Hommage á B. doktor

Nos, akkor az ígért bejegyzés. Bár azt hiszem, nem lesz olyan hosszú és részletes, mint amilyennek eredetileg terveztem, mert nincs igazán kedvem írni. Időm viszont van most, mert a két nagyfiú elment Szanyba, én itthon maradtam a picivel, aki alszik (éppen nyöszög), meg a torkommal, ami fáj.

Az úgy volt, hogy B. doktort a kerületi sztk-ban ismertem meg, egy szokásos évi rákszűrésen vagy valami hasonló alkalomból. És nem volt szimpatikus, de minthogy nőgyógyászt mégse váltogat csak úgy az ember, legközelebb, meg azután és azután is hozzá mentem. Semmi különös nem volt, inkább nem szimpi, mint szimpi. Aztán egy szép napon Ágó megfogant a hasamban, és mikor emiatt látogattam meg a rendelőben, B. doktor arcára óriási mosoly ült ki és egycsapásra kedves lett. Nos, lehet mondani, hogy hát ez milyen már, neki az a dolga, hogy minden ügyes-bajos dolgunkat ugyanolyan lelkesen intézze, de végső soron nem különösebben nehéz megérteni, hogy egy szülésznek elsősorban a szülés az öröm, kevésbé a rákszűrés (hogy egyebekről, amik egy sztk-ban előbukkanhatnak, ne is beszéljek). Szóval attól a perctől kezdve szuperkedves volt. Legalábbis én annak találtam, de az internetes fórumokon sokan úgy gondolják, hogy ez az ember sosem kedves, hülye a humora és arrogáns. Ami egyébként lehet, hogy így van, de én szeretem a hülye humorú embereket, arrogáns meg velem iztibizti nem volt. Úgy lehet ez valahogy, ahogyan ez a fiatal szülészorvosnő írja itt. Hogy van egyfajta IQ-függő hozzáállás az orvosokban, vagy mi. És nyilván van, aki iq-tól függetlenül mindenkivel ugyanúgy bánik, de miért is várnánk, hogyan is várhatnánk ezt el bárkitől? Én is megválogatom, hogy kivel kerülök közelebbi munkakapcsolatba, egy nőgyógyász miért is ne tehetné ugyanezt? És nem mondom ugyan, hogy én egy eszeveszett nagy iq bomba volnék, tök átlagos az iq-m, úgy tudom, és lám, úgy tűnik, ennyi is elég. Én mentem hozzá, én választottam, akkor a minimum, hogy elfogadom, amit mond, tanácsol, javasol. Ha nem tetszik valami, akkor szabad a pálya, kereshetek másik orvost.*
Szóval Ágó piffpuff megszületett nála. Így utólag, a két szülés közül az volt a jobb, pedig utána sokkal nehezebben regenerálódtam. No de a váratlan fájdalmat az ember hősiesen tűri, nem nyavalyog. Nyom, ha mondják, szuszog, ha azt mondják és kész. Andorral viszont - túl azon, amit már írtam, hogy valószínűleg a rossz afp meg a cukor miatt amúgy is ideges voltam végig, legfeljebb jól titkoltam - az egész cucc tökre nem volt váratlan. Tudtam, hogy fájni fog. Igaz, egyébként nem is fájt annyira, sőt néha az volt az érzésem, hogy ezek a fájások még biztos nem is azok, mert ezek nem fájnak úgy igazán. Csakhogy közben B. doktor bízott bennem és nem kapcsoltak rá a fájásfigyelőre. Azt mondta, tudni fogom, mit kell csinálni. És csináltam, csak közben valahogy kívülről láttam magamat, meg eszembe jutottak a "Gyermek születik" könyv utolsó képei, ahol a gyerek feje már éppen kibújik (jólvan, Papika te ne olvassad, ha nem bírod az ilyesmit!), és velem is tökre ez történt, hogy már mindenki látta Andort, én meg viszont csak éreztem, hogy majd besz.rok úgy fáj, és mikor lesz vége és meddig kell még meg minden. Aztán piffpuff ő is megszületett. Mit izélek, bruttó 2 óra alatt. Mások ezt egy fél napon át csinálják és mégis szülnek következőt is...
Mindeközben B. doktor, ahogy a picasás fotón is látható, ott állt mellettem szép fehér nadrágban és ingben, még csak maszatos se lett kb., mert azt a részt a szülésznő csinálja, a szülész csak a végén, az anyuka rendbetételéhez öltözködik be (meg is dicsértem, micsoda szép hentesköpenye van, mire azt mondta, hogy nekem meg milyen nagy a szám). Szóval ott állt, és olyanokat mondott, hogy ügyes vagyok, meg simogatta a térdemet, meg amikor megkérdeztem, hogy mi a jobb: ha kiabálok, vagy ha vicsorgok, arra meg csak azt felelte, hogy neki a legjobban azt tetszik, amikor ilyen kedvesen mosolygok. Most mondjátok meg! még bókol is az embernek, amikor pedig nyilván rohadtul nem mosolyogtam kedvesen. És volt megint viccelődés (Ágónál is volt) és minden könnyen ment, végső soron.
Aztán hazament 4 óra körül, de reggel 8-kor már az ágyamnál állt és érdeklődött, hogy hogy vagyok, meg híreket hozott a csecsemősöktől, hogy Andor jól van. És ez így ment minden reggel. Miközben a szobatársaimra rá se bagóztak az orvosaik (ugyanúgy választott orvosok voltak, sőt, kicsit többet fizettek nekik, mint mi B. doktornak), hozzám minden reggel bejött frissen borotválva, fehér köpenyben. Holott neki én voltam az egyetlen szülő nője, és a kórházban már nem volt dolga, hiszen december végén végleg nyugdíjba vonul, a magánt is abbahagyja, a többiek orvosa meg ott dolgozott mind a kórházban, és mégse kukkantottak be. Mivel vizsgálni nem nagyon volt rajtam mit (amit kellett, azért megnézett), beszélgettünk a karácsonyi készülődésről, meg könyvekről, meg családfakutatásról. 10 percet, nem többet, de azt minden nap.
És az utolsó nap megegyeztünk, hogy 8.15-kor ott fogom várni másnap az ágyamon, hogy gyorsan végezzünk, mert menne a lánya elé a reptérre. Csak azzal nem kalkuláltunk, hogy a kalici miatt hazaengednek minket még aznap a kórházból és másnap 8.15-kor már itthon etetem Andort boldogan. Hát, így nem sikerült elbúcsúznom B. doktortól.
Persze felhívott még aznap délután, hogy tanácsokkal lásson el a gyermekágyi időszakra, meg hogy utódot ajánljon maga helyett (aki sajna nekem nem szimpatikus... bár tudjuk már, hogy ez semmit nem jelent), meg elmondja, hogy kihez menjek 6 hetes kontrollra, mert akkor ő már nem fog praktizálni, sőt éppen kórházban lesz (Szülni fog? - kérdeztem. Igen, már annyi gyereket segítettem a világra, hát csak sikerül szülni egyet nekem is, álmomban már sikerült egyszer. - jött a válasz.)
No, hát szóval így.
Tök jó orvos volt.

