nem aludt el - és azóta se, apája most küzd vele -, én mégis leléptem, mert ma mehetettem egy ajándékért, amit valaki kapni fog. Lerajzolom, merre jártam: egyes részeken én voltam az első, aki nyomott hagyott a hóban. Majd kiköptem a tüdőm, szakadt a hó, el voltam tévedve, de tök szép volt. Mondjuk közben aggódtam picit a fiúkért, meg arra gondoltam, hogy mennyire vicces ez. Mert. Majd elmondom, kié az ajándék, ha már megkapta. Nevetni fogunk rajta mind.
Ha most végre elaludna, az lenne csak a szuper,
de azért így is az év egyik legtutibb két napja van mögöttünk, és perpill nagyon szeretem a havat is, mert igazi karácsonyi hangulatom lett tőle.

LH1342 Frankfurt 22:50 22:59 2A Leszállt

Igen, ma főleg ide írogatok

Szóval: gestartet.
Én meg lőttem közben egy utasszállító duplo gépet a teszveszen. Nem olcsó, mert nagy volt a licitverseny a végén, de hajtott a vadászösztön (meg ez a repülő-ügy úgy általában a begyemben volt ma, valahogy le kellett csillapítani).

Helyzetjelentés vol. 2.

Persze, hogy nem érte el a csatlakozást. De azért mindjárt indul most már, remélem.
Közben mi jól mulattunk, igaz a "golyós bolt" zárva volt, de helyette elmentünk ("Csizmában, kérem szépen! Nem kell csizma! Nem kell csizma!) a vonatos kávézóba. Aztán minden rendben ment este is, a szokásos kis kötelező körökkel: nem akar fürdeni, pisilni a bilibe, nem akar - jé, ma akart - vacsorázni, hol a számítógép!? "Mesét nézni számítógépen! Apuka elvitte káeshába. Mesétnéznimesétnézni!"
A menet a lecsillapítás után ma a következő volt:
- mese könyvből (Kisvakond és a város: a kedvenc részek, amikor az úthengeres bácsi azt mondja, hogy "Én még ilyet nem pipáltam!", ill. a takarítónénis rész)
- tej elfogyasztása (korábban ez mindig sötétben zajlott, de az a meglátásom, hogy Ágó kezd félni dolgoktól, többek közt a sötéttől, de nem mondja, mert azt hiszem, nem ismeri a "félni" szó jelentését. Csak üvölt, ha lekapcsolom a lámpát, ami azért mégis elég egyértelmű jel. Szóval tompított lámpafényben vacsi.)
- hintaszék ("Mesélni Bogáncsról!") mese - ma volt egy olyan kis intermezzo is, hogy vigyünk inkább át a hintaszéket az ő szobájába, de a kezdeményezést sikerült azon nyomban elfojtani.
- át az ágyba ("Hintaszékbe vissza!", "Mesélni Bogáncsról!)
- mese
- részemről alvás szimulálása
- Ágó részéről végeláthatatlan monológ: "Elmentünk a golyósboltba, zárva volt, sötét. Golyósboltban sok autó: betonkeverő, rendőrautó, dömper, tűzoltóautó, fekete autó, fehér autó. ... Ez a mi utcánk. (adatvédelmi okokból nem írom ki, de itt elmondta szépen, hogy hol lakunk) Ez a Bori utcája. Bori utcája melyik, Tita? Fruzsi utcája. Panna utcája melyik, Tita? Ez a Bori utcája. Villog, autó kijöhet." És így a végtelenségig. Vagyis egyszer-kétszer még felszólított, hogy meséljek a Bogáncsról, de én kitartóan aludtam, így hirtelen elhallgatott és elaludt. Drága kicsi manó.

Még volt időm felhívni Á-t, aki már a beszállásra várt. Most azt írja a cucc: gate geschlossen.

