Nass

Szóval, magam sem gondoltam volna, de a jelek szerint nekem elég rossz, ha nem nassolhatok kedvemre. (Jelen esetben a nassolásba tartozik pl. egy-egy pohár narancslé is, no de persze főként a kisebb-nagyobb csokikák, túrórudik, kekszek.) Ez főként akkor gond, ha itthon vagyok és dolgozomnom kéne.

Megritkultak

a bejegyzések. Hát, bocsánat, mit mondjak, örülök, hogy a fejem még megvan.
Azért persze az egész tök jó, de irtó fárasztó ez az új életforma, aminek központi eleme, hogy dolgozni járok. Főleg akkor, amikor a heti összes óra után hétvégén még konferenciára megyek, mégpedig úgy - ilyen se volt még - hogy a szövegemet az előadás előtti éjszaka fejezem be, kézzel írom, és a kéziratot olvasom fel másnap. Amivel csak azt akarom érzékeltetni, hogy tényleg totál ki van centizve minden percem - nagyot lehet koppanni így, ha valahol porszem kerül a fogaskerekek közé (pl. ha valami történik és nem tudom megcsinálni egyszercsak az egyik nagyelőadás diáit vagy ilyesmit, de hát erre ne is gondoljunk, ugyebár...)

Ágó ma igazi nagy ovis lett. Már a múlt héten is ott maradt tovább kétszer, mert amikor kettőkor még órám kezdődik, akkor bizony nem érek oda érte fél négyre. És mindkét alkalommal őrületes fennforgás kerekedett, sírt és jajaj, de azt hiszem az óvónénik és a dadus kitettek magukért. (Pontosabban ezt szemtanúk másként értékelik, de amit én láttam az egészből, és ahogyan Ágó átvészelte végül is a helyzetet, az elég megnyugtató.) Ma viszont kezdődött a külön torna, ami épp délután van, és abban bíztunk, hogy majd jobban eltelik az a fél óra, amit egyébként várakozással kellene töltenie.
Nos, reggel ő ezt a következőképp gondolta: "Kár, hogy felírtál arra a tornás papírra, Tita. Jobb lenne, ha azonnal hazajönnénk uzsi után, én nem akarok tornázni." Erre persze elmeséltem, hogy akkor se tudna hazajönni, ha nem menne tornázni, legfeljebb búslakodhatna, amíg rám vár. De inkább menjen tornázni, és mire végez, odaérek.
Délután a dolog már így állt: "Köszönöm, Tita, hogy beírattál a tornára, nagyon szupi volt." Merthogy uzsi után, kis pajtijával kézen fogva elsétált a tornaterembe, ahol fogócskáztak meg ugráltak, és én negyed öt táján egy olyan vidám, boldog, felpörgött ugrabugrát kaptam vissza, amilyet ritkán látni. És a jövő héten is akar menni....
Jesszus, egyszer csak el fog jönni az idő, hogy még ő kéri, hogy ott maradhasson egy kicsit tovább :)

Meg még ezek

"D. néni mindig énekel elalvás előtt. A Brumma-brummát szeretem, de a végén a "Ragyogj rám"-ot ki nem állhatom, mert olyankor már aludnék és alig várom a végét."

Mindig mondja idén is, hogy rám gondol egész nap. Múltkor még a futóverseny közben is rám gondolt. Ma az előadásomra való tekintettel mondtam neki, hogy ha rám gondol, drukkoljon. Hazafelé így beszélgettünk:
"És gondoltál rám végül, Ágó?"
"Persze, mert reggel, amikor bementünk a csoportszobába evés után volt egy kis szabadidőm, és akkor gondoltam rád."

Jött egy új kisfiú, Marci.
"Ma a Marcit kellett megtanítanom törökülésben ülni, de nagyon nehéz volt, mert épp féllábon álltam."

Miből lesz...

Na, most meg már ott tartunk, hogy lassan meghívjuk Ágó egyik csoporttársnőjét vendégségbe.
Igaz, hogy a dolgot ő kezdeményezte, mert megkérdezte az apukájától, hogy mikor jönnek hozzánk játszani (közel laknak, gyakran sétálunk együtt vagy majdnem-együtt hazafelé), de amikor az apuka ezt felvetette nekem, én meg Ágónak, a nagy középsős nem tiltakozott egy percig se. Annyiban maradtunk, hogy előbb egy fokkal emberibb viszonyokat varázsolunk a nagyszobánkba és akkor jöhetnek. Még szerencse, hogy pont erről a kislányról van szó egyébként, nem csak azért, mert ő is meg az apukája is szimpatikus (az anyukát egy-kétszer láttam eddig összesen), hanem azért is, mert Ákossal mi meg őket szemeltük ki, hogy ha esetleg a legeslegkisebb megszületése után nehézségeink lennének majd Ágó hazatranszportálásával az oviból, akkor őket meg lehetne esetleg kérni, hogy hozzák el hazáig, ha már egyszer úgy is erre jönnek el a ház előtt (ráadásul ők is korán járnak a lányukért).