* ja igen, az internetről okosodók kapcsán még van egy B. doktorhoz kötődő gondolat:
Amikor megkérdeztem, hogy Á bejöhet-e a szülésre, akkor a következő megkötéseket tette. Bejöhet, de csak ha 1) ő maga akarja, én ne kényszerítsem; 2) ha nem lesz rosszul, és legfőképp 3) ha nem szól bele. Ha neki ui. valaki azt mondja, hogy az interneten nem így látta, akkor ő azt fogja válaszolni, hogy akkor menjen szülni az internetre. És mennyire igaza van.

Cumi

A tegnap estét kibekkeltük (Ákos), ma viszont egy óra változatos, hol elmúló, hol újult erővel feltörő keserves sírás után átadtuk Andornak a cumiját, ami azonnali megoldást jelentett.
Fura. Ágónál megváltásként éltem meg, hogy a cumi segedelmével végre abbahagyja a keserves sírást. Andornál inkább bűntudatom van. Nem tudom pontosan, hogy miért. Csak olyan fura volt a szájába dugni egy műanyag darabot.

Hogy lesz valakiből Mikulás?

- Titap (újabban így), hogy lesz valakiből Mikulás?
- Hát, Ágó, szerintem Mikulásnak születni kell.
- Na jó, de ki a Mikulás anyukája?
...

Ami azóta történt...

