Egy szupi hétvége

van most mögöttünk. Voltunk Kőszegen és Szanyban, megnéztük az autót, amelyik hamarosan hozzánk költözik, barátoltunk és nagymama-papáztunk. Bágó "megvezetett" egy rakás autót, pacsált a Rábában (ma meg - nem mellékesen - bilibe kakilt).
A címszavaknál most nem jutok többre, de majd felteszem a képeket is.
Még csak azt tartom fontosnak megjegyezni, hogy igaz, hogy rohadtul nem lep meg, hogy amikor a M. mama ugráltatásával járó délutáni kimenőmön elrobogtam a levéltárba (nemmondommelyik) azzal kellett szembesülnöm, hogy a kérésemmel beszélőviszonyban sem lévő mikrofilmeket hoztak ki (annyira nem voltak beszélőviszonyban, hogy gót német helyett latinul voltak a lefilmezett iratok és mintegy 200 évvel korábbiak a kívánatosnál), de azért basszus. Tudom én, hogy sok a papír egy ilyen helyen, és nehéz róluk rendes jegyzéket csinálni, de azért meg lehetne próbálni mégis. Ezt abból gondolom, hogy a legtöbb hasonló helyen egész jól sikerült is, de itt valahogy mindig galiba van.

Nyári szünet

Akkor hát a mai bölcsitlenséggel meg is kezdődött a nyári szünet (ami egy hét múlva így is-úgy is elkezdődött volna). Ezt azzal ünnepeltük, hogy tökre jó kedve volt mindkettőnknek egész nap, valami egész minimális cirkuszolással és hisztikével letudtuk a napot, a bilibepisilést is tökéletesítettük.
Ez utóbbi egyébként vicces. Mert tudtam én - már bocs, akit nem érdekelnek a szobatisztasági kérdés részletei, az ezt a bekezdést ugorja át nyugodtan -, hogy a pisi az egyszerűbb úgy. De bizony úgy esett, hogy Bágó is olyan kisgyerek, aki kakilni viszont nem akar a bilibe. Semmi gond, megegyeztünk, hogy adok rá pelust, majd úgy könnyebb lesz. Igenám, de az viszont máris tök mélyen rögzült benne, hogy ha pisilnie kell, akkor kiabál és szalad a fürdőszobába (jóllehet, most már egész hosszan vissza is tudja tartani, legalább annyi ideig, hogy néhány autót összehordjon a fürdőbe, hogy ne unatkozzon közben -- ami azért érdekes, mert leggyakrabban rá se ültetem a bilire, csak odatartom elé, vagyis az egész pössentés nem több fél percnél, viszont autózni úgyse tud közben). Így esett, hogy akart ő kakilni a pelusába, de akárhányszor nyomni kezdett, attól pisilnie is kellett rögtön, amitől viszont abbahagyta a nyomást és indult a bilijéhez. Amibe viszont nem akar kakilni. Az ördögi körből végül nagy nehezen sikerült kitörnünk, miután megegyeztünk, hogy a kakilásnál lehet pisilni is a pelenkába.
Oké, téma befejezve, de azért nagyon örülünk, hogy ilyen szépen haladnak a dolgok.

Máskülönben meg azon aggódtam, hogy a hétfőn nagy műgonddal, és nem kevés háborgás árán végül mikrofilmen kikért levéltári szajrét ma fogják kihozni nekem, én meg a játszón dekkolok majd, ahelyett, hogy a Bach-kori rendőri anyagot kurkásznám. Megnyugtatásomra délután kettőkor a kutatótermi ügyelő közölte, hogy a cucc nem érkezett át Óbudáról.
Micsoda megkönnyebbülés. Biztos nagyon bosszús lettem volna, ha ma elhurcolom a bölcsibe csak azért, hogy úgyse tudjak a levéltárban dolgozni.
Azért kíváncsi vagyok, hogy 1. valaha megérkezik-e, 2. használható lesz-e az anyag.

Jó nap

Reméltem tegnap, hogy hamarosan egy ilyen című bejegyzést is írhatok.
Amilyen rémes volt a tegnap, olyan szuper volt a mai nap. Holnap nem lesz bölcsi, nem érne most annyit, még ha a levéltárban éppen ki is hozzák a tekercseimet, akkor se.

Ma egész nap pelenkátlanul volt, minden pisilésnél szólt és annyira időben, hogy egy alsógatya elég volt egész napra (alváshoz du. is kapott pelust, de alvás közben nem pisilt, előtte meg még egyszer szólt, hogy pisilnie kell, pedig egy hete még amint pelust tudott magán, szólt ugyan, de nem ment el a biliig pisilni). Még az esti mesikélés közben is elszaladt egyszer pisilni. Tök jó érzés, nem is hittem volna.