Ja, ha már így benne vagyok, akkor a beszéd kapcsán leírom azt a fejleményt, hogy a picuriÁ képes a személyes névmások használatára, most már magát is "én"-ként nevezi meg néha, valamint tudja őket ragozni is és kb. el is találja: "nekem", "neked", "tőled". Ez nekem roppantmód tetszik.

Helyzetjelentés

Gondolom, kedvező a széljárás, mert Á gépe mostanra lefaragott 20 percet a késéséből. Csak így tovább, hátha el lehet még csípni a csatlakozást. Ha nem, akkor remélem, van még hely a későbbi LH járaton, amivel ugyan éjfélre ér csak haza, de mit bánom én, csak bújhassak már oda hozzá.

Egyébként minden oké, a bölcsiben ma ott volt Bori egy barátja, amit Ágó ki is használt, és rajta lógott egész nap, végre volt apapótléka. Ebédelni viszont nem volt hajlandó. Nem vagyok meglepve, napok óta nem eszik jól megint, most a levesek mennek, más főtt étel alig-alig. (Fognövesztés van, no de akkor is!) Főztem is neki almalevest, mire hazajött. Működött, bár jobban örült a túrórudinak, amit a papa hozott neki (van hozzá versikéje is: kívül túró, belül rudi, így lesz belőle túrórudi).

Csak az altatás ne lenne ennnnnnyire rémes. Tegnap is negyed háromkor aludt el, ma is. Miután már bömbölt, kiabáltam, bömbölt, kínlódtam, fenyegetőztem meg minden. Csak arra tudok gondolni, hogy a friss levegőn játszás hiánya teszi, hogy nem fárad el korábban. Nagyon rossz, nagyon felhúz, tényleg attól félek, hogy egyszer lecsavarom - mondjuk - az orrát tehetetlen dühömben. Mert dühít, hiszen így későn kel, a délutáni programok borulnak, de estére mégis nagyon nyűgös lesz.

Valamint szeretném megjegyezni, hogy szánalmas a karácsonyi képeslap felhozatal. Egyszerű levelezőlap formájút sehol nem találtam elfogadhatót, a nagy, borítékos lapok között vannak itt-ott jók, de 400 forintnál kezdődnek (kedvenceim a WE-ben kapható 1090 ft-ot kóstáló, szép, de nem különösen gyönyörű lapok).

Arról, hogy az előbb még egész mást akartam írni,

de közben megnéztem a repterek jövés-menésjelentőjét és arra a felismerésre kellett jutnom, hogy Á valszeg nem fog hazaérni ma, de ha mégis, akkor sem azzal a géppel, ami még emberi időben jön. Mert a jóég tudja miért (nem is érdekel), ma Kansaiban sem szálltak fel rendben a gépek, vagyis már indulásnál összeszedett kb. két óra késést, épp annyit, amennyi az átszállásra jutóideje lett volna Frankfurtban. Szóval, lehet, hogy ma Frankfurtban éjszakázik, de hát végül is egy éve is így volt (igaz, akkor nem a reptéren), micsoda nosztalgia!

Mondjuk eredetileg is valami olyasmit szándékoztam írni, hogy elég furcsa, hogy annak ellenére felkel a nap, hogy Á nincs mellettem.
Elvittem a kisebbet a bölcsibe. Nem nagyon akart, nyafikázott, látszott, hogy egész egyszerűen rossz a kedve. Hiányzik az apukája, aki "elment a káeshába japánba, dógozni", ráadásul "apuka elvitte a számítógépet, dógozik japánban", tök kedvetlen, alig-alig nevet. Vagy csak én látom így, mert én így érzem magam. Rémes lehet kamionsofőr nejének lenni, meg egyedülálló anyának/apának. Ezek a kis manók minden apró rezdülését megérzik az embernek. Nem lehet, úgy tenni, mintha jókedvem lenne, ha közben nincs. Nem lehet átverni.
Jó, azért ennyire nem tragikus a helyzet, sőt, szerintem tök jól vesszük az apumentes napokat, amiben nagy segítségünkre van az összes barátunk és ismerősünk, akik szerencsére pont jókor tűnnek fel és hívnak át egy délutánra/délelőttre bennünket.