Szóval megszületett a legpicibb Huszár, aka szépséges bácsika, avagy a hosszúorrú tünemény. A szülés gyors volt és szerencsés, de jó is, hogy nem tartott tovább. Azt hiszem, akármilyen flottul megy is nekem ez a dolog, most egy időre elment tőle a kedvem. Elmondhatjuk most már, hogy valószínűleg az utolsó pillanaton túl is aggódtam még, hogy Andor egészséges lesz-e, ettől tökre feszült voltam, vagy ha az nem is, de nyugodt semmiképp. Mivel B. doktor szerint én tudok szülni, ezért még csak egy nyomi fájásfigyelőt se szereltek rám, mondván, úgyis érzem, ha fáj. Ami igaz is, csak van az a pont, amikor már konstansan fáj, és akkor nehézzé válik a dolog. Mindegy, pikk-pakk kibújt, utána is könnyen regenerálódtam, a szobatársaim jófejek voltak, néha akkorákat röhögtünk, hogy a nálam kicsit több stoppoláson átesett kolleginák már a fájdalomtól vinnyogtak inkább.
A gonosz streptococcus miatt Andort antibiotikum kúrára fogták, de jól és gyorsan reagált. Szombaton jöhettünk volna haza, legalábbis pénteken reggel f9-kor ebben maradtunk B. doktorral. Csakhogy előzőleg már felütötte a fejét a kórházban egy bizonyos kalici nevű nemkívánatos vendég, ami miatt, akit csak lehetett hazazsuppoltak. Minket is, de erről csak pénteken 10 körül értesítettek, amikor persze éppolyan jó volt, mint bármikor máskor, apu át tudott jönni addig Ágóhoz (apuról is hamarosan következik majd egy külön poszt!), Ákos be értünk. Csak B. doktortól nem tudtam már elbúcsúzni, mert vele szombat reggelre beszéltük meg az utolsó randit.
Itthon aztán rögvest jött a védőnő, aztán meg szépen el is kezdődött az új élet. Andor szuperül akklimatizálódik: alapvetően eszik-alszik, csak ha túl sokat eszik, akkor az alvás félidejében felkel és nyafog egy kicsit. Szerencsére a sokat evést eddig mindig nap közbenre időzítette, úgyhogy éjjel max. egyszer kelünk és egy 3, illetve egy 4 órás alvásos szakasszal húzzuk ki reggelig. Ez elég jó. Mint ahogy az is, hogy tudom magam etetni, ami Ágónál nem egészen volt így a legelső időkben.

Ma meg karácsony van. Ágó szeme csillog-villog, be van sózva rettenetesen. Az ajándékok már bekészítve a fa alá (ami Ágó díszített), ha felkel, akkor még teszünk-veszünk, sütit szeletelünk (mert részben home made, részben Kikkától, részben meg majd Mamikától nekünk még sütink is termett ebben a forgatagban!), aztán irány ajándékot bontogatni!
Én tudom, hogy a karácsony mindig szuper, de ha az embernek van hozzá két gyereke, akkor azért mégiscsak szuperebb.

Célegyenes

Legalábbis remélem :)
Tegnap leültem írni, de olyan fájások jöttek, hogy inkább nem írtam semmit, nem akartam elkiabálni. Hát, nem kiabáltam, Andor mégse született meg tegnap.
Ma újabb jelek mutatkoznak. B. doktor azt javasolta, hogy ugráljak, emelgessem Ágót és lépcsőzzek, akkor még ma sikerre vihetjük az ügyet. (Egyébként tegnap felhívott du., hogy elmehet-e még este valahová, mert addig ki lesz kapcsolva a telefonja és nem szeretné, ha elhagyottnak érezném magam.... - Ez nagyon-nagyon szép húzás volt, és tökre jól esett.)
Szóval ez a bejegyzés azoknak szól, akik már inkább fel se mernek hívni, hogy megkérdezzék, mi van velem. Azt üzenem, hogy még nincs semmi, de remélem, hamarosan lesz.

"Papóca, nem jött kakóca"

Bocs.

Nyakas

Hát, a dec. 12-ét elmulasztottuk. Pedig Papika itt aludt haptákban (csináltam már képeket, de most is kéne, mert perpill az ablak mellett ül a fotelban, olvasást mímel, de valójában alszik), ami egyébként nagyon jó móka, mindenkinek tetszik, és ő is jól aludt, annak ellenére, hogy az ágyunkat elsőre "vágódeszkának" titulálta.
Mindenki jól aludt egyébként, talán én a legkevésbé, mert nem született meg ugyan, de jó sokszor jól bekeményedik mostanában a hasam.
Sajnos Ágó is jól aludt. Túl jól. Moccanatlanul, amitől a nyaka totálisan bemerevedett ma reggelre. Vagyis remélem, ez történt, nem valami vírus vagy akármi. Két jó nagy pukli van a tarkóján egy ínon és baromira fájhat, mert Ágó az a kisfiú, aki tényleg csak a végső esetben sír, ha fáj valamije, de ma úgy üvöltött egész reggel, hogy még én is megijedtem.
Persze mennem kellett ctg-re, de Á itthon maradt, papika is ment a dolgára, aztán ebédre pont hazaértünk mi ketten, Á meg elment dolgozni. Azért jó, hogy ezt a reggelt nem papika kapta ki egyedül... Az viszont rossz, hogy most van az ovis adventi készülődéses délután, amin nem veszünk részt. Ágó alszik. Moccanatlanul. Felkelnie így is rossz lesz, mert ahhoz mozdítania kell egyet a nyakán. Lassan időszerű lesz felkelni, mert különben még hisztis is lesz. Jajnekünk.
Szóval adott nekem két "nyakas" fiatalkorú, az egyik annyira, hogy még megszületni se akar (mert konok és nyakas), a másik meg sosevisít-mostmégis, mert olyan kis szegény nyakaskakas. Így szép nekivágni a 40. hétnek.