Rossz nap

Hát, annyit mondhatok, ilyen szörnyűséges napunk még nem volt Bágóval.
Egyfelől vége a bölcsizésnek, ma megadtam magam, én ezt nem csinálom tovább. Amikor az ember gyereke azt üvölti az utcán hüppögve, taknyot-nyálat egybefolyatva, hogy eljön inkább a levéltárba és (mivel gyerekek oda nem jöhetnek be) megvár az utcán, csak ne menjünk bölcsibe. Csak ne menjünk bölcsibe! Ne menjünk bölcsibe! És hüppög és húz vissza és még azt is kiabálja, hogy Veled akarok maradni Tita!, akkor eljön az a pont, nálam legalábbis eljött, hogy azt mondtam: Jó, telefonálok, hogy nem megyünk.
Még akkor is, ha tudom, közben is tudtam, hogy ez azt jelenti, soha többé nem megyünk.

A maradékot nem részletezem, pedig tanulságos: hogyan jutsz haza egy üvöltő, hisztiző és baromi fáradt gyerekkel és az ő cangájával a Jászai Mari térről. Volt szépen kérés, fenyegetőzés, rángatás, cibálás, cipelés, kiabálás és valószínűleg lehettek jobb pillanatok is, mert egy nő odajött hozzánk és azt mondta, micsoda szerencsés kisfiú ez az Ágó, hogy az anyukája ilyen türelmes és nyugodt, amikor ő fáradt és hisztis. Ez jól esett az adott ponton, még akkor is, ha sajna a hazaút nagyobb része valószínűleg mégis inkább hisztérikus volt mint nyugodt, mindkettőnk részéről.

Cserébe a szobatisztaság-üggyel egész jól állunk.

És persze ez a kis buksi a legcukibb az egész földön, remélem, holnaptól jobbra fordulnak a dolgok.

Hogy, hogy nem

az elektromos művek meg pénzt küldött nekünk postán. (Gondolom, túl sokat fizettünk, és visszajár...) Biztos, hogy nem tudom felfogni, hogyan is intézem én a csekkügyeinket.

Redőny

Ma leszakadt (pontosabban reggel nem lehetett felhúzni) Bágó szobájában a redőny.
Szerencsére kezelhető a helyzet (bár közel sem tökéletes), ami azért fontos, mert a délutáni alszikához elengedhetetlenül szükséges, hogy tudja nézegetni a szemközti ház falát. A múltkor megpróbáltam besötétíteni a szobáját miközben altattam - teljes ellenállásba ütköztem.
Szóval most a nagy kérdés, hogy szakihoz kell-e fordulnunk. Mert elsőre úgy néz ki, hogy ha sikerülne megszerezni a szükséges alkatrészt, akkor simán meg tudnánk javítani mi magunk, de az elmúlt negyven perces internetes keresgélés eredményeként azt tudom csak felmutatni, hogy hozzávetőleg meg tudom nevezni az elromlott alkatrészt. De hogy hol lehet - nem webshopból - beszerezni, az még nem derült ki.

Újabb lépés a kiadásaink visszafogásában

Ma kötöttem egy új telefonszolgáltatóval szerződést, ami remélhetőleg némileg (kb. felére) segít visszavenni a telefonköltségeimből. Most egy ideig ezért egy másmilyen számról hívogatom majd, akit akarok, de aztán hamarosan visszakapom a régi számom (kell egy kis idő a szolgáltatóknak, hogy átvihessem a régi számom). Hozzá megvettem (nulla forintért) a legótvarabb telefont, amim eddig volt, az eladólányok nem is hitték, hogy van ember, aki ilyet megvesz (pontosabban hajlandó, akár ingyen is, hazavinni). Mivel azonban a számomra legfontosabb funkcióval (a beépített zseblámpával) ez a modell is rendelkezik, továbbá lehet vele hívást kezdeményezni és hívást is tud fogadni, ráadásul még sms-t is lehet vele írni, nekem tökéletesen megteszi. Bár az előző - nem sokban, de picit mégis különböző - telefonomat sajnálom, majd neked adom, Anyu.

Ágótlanságunkat kihasználva tegnap meglátogattunk K+P segedelmével egy nagy bevásárlóhelyet is, ha lesz autónk, biztos sokat fogunk shoppingolni, hihi.