Amikor hazajöttem a bölcsi-bolt-posta körútról, gondoltam, hogy meghallgatom a Pilinszky verseket, amik megvannak cd-n, de aztán megijedtem, hogy tényleg meghallom még a végén, hogy "Kimondhatatlan jól van, ami van./Minden tetőről látni a napot." és inkább letettem a vállalkozásról. Helyette hallgatom azt a cd-t, amit B. hozott és akkor azt hittem, ez nyári zene, de nem, ez téli is.

Ja, és tudjátok mi a legdurvább? Hogy annyira fejlett jellem vagyok, hogy még most sem estem kétségbe, pedig igazán nem tudom, mit fog szólni piciÁ, hogy az ígérettel ellentétben ma sem lesz még apukája. És mit fogok szólni én.

Továbbá, mivel így állnak a dolgok, ma nem írok egy sort se a dissz.-ből várhatóan. Hanem takarítok és ha marad idő, elmegyek ajándéknézőbe. Mikor máskor?

Jellemünk fejlődéséről

Mármint Ágóéról meg az enyémről.
Ő hajlandó volt picike ijedt sírdogálás után bejönni velem a moziterembe, ahol bábszínházi előadást néztünk. Nem is bánta meg, mert tök jól érezte magát, énekelt, kiabált és tövig rágta a kezét (mert nő a foga), hogy az egész mandzsettája tocsogott a nyáltól a végére. Ez volt az első eset, hogy láthatóan tényleg jól érezte magát (a vége előtt 3 perccel ugyan ki kellett jönnünk, de addigra már legalább 40 percet bent voltunk és szerintem is hosszú volt), tök jó.
Én pedig higgadt maradtam egész nap annak ellenére, hogy Á nem jelentkezett. Igazán büszke is lettem magamra egy ponton. Ez igazán valami, én - aki ismer, tudja - igazi nagymestere vagyok az izgulásnak (ok nélkül éppolyan jól tudok, mint okkal), a majrofonozásnak (copyright Tatta), meg minden. De ma arra gondoltam (amire minden normális ember szokott hasonló esetben), hogy minek telefonálgatna a világ végéről naponta, jól van, ha gondban lenne, akkor jelentkezne. És hősiességemnek meg is lett a méltó jutalma. Várt egy levél az inboxomban, hogy tök jól van. (Titkon azért reméltem, hogy lesz levél, de mivel azt hittem, hogy nem tud géphez jutni, ez csak amolyan vágyálom volt, nem valós várakozás.)
Szóval, most jó nekem.

Zikzik

Kipróbáltuk a szánkót, de nem aratott egyértelmű sikert. Ámbár lehet, hogy csak arról volt szó, hogy Ágó már nagyon jött volna hazafelé. Akármilyen jó neki akárhol, azért legjobban hazafelé szeret menni. Sötét is volt, hó is. Aztán a hazafelé úton kb. ezeket mondta: "Mama! nem szeretünk gyorsan menni!", "Tita! Nem beszélgetni.", végül, mikor végre találtunk parkolóhelyet a háztól nem túl távol, közölte, hogy: "Vissza, papához." (Azok után, hangsúlyozom, hogy tegnap este nem akart elaludni Bligeten, hanem inkább haza akart volna jönni.)

Most M mama itt alszik, jó volt nekem, hogy nem kellett a nagy hideg lakásban rögtön szembenézni Á itt nem létével. És bár 21.00-ra mama éppúgy elaludt, mint Ágó, azért most is jó érzés, hogy ott szuszog az ágyunkban.

Én meg mondjuk megpróbálok most dolgozni.