Tudományoskodós

Ágó születése előtt is utoljára egy emlékkötetbe szánt cikket pofozgattam (igaz, az születésnapi kötet volt- ez meg búcsúkötet, bakker).
A baj az viszont, hogy ezt már elmondtam egy előadáson, ahol az utolsó pár oldalt kézzel írtam meg az előadás előtti este - no persze, hogy ezek az oldalak elvesztek valahol szeptember óta. Jajj, de utálom ugyanazt másodszor kitalálni (ha még másodszor lenne - de persze ez már eleve egyszer-kétszer feldolgozott anyag volt...).

Azonkívül üzenem a kedves hallgatóknak - akik remélem nem olvasnak persze - hogy abszolút mellettük állok a követeléseikben, de azért ajánlom ám, hogy elmenjenek ma megírni a zh-t!

Megszokás, álom, előtakarékosság

Szóval, arra jöttem rá, hogy nagyon furcsa lesz, amikor Andor megszületik. El se tudok képzelni. Mostanra úgy megszoktam, hogy itt van a hasamban. Tök sok mindent csináltunk már együtt, és azt se mondhatom, hogy az elmúlt 9 hónapban ne hallatott volna magáról bőségesen, hiszen afp is, cukor is - mégis annyira könnyű volt az egész, és most is szép pici, viszonylag könnyen kezelhető fizikailag. Ettől az egész teljesen hihetetlen, hogy két hét és itt lesz egy icipici baba!

Ágó azt álmodta (ez az első, ami olyan igazinak tűnik, nem pedig csak valami vágyálomnak, amit valószínűleg inkább csak kitalált, mint valóban alvás közben látott), szóval azt mondta ma, hogy álmában a kinti gatyájára adtam a tornagatyeszát, úgy ment a ma reggeli csoport-tornára. Attól lehet, mert engem iszonyúan felháborított (na jó, annyira nem, hogy szóvá tegyem), hogy a múlt héten kétszer is egy vékony, nyári váltónadrágban vitték ki az udvarra. Miközben szépen összehajtogatva ott van a pulcsija alatt a vastag bélelt nadrágja. Emiatt többször a lelkére kötöttem, hogy nagyon figyeljen, mit vesz fel, amikor kimennek.

Az előtakarékosságról meg csak annyit, hogy talán ideje utána néznünk, mennyit is kell - jelen árakon legalább - félretennünk a gyerekünk/gyerekeink esetleges felsőfokú ambícióinak finanszírozására.

Mikulás és egyebek

Annyira, de annyira édes, ahogy igazán hisz a Mikulásban, és csillog a szeme az ajándékok láttán!
Meg egyébként is annyira, de annyira édes.
Tegnap meséltem valamit és a mesében lehetett egy kívánsága a főhősnek (Haminak, naná), megkérdeztem Ágót, hogy ő mit kívánna, ha egy kívánsága lehetne. És hát azt kedveskéim, hogy "Maradj itt nekem örökre Tita, és Andor szülessen meg most rögtön."

Egyébként tegnap megkérdezte, hogy "és hogy lett az első ember"? A vázolt hipotézisekből (teológiai, evolucionista) a másodikat egyértelműen röhejesnek tartotta ("Egy majomból, haha!"), a teremtés-elméletet kisebb-nagyobb fenntartásokkal elfogadta.
A hétvégén az apukájával rajzoltatott nekem egy könyvet a kisbabák születéséről. "De rajzolj egy f*tyit is, apuka!" - szólt az utasítás, bár végül kibékült egy pocakos nő rajzával is.

Szervezés

Hogy ha minden valószínűség szerint hosszú ideig az az utolsó alkalom, amit kizárólag a férjemmel kettesben tölthetek, akkor ugye nem muszáj eleget tennem egy egyébként már hetekkel ezelőtt fixált programra való meghívásnak? (a kérdés költői, nyilván ezerszer Á)

Céldátum

2012.12.12.
az jól hangzik, nem?

Most itthon vagyunk mindketten Ágóval, pihenünk. Amint vízszintesbe kerül, rátör a köhögés... De ma du. azért nagyot aludt. Apu meg átjár délutánonként vigyázni ránk, ha piciA úgy döntene, hogy délelőtt kíván útnak indulni kifelé, akkor Ágó vagy megy a szomszédnénihez, amíg Á hazaér (amiben az a vicc, hogy eddig soha nem küldték sehová, de most a múlt héten Miskolcra, holnap meg Szegedre) vagy papika átér ,vagy a taxival a kórház felé menet beadom az oviba :)

Az egyház templom

D. néni mesélte ma, hogy Ágó elmesélte neki Katuska keresztelőjét.
És hogy Ágó váltig állította, hogy Katust az egyház templomban keresztelték meg.
Merthogy mesélte, hogy volt a keresztelőn, mire D. néni megkérdezte, hogy és az hol volt. "Hát a templomban." - jött a válasz. "No, de melyik templomban?" "Hát az egyházban. Az egyház templomban."