Remélhetőleg autónk is lesz hamarosan, de ezt igazán nem szeretném elkiabálni.

Fölfelé

Mondom én, hogy a dolgok csak kiegyenesednek végre.
A nagy rendrakásban pl. a kezembe került a noteszom. És találtam benne annyi kp.-t, hogy az egyik tartozást majdnem ki is lehetett volna belőle fizetni. Van előnye is, ha az ember rendetlen és hanyag és mindent mindenhová csak úgy le- és elrak.

Egyenes

No, ez az elmulasztott-csekkek-ügye jó volt arra, hogy kicsit visszabillentsen az egyenes kerékvágásba. Már a komódon is elkezdtem rendet rakni, meg elpakoltam egy rakás könyvet, és elküldtem egy új fejezetet. Most kell majd ügyesen megtartani a lendületet. Valahogy.

Tegnap egyébként - hogy visszatereljem Bágóra a szót - nagyon felháborodtam egy anyukán a játszón. Az történt, hogy csinált valami homokformát a kislányának, aki viszont eltrappolt a homokozóból. Ágó viszont odament és szépen szétgereblyézte a homokformát. Mire én odaértem (közben Bágó kisautóit hajkurásztam) az anyuka éppen ott tartott, hogy: "most nézd meg, mit csináltál!" Mondtam Bágónak, hogy csinálja vissza a formát a néninek, biztos annak örülne. A néni erre replikázott: "Nézd csak meg, segíts megcsinálni. Tudod én mennyit dolgoztam ezzel?!" Ez volt az a pont, ahol Bágót szépen odébb tereltem, mert félek, hogy pillanatokon belül szóvá tettem volna, hogy ha neki egy fagyiforma megcsinálása akkora meló, akkor bizony komoly problémái lehetnek. Bágónak is csak annyit mondtam, hogy legközelebb bátran mondja az ilyen néniknek, hogy egy homokozóban bizony megesik az ilyesmi.
Nem is tudom. Talán ez a történet nem is hangzik különösképp furcsán, de én annyira felhúztam magam rajta, hogy egy f*szkalap úgy gondolja, hogy a homokozóban kell a gyereket megtanítani a mások (felnőttek?) munkájának tiszteletére, hogy még most is megemelkedett a pulzusom, ahogy visszagondoltam. Az a nagy szerencse, hogy végtelenül türelmes vagyok. (Nem végtelenül: a múltkor beszóltam egy lánynak a villamoson, aki két megállón át nézte, hogyan kapaszkodik a pici Bágó ezer ember lába között ácsorogva, miközben ő kényelmesen terpeszkedett egy széken és három-négyszer jól átnézett rajtunk.)

És még

persze a biztosítást se fizettük ettől lehet, hogy most újra kell kötni. Pedig azok csekket küldenek, nem kell diktálni, ki is van töltve előre, nem értem.

Csak hogy tetézzem

ma egy hasonló méretű tartozásra lettem figyelmes a közös költségből is.
Mondtam már, hogy nem volt jó az elmúlt fél évem? Elképesztő, hogy ez történik, hogy ennyire elveszítettem valahol a fonalat, hogy ilyen szép kis tartozást csináltam magunknak.
Na, szóval holnap erre költöm a pénzem.

Ma a végére jártam

a gázműves számlának. Pedig már az indulás sem volt könnyű, mert piciÁ valamiért a fejébe vette, hogy nem enged el itthonról és ugyanazt a sírós hisztit nyomta, amit a bölcsiben szokott. Ami arra jó volt, hogy most már Á is megerősített arról, hogy a kilépésemet követő kb. második percben már el is felejtkezett az egész nyavalygásról a kiskobak. Besz*arok, miért kell engem ezzel stresszelnie?!

No, mindegy. Elmentem a Batthyány térre, ahol persze ma "technikaik okok miatt" zárva volt az ügyfélszolgálat, úgyhogy átmentem a - hozzánk egyébként sokkal közelebbi - Béke téri fiókba. Közben nem voltam ideges (dehogy, miért is lettem volna). Itt kb. 15 perc alatt végeztem is a dologgal. Perszehogy ki kell fizetni a számlát, ami többe kerül, mint egy havi gyes (vagyis mint az én egyhavi bevételem). Lassan fel kell találni az aranycsinálás módját.