Felkészültünk

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen: szép új kabátom, sálam és sapkám+kesztyűm van, jöhet a zimankó.
Ami azt illeti, jön is. Egyelőre csak az ablaktáblák zörögnek tőle, meg szegény Á eszegeti a reptéri reggelit, ahelyett, hogy a repülőn felszolgáltat eszegetné. Én meg picit izgulok, hogy felszáll-e ma, vagy inkább itthon alszik a finom meleg ágyikóban. Háromból két reggelen úgy szoktunk kelni, hogy Á már nincs itthon, de ma nagggyon üres volt nélküle a lakás. Azért szerencsére a picikébbÁ boldogan caplatott át a bölcsibe és anélkül vetette bele magát a játékokba, hogy akár csak hátra nézett volna. Furcsa érzés, de sokkal jobb, mint amikor sírva-bömbölve hagytam ott.
Ja, és kaptunk szánkót (témavezetői szánkót, biztos a disszertációm is könnyedén fog siklani most már).

"Neked van fényképed rólam?"

Vajon miért kérdezi ezt, mielőtt lelép a világ másik végére?
(Aszongya, ad még egy tízezrest is.)

soksokadik nap

A bölcsi új helyre költözött, kicsivel közelebb hozzánk. Kicsit kisebb a lakás, de ugyanolyan kellemes, vagy talán még jobb is, parketta van és nem kő, és szép világos, mert emeleti.
Minden gond nélkül elmentünk, minden gond nélkül eltöltötte a délelőttöt (ami idő alatt én tettem egy lépést előre és kettőt hátra, ugyebár -- nem vagyok mínuszban, Anyu, mert szerencsére volt kész anyagom, mielőtt nekiültem), minden gond nélkül hazajöttünk. Erre varrjatok gombot.
Amikor reggel átöltöztettem, egyszer csak feltűnt Panna az előszobában. Ágó ábrándos tekintettel csak annyit mondott: "Szép, szép." Bori szeme persze felcsillant: "Az új lakás, Ágó?" "Panna."-jött a válasz. Így lett szerelmes az én kisfiam.

Halljatok a tudományos életemről is

Egyet előre - kettőt hátra.
(ez a disszertációíró technikám)

Kieg.

Btw ez elég undi. Mármint bilit pucolni. Úgyhogy jobb lenne, ha a remek székecskés klotyót használná, de azt most épp mégse.

Kakk

Két óra van, és mára máris beszámolhatok egy alsógatyába, ill. egy bilibe megejtett kakkról. Pelust csak addig adtam rá, amíg kimentünk sétálni. És az első eset is megelőzhető lett volna, hogy ha miután megkérdem tőle, hogy kell-e pisilnie, nem engedem tovább grasszálni, hanem leültetem a bilire. Magától ugyanis nem nagyon szól, vagy csak későn, de ha sikerül elkapni és leültetni, akkor mindent megtesz a produkció érdekében (ld. második eset, ahol ugyan teljesen "szabálytalanul" egy könyvvel a kezében trónolt, de elvenni nem akartam tőle, ha már épp az volt a kezében, mikor betoppant utánam a fürdőbe).
Valami majd csak lesz.

Agykontroll

Az meg az Ágó.
Már picinyke korától akkor alszik el a legkönnyebben, ha én is nyugodtan szuszogok. Ez persze érthető. De annyira érzékeny, hogy a legkisebb pulzusváltásra vagy gyorsabb szuszogásra azonnal reagál és félálomból felébred, amikor én mondjuk arra gondolok altatás közben, hogy "ó, bakker, elfelejtettem megírni egy fontos e-mailt".
Ehhez képest képzelhetitek mi volt ma, amikor már amúgy is zűrösen indult az altatás (mert Á ilyenkor pont úgy esik haza fociról, hogy mi már a sötét szobában kuksolunk, de még teljesen ébren). Szóval odajött hozzánk Á, ettől a piciÁ végképp elveszítette aludni való kedvét, aztán kijött Á, aztán cseréltünk és én jöttem ki, de a picurikának sehogyse volt jó, leginkább ő is ki akart jönni. Szóval jól össze volt zavarodva minden, de végül az apája átvezette a nyűglődésen és nekem már csak az volt a dolgom, hogy egy picit mellé bújjak és álomba szuszogjam. No, és akkor jutott eszembe, hogy Á elutazik a jövő héten, és akkor jajj-jajj, nem lesz, aki kisegítsen, ha rájön az ötperc és minden hisztit nekem kell majd higgadtan kezelni (amiben köztudottan nem vagyok éppen mester). Ettől nyilván úgy kezdtem szuszogni mint egy gőzkazán,* mire egyszer csak egy pici kéz simogatta meg az arcomat ("jóvan Tita"). Aztán odabújt, egészen belefurakodott a hónaljamba és elaludt(unk).