És ez a kis lüke, aki nagyon érzékeny arra, ha valamit nem tud pontosan és hibátlanul megcsinálni vagy elmondani,* ettől, hogy rajta mosolygunk, hogy milyen aranyosat mondott, bebújt a hátam mögé és tán még el is vörösödött. Aztán elmeséltük, hogy pontosan melyik egyháztemplomban is jártunk, és milyen is volt a keresztelő.

* - valamelyik nap dobókockát csináltunk itthon, óvodai szabásminta alapján, és ő belevágott a sablonba. Ettől hosszan-hosszan csak nézett maga elé, és sopánkodott, hogy ő ügyetlen, mindent elront, és nem jó semmire... Az rendjén van, ha valaki maximalista, de bakker a szívem szakad meg, mikor ilyenektől teljesen magá alá kerül.
- tegnap beleejtette a szőrtelenítő gépemet** a kádba (mert ha Á-val fürdik, akkor utána azt mindig meg kell nézni és be kell kapcsolni), amitől leesett valami egyébként levehető része. Mire odaértem, hogy felöltöztessem a pizsujába, ott állt lekókadó szájjal és sírt, hogy ő már megint tönkretett valamit.

** merthogy imádja kikutatni a fürdőszobai fiókomat, ahol ennél extrémebb dolgok is találhatók persze, melyek korrekt használatáról mindent tudni akar. A betétekről valahogy sikerült elterelni a figyelmét (oké, hát Titapelusnak hívja őket, na), de a terhességi tesztről pontosan tudja, hogy "Apuka, ha lepisili és egy csík van rajta, akkor nem terhes, ha kettő, akkor igen.")

Fronthelyzet

Akárhogy is, én a hidegfronttól rendszerint jól alszom. És ez most is így volt. Idejét sem tudom, mikor aludtam ilyen finomat, mint az éjjel. Pedig a kis köhögős Huszimuki is idebújt a kanapétára mellém, de láthatóan ő is jól aludt végül (és a párnámat sem csaklizta el reggelre).

No de vajon

Vajon most, hogy elköszöntem szépen (legalább az egyik) szeminárium résztvevőitől, mert a jövő heti órákat már nem tartom meg (el ne felejtsek írni a másik szeminárium tagjainak) - vajon most piciA megragadja az alkalmat és
- még bent marad 3 hétig, amit én lazázással tölthetek? vagy
- kihasználva a holnapra ígért hidegfrontot pikkpakk megszületik?

Ma nem keveset ültem a kórház szülészetén és nézelődtem. És óóóriásinak találtam a gyerekeket! Jesszus?! Hogy lehet megszülni valami ilyen nagyot?! (pedighát Ágó sem volt éppen apró, piciA kisebbnek ígérkezik) És hogy lehet olyan higgadtnak maradni, mint az ott látott csaj volt, aki besétált, becsöngetett a szülőszobára és a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: "Jó napot kívánok, azért jöttem, mert 4 perces fájásaim vannak." (pedighát én sem voltam pánikban, amikor Ágóval odaértünk annak idején). Az egész annyira hihetetlennek tűnik.

Kieg. az előzőhöz

De azért az vicces volt, hogy
- a védőnő - útmutatásaim alapján - elsőre megtalálta a szívhangot (nem szokta), de piciA egy pár mozdulattal úgy kimozgott a készülék alól, hogy utána se kép, se hang
- az a néhány mozdulat, na, igazából az volt a vicces. "Itt akar kijönni, a köldökén?!", "Juj, ez elég durva érzés lehet!", "Jólvan, nem mondom többet, hogy nem igazán mocorogsz!" - kommentálta a védőlány, ahogy piciA elképesztő helyeken és mértékben türemkedett ki rajtam

Terhességes (főleg)

Úgy terveztük, hogy a kanapétát mint ágyat, apu fogja felavatni, amikor ideköltözik az utolsó napokban, hogy kéznél legyen, ha szülni sietünk.
No, az lett, hogy
- a fene se tudja, mikor fogok szülni. Tegnap B. doktor megvizsgált és csak annyit mondott: "Mindannyian Isten kezében vagyunk, én nem tudom megmondani, hogy maga mikor fog szülni. Lehet holnap, vagy két hét múlva is. Vagy négy." Azért azt javasolta, hogy Á már ne menjen messzire, ha nem szeretne lemaradni az eseményről.
- Á viszont csúful megfázott (ami nyilván külön jó egy januárra eleve betervezett mandulaműtéthez)
Szóval végül a tegnap éjjelt hárman három ágyban töltöttük.
Mondjuk így is én aludtam a legrosszabbul, pedig piciA nyugton volt, de helyette a hasam (méhem) keménykedett egyvégtében. Ja, hát vicces, amikor B doktor azt javasolja, hogy a legelső egyértelmű jelre induljak a kórházba, ne várjak 10 meg 5 perces fájásokra, elég ha 40 percenként jön, máris menjek. Csakhogy felismerem-e én a fájást? Ágónál a magzatvíz kicsurranása eléggé kétséget nem hagyó jel volt, de fájni... Fájt, de csak ott a kórházban, és az rögtön 5 perces volt.
Ráadásul ma a védőnő soknak találta az akármit a vizeletben, amire a diabetológián azt mondták, hogy hát végül is ők is látják, de nem vészes. B doktor szerint se. Azért én persze aggódom, mert ez a piciA ez egy ilyen, hogy aggódom miatta.
Szóval, azt hiszem, holnap még elvonszolom magam tanítani, de az lesz utolsó. Hátha még belefér 1-2 hét pihenés.