Kultúra és adó

Ma annyira kulturálisak voltunk, hogy anyu+apu jóvoltából elmentünk a Müpába meghallgatni a BFZ-t. Az orgonaülésre szól a bérletük, így akár bele is köphettünk volna a zenészek kottájába, de mi jól nevelten csak ámultunk és bámultunk, hogy ebből a szögből mennyivel mozgalmasabb egy hangverseny. Á kedvence az üstdobos volt, aki elképesztő ügyesen hangolta újra a hangszerét minden nagyobb ütlegelés után. Meg persze nagyon vicces egyszer a karmestert is szemből figyelni, nem csak a hátát nézni.
Csak egész keveset aludtam közben (mert féltem, hogy kinyílik a szám és lebicsaklik a fejem, és mit fog szólni akkor az egész velem szemben ülő publikum).

Itthon nagy vidámság fogadott, csak Bágó nem akart aludni menni, aztán követelte a kockás párnahuzatkáját (amit reggel mostam ki), aztán kicsit verekedtünk (ő arcon vágott, én az ő kezére ütöttem), aztán nagy békében elaludtunk.

Mikor felébredtem rögtönzött adóbevalló szakkört csináltunk, és úgy, mint a nagyok, asztal mellett ülve töltöttük ki a papírjainkat (ezt csak azért írom, mert azt hiszem egy éve azt is megörökítettem, hogy az ágy tetején ülve, pizsiben csináltam az egészet -- a pizsi most is megvolt).

Most meg akkor neki lehetne állni dolgozni, de azt is lehetne, hogy egyszer éjfél előtt fekszem le.

Dissz. írás

Miért kell mindig újabb fontos(nak tűnő) könyvekre bukkanni? Miért, miért? Olyan szimpatikus néha az a nézet, hogy "már nem olvasok, csak írok", csakhát kérem, az úgy nem mehet. Így viszont...
hát így se.

Mai disszertációs gondolatainkat olvashatták.

Eszünk egy kis...

kanalat.

(csokiból van, a nyuszi hozta - köszi nyuszi! az ilyen vésztartalék csokikanalak nagyon jók! és akkor most

jöhet a munka)

Elmúlni

Nem tudok róla írni, de nem írni sem.
(Jó, akkor ennyi marad itt.)

Ha nem Ágó, akkor disszertáció

Szóval ez egy ilyen blog. Vagy Ágó vagy disszertáció. Bocs, ez van, kedves olvasók. Ígérem, majd ha egyszer végzek az írással, akkor biztos sokkal szórakoztatóbbá fogok válni. Egyszer, régesrégen, nem is emlékszem igazán, lehet, hogy nem is igaz az egész, szóval valaha mintha más dolgokról is képes lettem volna beszélgetni, mint a fiamról vagy a disszertációs tökölésről. De mondom, ki tudja, nem tegnap volt, az biztos.
Most mégis az utóbbival kapcsolatban teszek egy észrevételt. Az van, hogy amikor már majdnem egy fejezet végére érek, akkor hirtelen lebénulok és csak nem bírom befejezni. Vagy eszembe jut még valami, amit mindenképpen bele kell írni, vagy épp ellenkezőleg, azért bénázok, mert töröm a fejem, hogy van-e még valami, amit bele kell venni.

Mindezt ma sikerült azzal tetéznem, hogy megfeszítettem a nyakam valahogy és most jobbra és lefelé nem tudok fordulni.

Volt ma bölcsi is, de azt hagyjuk (nem volt annyira rémes).

Boldog szülinapot!

A legnagyobb tízévesnek küldöm, és kívánok még legalább tízszer ennyi tíz évet!

Bölcsi

Ma este az jutott eszembe, hogy talán júniusban Ágó már nem fog bölcsibe járni inkább (ugyanis némiképp megvisel, hogy ma inkább nem akart lefeküdni, mert alvás után a bölcsi jön).
A háta szörnyen néz ki (a dokkernéni szerint allergiás tünet valami bogárcsípésre - ránézésre szegénykém olyan, mintha egyszerre jött volna ki rajta a bárányhimlő és még csalánnal is jól megverték volna), és szörnyen viszket is, ennek megfelelően szörnyen nyűgös (attól is).
A világ legdrágább gyereke, de olyan hisztiket produkál, hogy már én sírok lassan.

Történjen már valami.

Cs. Lóri

aki apja megfogalmazása szerint: "4 kilót nyom, viszont 58 centi" tegnap végre napvilágot látott és remélem remekül fogja itt érezni magát!