*Egyszer T-vel (nem Tatta, de csak a magánhangzót kell megváltoztatni és akkor megkapjuk az itt elrejtett nevet) egy szűk kanapén osztoztunk egy éjszakára. Csak úgy fértünk el, ha mindketten az oldalunkon feküdtünk. Mikor épp végre álomba merültem volna, T. így kiáltott fel: "Zsuzsikám, te úgy szuszogsz, hogy attól félek, mindjárt felrobbansz!"

(megj.: wc-fronton ma sem romlott az átlag)

Mikulások

Azok mi vagyunk. Az előbb besettenkéztünk a szobájába, hogy elhelyezzük a meglepiket a lefekvés előtt kikészített csizmába. Ez volt az első igazi settenkedős meglepizés. Jó volt.
Tempera, színes papír, nagy rajzfüzet, csokika. Mikor kérdeztem du., hogy minek örülne jobban festéknek vagy csokinak, akkor az előbbit (!) választotta. Persze nagyban befolyásolta a helyzetet, hogy éppen festés közben voltunk és fogytán volt a fehér tempera. Napok óta újra- és újrafestünk ugyanis egy garázst, ami egy kis kartondobozból készült (és amit eredetileg azért szedtem össze egy bolt előtt, hogy abban majd jól lehet ajándékot küldeni a távol lakó rokonoknak).
Du. megvettük a régóta tervezett "wc szék"-et (aka szűkítőt), és a bababoltban összefutottunk egy Mikulással. Ágó kellően távolságtartóan viselkedett, de azért kapott ajándékcsomagot, benne csokikát (eldugtuk), szaloncukrot (megette), meg egy kis figurát (autószerelő nő, nálunk Juliska néven fut). Nem tudom, hová teszi magában ezt a Mikulás dolgot. Visszatérve a "kisszék"-re. Hazatérve kipróbáltuk, eredménytelenül, de a pelust nem volt hajlandó visszavenni. Fél óra múlva kb. sikerült felszentelni a cuccot! Igaz utána még kétszer cseréltünk gatyát, de a második alkalommal a wc-be is jutott. Meglátjuk.

A párásító pedig a barátunk. 3-4 óra esti párologtatással sikerült lecsökkenteni a köhögőrohamokat (ki is porszívóztunk).

A világ kicsiségéről, avagy Szany nagyságáról

Gondoltátok volna, hogy a pici M., akit Ágó a szekrénybe zárt a bölcsiben, épp egy szanyi fiú fia?
Nekünk is meglehetős meglepetés volt, mikor ma a bölcsibuliba menet a kapuban összetalálkoztunk egy szülőpárral, akik közül én az anyukának köszöntem (hiszen néha összefutunk reggelenként), Á viszont az apukának. Mi anyukák nagyon meglepődtünk. Aztán kiderült, hogy bizony a srácok jól ismerik egymást.

Az is vicces volt, mikor Bori ránézett a NagyÁ-ra és aszonta: "Jé, nagy Ágó!", mert neki a kisfiú a viszonyítási alap, ő hármunk közül Ágót ismeri a legjobban. Ez nekem fura élmény.

Gyerekek gyerekek...