Őszies, pihenős

Az van, hogy szokás mondani kismamáknak, hogy pihenjenek. Meg nekem azt is mondta csütörtökön a szonográfus, hogy nem tudja megmérni pici A. fejét, mert már annyira lent van, beékelődve. Hogy ha jön egy front, szerinte meg is születik.
És akkor összeraktam, hogy mindjárt szülök, és még nem is pihentem, sőt, ebben a félévben, azt hiszem, ezt különösebb nagyképűség nélkül mondhatom, bazi sokat dolgoztam.
Úgyhogy még aznap megkértem az én főnökömet, hogy vegye át a holnapi előadást (is, mert a következő kettőt mindenképp ő tartotta volna), bár a szemináriumokat szeretném még megtartani. De ez még semmi: ma elmentem reggel a diabetológiára, de ott a vérvétel után - a szokásoktól eltérően - hazazavartak, a főorvos asszonyt meg se kellett várnom, sőt két hét múlva nem kell mennem már ("Gondolod, hogy mi akarjuk levezetni a szülést?" - ez egy ilyen tegeződős családias biznisz, a terhességi diabetológia). Úgyhogy hazajöttem. Még épp időben, hogy elkapjam a fiúkat és én kísérjem Ágót oviba. Ami annyira-annyira jó volt: egy boldog kisfiú, aki nem is számított rá, hogy lát ma reggel (mint ahogy én se arra, hogy látom őt), egy kitudja mióta először időben munkába induló nagyÁ, a piac előtt egy felállított karácsonyfa, amitől Ágó éppcsak ugrálni nem kezdett örömében. Pici A a hasamban ugyan éppen a reggeli tornagyakorlatait végezte, de még az is olyan jó tud lenni (olykor).
Aztán hazabattyogtam, valamennyit dolgoztam és legvégül megnéztem végre az Eszkimó asszony fázik-ot, ami lehet, hogy pont ilyen taknyos-szürke novemberi napokra való, vagy arra, hogy két órán át kikapcsoljak, pihenjek, tévézzek (jesszus, én idejét sem tudom, mikor néztem meg csak úgy egy filmet!). Szóval, igazán jó most.

Meglepetés

Kinyitottam a szerkényt és rám mosolygott egy gyönyörű csizma!
Félreértés ne essék: tavalyi. Csak én teljesen, de teljesen elfelejtettem, hogy van nekem ilyen. Hát, máris várom a zimankót!

Egyébként most mindjárt elmegyek, hogy kezet fogjak és doktori címet kapjak egy egyetemen, amelyik a másik kezével (hogy úgy mondjam) épp alattam fűrészeli a fát. Faramuci helyzet.

T. néni történetei

"A minap egy kolléganőm behozta a féléves körüli kisbabáját, behoztuk a csoportba. Mondtam Ágónak, hogy hamarosan neki is megszületik az ilyen icipici testvére. Mire ő közölte: - Az én testvérem nem ilyen lesz, hanem újszülött."

"Még tavaly egy napon Ágó odajött hozzám és azt mondta: - T. néni, látom, hogy valami bánt. Gyere, öleljük meg a tuját, attól el fog múlni a rosszkedved. Megöleltük. Azután azt mondta, hogy ha máskor bánt valami, csak szóljak, mert akkor eljön velem újra megölelni a tuját, hogy ismét jókedvre derüljek. És ezt egy alig 3,5 éves gyerek. Miközben más észre sem vette, hogy rossz a kedvem."

Mondjuk ugyanez a gyerek ma majdnem hasba rúgott, mert a hasam volt épp rúgásmagasságban.

Szombaton Ágó eljött velem a piacra, ami nagyon jó volt. Menet közben ugrabugrált és énekelt, ami még jobb. Aztán vasárnap Ával mentek Zenekuckóra, ahol szintén jól érezték magukat, hazafelé állítólag fennhangon énekelgette, hogy "őszi éjjel izzik a galagonya". Rengeteget nevet és mosolyog, máskor meg el-elszomorodik, hogy vele nem foglalkozunk eleget (apád füle!), meg hogy oviba kell mennie nélkülem. Én vagyok az ő "anyukavirága", ő az én "kis szamárkóróm". Nagy szeretet- és szeretgetésigény mutatkozik mostanság nála, ami fakadhat abból, hogy ő most (óvónői szemmel is) belekerült valami első kiskamasz korba, meg abból is, hogy közeledik A. érkezése. Mához egy hónapra szeretném, ha megszületne.
Na, de igazából, amit mondani akarok, hogy minden szupi.