Ma - nem mellesleg ! - megvolt életem első nagy előadása. Ahhoz képest szerintem nem is volt rossz. Mármint ahhoz képest, hogy kivetítővel, nagyelőadóban (lépcsőzetes), majd' 100 ember előtt kellett beszélni másfél órán át. A végén még tapsoltak is, ami - még ha mindig és mindenkinek csinálják is valószínűleg - elég kedves húzás volt. Kár, hogy a következő diáival - és így a felkészüléssel - még alig-alig állok valahol. Márpedig másfél óra azért mégsem vicc.

Szóval, ez a nap egészen olyan volt, mintha - hogy egy régi ált.isis osztálytársnőmet idézzem - nem pusztán biológiai, de funkcionális értelemben is felnőtt lettem volna: gyerek az oviba, egyetemre be, órák, irodák, saját szoba, gyerekért vissza.

És voltak percek, hogy mindezt még élveztem is.

Elindult

Akkorhát túl vagyunk az első héten, ami meglepően jól sikerült.
Ágó ovijában történtek változások: azon túl, hogy néhány csoporttársa elment és érkezett néhány új, elment B néni is, a(z általalm) kevésbé kedvelt néni. Ágó állítása szerint neki mindegy, hogy milyen óvónéni van ott, de azért érezzük ugye, hogy ez nem így van. A most érkező D néni egy halk szavú (noha teljesen mosolytalan - azért ez annyira döbbenetes, hogy egy óvónő nem bír mosolyogni, és most már mondhatom, hogy nem az első ilyen, akivel összefutok), a hagyományoknak megfelelően mísz nő. De halk szavú - és ezen nagy a hangsúly, mert a távozó B néni állandóan visított velük.
Ezért vagy sem (valószínűleg nem emiatt persze) Ágó egész héten jókedvűen ment oviba, abban a boldog és büszke tudatban, hogy ő most már nem akárki, hanem egy nagy és ügyesokos középsős.
Kiderült, hogy bár továbbra is a felnőttek jelentik az elsődleges társaságát (akik jó szokásukhoz híven körül is rajongják), azért szokott focizni is pl., meg mászókázni, sőt, a héten, mikor felbontották az udvar mögötti utcán a burkolatot és markolók meg miegyebek dolgoztak ott, akkor, ahogyan Ágó fogalmazott: "sok gyerek nézte a gépeket, és én is csatlakoztam hozzájuk" (értitek: néha azért leereszkedik ám a pórnéphez, akár úgy is tesz, mint egy - jujuj! - mint egy GYEREK!)
Na, szóval jól érzi magát. (És az egyik nap bicajjal mentünk - vagyis hát ment Ágó - az oviba.)

Az én munkahelyeimen is remekül alakulnak a dolgok. Nevezzük 1. számúnak azt, ahol megjelenni csak hetente egy alkalommal kell, viszont év közben aktívan kell(ene) kutatni és írni. Ezen a helyen már meg is volt az első megbeszélgetés, kaptam kulcsot a szobánkhoz (ketten vagyunk benne, jóllehet lényegében egyikünk sincs ott, bár még az is lehet, hogy rákapok majd, mert gyors és szép számítógép van benne).
A másik helyen, ahová többször kell menni és sokkal stresszesebb a munka (100 fős előadás, heti rendszerességű szemináriumok), na ott szerencsére csak jövő héten kezdődik az érdemi elfoglaltság. Ezen a héten nagyobb részt az első előadásomhoz készítettem a ppt bemutatót. Kicsit izgulok, annyit mondhatok. De lesz ott is saját szobám (közösen jónevű valakikkel), gondolom, ott - már csak a kötelező elfoglaltságok nagyobb száma miatt is - többször leszek.
Ma délután a kapcsolódó szervezési elfoglaltság miatt egészen úgy éreztem magam, mint aki - jesszus - dolgozik. Hm.
Valamint van még kétféle elmaradásom tavalyi (mármint tavalyi tanévi) munkákkal, jobb volna azokon is mielőbb túl lenni. És persze jön itt még egy konferencia meg ilyenek, amikkel ugyancsak foglalkozni kéne.

Közben lakásfelújítási/szépítgetési tervezetünkkel is haladunk előre, kis lépésekben, de jön az új kanapé jövő héten, amitől életszínvonalunk jelentős javulását várjuk.

Indulazév

Majd írok - talán talán - egy összefoglalót a nyárról.
Most csak annyit, hogy szuper volt, jó hosszú, rengeteg történéssel. Ágó szempontból is a legjobbkor jött, fáradt volt már nagyon május-júniusban. És azt hiszem, hogy egy sokkal magabiztosabb, bátrabb, önállóbb nagyfiú ment ma oviba, mint amilyen utoljára eljött onnan.
Az első reggel remekül alakult: jókedvűen kelt, vidáman gyalogolt, A. néni várta, csak egy kicsit konyult le a szája széle, hogy én nem maradhatok ott most vele, de alapvetően lelkesen vonult be a csoportba.