Azért nagyon jó, hogy van sok gyerekes (mármint gyerekkel rendelkező) a barátaink között, mert ha felhívom őket (különösen B.-ra gondolok), akkor jó hosszan elmeséljük egymásnak a legújabb drámákat, és minden olyan sztorira van egy mégolyanabb válasz sztori. És a végén nagyot lehet nevetni az egészen és örülni annak, hogy micsoda jó, hogy van gyerekünk, és hogy olyan gyerekünk van.

Elképesztő okosak egyébként. (Ágó pl. a keddi alkalommal, amikor nem akart elindulni a bölcsibe, egy ponton azt mondta nekem, hogy "Boribölcsi zárva. Nem megyünk.") Mindig tudnak olyan érvet, ami kikezdhetetlen(nek tűnik). P.-nek játszós edzőcipőt szerettek volna venni, olyan dologhoz tehát, amihez a legolcsóbb is jó. De a vásárlásnál P. mégis kiválasztotta a bolt egyik legdrágább darabját. És nem azt mondta, hogy az olcsó az olcsó, gagyi (hiszen ezeket a szavakat nem is érti), sem hogy nem tetszik neki. Hanem azt, hogy szűk, szorítja (akkor is, ha láthatóan nem szorította). Mert a másik kellett. És nem azért, mintha az márkás lett volna (bár az volt), és mintha ő tudná, hogy a márka bármit jelent. Csak mert csak. És a szűk az kikezdhetetlen érv, hiszen apaanya nem fog szűk cipőt a lábára húzni. Hát így.

Mellesleg: ma egész úton cipeltem megint, itthon hatalmas bömbivel indultunk. Borinál egy nyikk nélkül köszöntünk el. Ezt a forgatókönyvet még nem ismerem. Mindig előttem jár egy lépéssel.

Hócsizma

Ma is volt egy-két nagy vitánk és hiszti, de végül is ez a világ rendje. Egyébként az, hogy az új csizmájában két napja nem akar gyalogolni (előtte nem volt vele gond, sőt bizonyos helyzetekben most is kiválóan működik) az csak és kizárólag nekem köszönhető. Amiért tegnap ölben cipeltem át a bölcsibe. Hát, ha oda el bírtam vinni, leszek szíves ezentúl mindenhová hurcolni, nem?! Elismerem a dolog logikáját, még keresem a megoldást, hogy mégse így legyen.
Ma minden esetre megejtettük az első olyan utcai bömbölést, amikor a kegyetlen anya 10 méterrel a gyereke előtt sétált fapofával és várta, hogy a háttérben lemaradó kis hóember abbahagyja a cirkuszt és nekiinduljon. Egy kutyasétáltató nénivel folytatott beszélgetés után Ágó valóban odaszaladt hozzám, de csak azért, hogy előröl kezdjük a "Felvesz-felvesz, elfáradtam!" -"Ágó, nehéz vagy, mint egy sózsák, nem bírlak el." mondatokból álló végeérhetetlen párbeszédünket.
Igen, végül felvettem, letettem, felvettem, letettem és csak eljutottunk az óhajtott célba (aka. golyós bolt), ahol a minket már jól ismerő házigazda lány azt mondta (nem tudom, miért ma, látszott rajtam a kimerültség?), hogy micsoda szerencse, hogy Ágó ilyen nyugodt, mosolygós, kiegyensúlyozott gyerek. (Azért a hazafelé indulásnál előadtunk egy rövid magánszámot, de az gyorsan lement.)

Pusztavámi emlék

Az volt ott az egyik legjobb, hogy az egész éjszakát egy helyben, ráadásul Á. mellett töltöttem (igaz a háromból egyszer a picike közénk fészkelődött). Itthon ilyen nagyon ritkán van.

maijó: amikor érte mentem a bölcsibe és odarohant, felugrott a nyakamba és átkarolt meg lefejelt :)(BK-val is találkoztam egyébként reggel, úgy tűnik, a legrosszabb reggeleken belefutok, hogy gyorsan kiönthessem valakinek a lelkem)