Fürdés közben

De miért kell fürdés közben (is) artikulálatlanul üvölteni?

24 órás pisi

Már akkor nagyon viccesnek találtam, amikor két hete hétfőn a diabetológián felvázolta a néni, hogy hogyan is kell ún. 24 órás pisit gyűjteni. Úgy t.i., hogy az ember egy egész napon keresztül egy azonos küblibe pisil, amit (az edényt) előzőleg akkurátusan kalibrál, mondjuk deciliterenként. A végén az összegyűjtött termésben megmeríti az erre hivatott kémcsövet és azt szállítmányozza el a laborba. Emellett egy másik kémcsőben egy reggeli középsugarasat is visz.
Hát, ma este kezdtem gyűjtögetni, és mondhatom, hogy komoly félelmeim vannak, hogy nem lesz elég a kiszemelt üveg, mert az csak 1,6 literes. No de akkor mi lesz, ha két üvegbe gyűlik össze a végén: összeöntöm egy lavórba és onnan merítek, vagy mi?
Mondjuk még ez is jobb, mint amit Á hitt, nevezetesen, hogy az összeset el kell vinni hétfőn. Mondjuk jót nevettünk, ahogy magunk elé képzeltük, hogy egy nagy tescos zacsiban beszállítom az üvegeimet és sorra kipakolom az asztalra. Vagy amin igazán majdnem bepisiltem (! jesszus, még az kéne, hogy ne az üvegbe menjen!), amikor felvázolta, hogy pakolok-pakolok és közben odaszólok a néniknek, hogy "Várjanak, még a férjem is hoz, csak parkolót keres." Hehe.

Mesék félálomban

Az úgy van, hogy este, miután megnéz(ünk) három Hupikéket, megesszük a c-vitamint (amiből mindig többet és többet követel, miközben én ravaszul a fél adagot - se - adom, mert minek is), megisszuk a vizet, pisilünk (ezeket többnyire Ával csinálja igazából), na akkor bebújunk az ágyba (már csak próbaszinten emlegetem, hogy esetleg megpróbálhatna elaludni egyedül is, igazából viszont olyan hulla vagyok olyankor, hogy tiszta szívemből örülök, hogy ágyikót látok), és amikor kificergi magát és elhelyezkedik, akkor aszongya, hogy: "Mesélsz fejbőlkitaláltHamisat?" (ezt naponta sokszor mondja egyébként)
És akkor kell mesélni egy Hami törpről szóló, de szigorúan egyedi és fejből kitalált történetet (néha egyéb paramétereket is meghatároz előre, de ez már csak így van - különböző szereplőkkel - legalább két éve: egy időben valami puli volt, aztán Hórihorgas a zsiráf, és nem is tudom, még hányan és mifélék). Én meg elkezdek mesélni. De ha becsukom a szemem, akkor egyben el is alszom. Így történhetett meg tegnap (is), hogy hülyeségeket beszéltem. A szereplők neveit persze mindig összekeverem egy idő után, de Ágó figyel és kijavít. Tegnap Márti mama is belekerült a mesébe (Hami kamrája helyett véletlenül mamáéba helyeződött át a történet), de igazán azt tetszett Ágónak, amikor - istenbizony nem tudom, hogyan juthatott ilyesmi az eszembe - a fejbőlkitaláltHamisba belekerült a "randalírozó egyetemi tanárok" szófordulat. Ezen hosszan mulatott. Én meg próbáltam legalább annyira felébredni, hogy rájöjjek, mi is volt az utolsó értelmes gondolatom (mármint persze a randalírozó egyetemi tanárok is nagyon értelmes, de hogy valami, ami a meséhez tartozik)...

Ami méltó egy gyerekhez, és ami nem

Bligeten autókáztunk a gyerekszobában, és megsimogattam azt a lüke fejét, mire ezt a kommentárt kaptam:
"Ez aztán a gyerekhez méltó élet! Autózunk, simogatnak!"

De sajnos nincs mindig ilyen jó sorsa, akárhogy is igyekszünk. Nagyon tudom utálni a reggeleket, amikor igazán ugyan nem kell sietnem, de a tökölődést se bírom, no meg szeretném, ha beleszokna, hogy nem szüttyögjük el a reggelt, mert nemsokára eljön majd az idő, hogy Á-val kell nekiindulnia a hideg télben, és Ának bizony időre kell érkeznie a munkahelyére. No szóval nem feszültségmentesek a reggelek. Meg néha a délutánok se, ha tanítottam egész nap, aztán gereblyéztünk egy órán át az ovi udvarán, közben piciA majd kirúgja az oldalam, és esedékes lenne az uzsonna is, a cukor miatt is, meg mert éhezek, ha nem kapok enni időben. Na, szóval ilyenkor nyűgös vagyok.
Ez a kicsi drágaság meg mit mondott a múltkor is egy ilyen kiélezett pillanatban, amikor már ráadásul fél órája hülye hangokat adott ki, fél lábon ugrabugrált és azt várta, hogy én ennek örüljek?