Ágótlan

Jé, már két napja úgy élünk, mint valami felnőttek. Sőt, ma 10-ig aludtunk!
Bágó közben a nagyszüleit boldogítja, azt hiszem, a felek kölcsönös megelégedésére.
Péntek este sörözni mentünk, tegnap pedig életünk eddigi saját lakásunkhoz legközelebb megrendezett vacsora-házibuliján voltunk, itt az emeleten. Régi szociológus ismerősök sok ismeretlen ismerősével. Kellemesen mulattunk.
Továbbá tegnap eltöltöttem az eddigi leghosszabb egybefüggő időt a disszertációm írásával: öt és fél órát boldogítottuk egymást.

Ez tehát a rekordok hétvégéje.

Mit csinál az ember, ha könyvbemutatóra megy?

Én pl. odafelé megettem egy gyrost, aztán picit ott voltam, aztán elrohantam, hogy megkérdezzem a gázműveket az 50e-s számláról, de nem tudom, miért gondoltam, hogy tényleg nyolcig nyitva vannak, már a gondolat is hihetetlennek tűnik, én mégis bedőltem valahogy egy félreolvasásnak, aztán vettem egy kávét, amivel sétáltam egy jót a Duna-parton, végül vettem egy sajtburgert is, aztán hazajöttem elaltatni a kishisztist (estére hisztizett egy picit, de szerintem ez csak azért volt, hogy azért mégse felejtsük el, hogy hol a helyünk).

Közben ők itthon fogócskáztak, vacsorára főztek túrós gombócot, az most a sláger. Közben olvasgattak is, lapozgatták azt a Kippkoppost, amiben a Tipptopp mindenféle állatnak beöltözik, hátha valamelyik befogadja éjszakára. Annál a képnél, amikor madárnak öltözött, Ágó azt mondta az apukájának: "Nem áll jól neki a csőr."

Nekem meg azt mondta, mikor hazaértem a mesenézés közepén, hogy: "Bújj hozzám."
Amitől én könnyekig hatódtam. Szó szerint.

Csak hogy tudjátok

ma is sírással indult a bölcsibe menés. De ezt úgy kell érteni, hogy amikor már kellőképp felébredt ahhoz, hogy rájöjjön, hogy ma bölcsibe megyünk, akkor nekilátott sírni.
Mondjuk a reggeli idejére felfüggesztette, de aztán meg ráerősített.
Végül az ölemben vittem át, főleg azért, mert még mindig egyszerűbb így, mint hogy őt és a cangát is cipelem, de azért is, mert így valahogy nyugodtabban tudtunk elindulni, meséltem a fülébe és sikerült egészen elterelnem a figyelmét (egy fenét!). Bori házába beérve persze üvöltött, de a lakásba megérkezve abbahagyta. Ha anyu nem utálná, most erre azt mondanám, hogy "erre varrjatok gombot". Hát hogy van az, hogy valahová nem akar menni, de ha odaérünk jobb kedvre derül? Vittünk könyvet, amiből Ancsi mesélni kezdett neki, ígyhát becsattogott a szobába. Bori a kedvéért mára (is) rántott sajtot rendelt ebédre.

A délutáni agresszív arcletépésre (komolyan körömmel tépi az arcom) fel vagyok készülve. Utálom az egészet és alig várom, hogy megkezdődjön a nyári szünet anyunak.

Az van, hogy

mostanában - na jó, valójában csak tegnap, ma meg már csak picit - annyira nehéz napo(ka)t élünk Bágóval, hogy nincs kedvem róla írni. Azt hiszem, a bölcsi miatt van, legalábbis tegnap azt hittem. Egyfelől reggel úgy kellett átcibálni szegényt Borihoz, végigüvöltötte az utat és rémes volt, aztán mikor odaértünk kb. két perc süvöltés után úgy döntött, hogy inkább megy festeni. És egész nap jól elvolt, evett is rendesen (sőt, mivel korán odaértem, én is kaptam ebédet).
Aztán du. alvás után itthon elszabadult a pokol (ez már így volt a múlt csütörtöki bölcsi után is), hisztizett és ütött-vert-dobált. Valami elképesztő feszültség volt benne, amit jobb híján csak rajtam tudott levezetni, én meg részben haragudtam rá, de főleg sajnáltam. Elég rossz volt. Főleg az, hogy amikor este is előadta a nyafizós magánszámát ("Még egyszer el akartam köszönni az apukától!"), akkor már kifejezetten mérges voltam rá, márpedig az nagyon rossz érzés, a saját gyerekedre mérgesnek lenni, ellenfélnek tekinteni, akit le kell győzni. Ennél jobban semmit nem utálok, mint mikor ilyen érzésem van. Hiszen akarja a hóhér legyőzni, ő a gyerekem, akit csak és kizárólag szeretni akarok, azért szültem.