"Na de Tita, mivel vidíthatnálak fel?" - ezt mondta. És akkor ne érezzem magam egy undorító taplónak, aki a féllábon ugrálást és artikulálatlan dalolást direkte idegesítőnek találta, holott annak semmi más célja nem volt, mint az én felvidításom? De bizony undok féregnek éreztem magam, de legalább megtanultam, hogy nézzek már egy kicsit ki a fejemből ilyenkor és vegyem észre, hogy ő egyáltalán, de egyáltalán nem bosszantani akar! Mi mással is vidíthatna fel, mint hogy ő maga jókedvű! Szóval mondhatom, hogy ez igazán jó lecke volt.

Hogy mekkora lelke van ennek a kölöknek, annak utoljára tegnap este adta jelét. Bebújt az ágyikójába, amit imád, szereti a hideg ágyneműkbe fúrni magát és hemperegni, jól betakarózni és ficánkolni! És akkor hirtelen azt mondta ebben a vidám percben, hogy:
"Néha olyan szomorúnak érzem magam." - Mikor, Ágó? "Hát példáHul ilyenkor, most." - Mitől, Ágó? "Hogy nem vagy mindig ott velem, hogy oviba kell menni, hogy nem lehetünk együtt mindig." Finom kis összebújással meg lehetett azért vigasztalni, és úgy örülök, hogy kimondja, amit érez, de közben annyira sajnálom, hogy szomorú, még ha tudom, amit tudok, akkor is.
Hogy mit tudok? Azt, hogy az óvónénik imádják, nyíltan puszilgatják, mert tényleg nem lehet nem imádni, amikor a cuki kis fejével elmondja a magáét. Naponta látom, hogy az óvónénik mennyire kivételesen kedvesen kezelik (tényleg szembeötlő, hogy másokhoz képest mennyire máshogy viselkednek vele - és nem, nem azért, mert épp én vagyok ott, mert akkor is ez van, ha más szülő is ott van épp). És azt is tudom, hogy ő is szereti az ovit, csak hát éppen november van, szünet után vagyunk, hideg van és szürkeség, és mit mondjak, én is jobban szeretnék itthon lenni.

Festés után

Az a kis hang a wc-nkben a főnyomócső felől, ami az álmennyezet felől hallatszik, az bizonyára a csövön belüli csöpögés hangja, semmi esetre sem egy újabb repedésen keresztül szivárgó vízé.

Akkor most már Katusra is vigyáznak az Égből

Így foglalta össze tömören Ágó a ma délelőtti eseményeket, illetve a délutáni alvás előtt még dalba öntötte, hogy: "Nagyon jó volt Katus keresztelője!"
Fura nézni, látni, hogy lesz egy kis hisztizsákból nagy és okos, karórás (bár ma elfelejtette felvenni) fiú.

Mondjuk azt hiszem, hogy a festés utáni takarítást már baromira unja, cserébe tömi magába a pemetefű cukrot (bár újabban lehet korlátozni) és számolatlanul nézi a Hupikéket.

Őszi szünet folyt.

Szóval ez egy remekül kitalált szünet, mert véletlenül sem tudunk pihenni. Mondjuk semmikor máskor nem tudtuk volna megcsinálni a festést se, a festő maga pedig egy merő pozitív csalódás volt (eleve kb. 70e-rel alatta kért a többi jelöltnek, de végül az előzetesen becsült összegnek is csak a felét kérte, ezen kívül pontosan érkezett, betartotta az összes ígéretét és még gyönyörű tisztán is tartotta a lakást, szóval ha jó festőmázolóra van szükségetek, tudunk ajánlani!).
Tegnap hazaköltöztünk Bligetről. Alig 2 óra alatt sikerült is megtenni a kb. 35 perces távot. Néha arra gondoltam a dugóban ülve, hogy milyen jó, hogy nem a szülészetre tartunk éppen, mert akkor frankón egyedül kéne megoldanom a szülés levezetést ott az út közepén.
Ma egész nap takarítottunk. Közben néha arra gondoltam, hogy mit is szólna B. doktor, aki szerint én már inkább ne ugrabugráljak (bár ugyanakkor azt is gondolja, hogy ha esetleg sikerül megszülni kicsiA-t úgy, hogy karácsonyra itthon legyünk, akkor én tutira sürögni-forogni fogok - de megnyugtattam, hogy nem, én a karosszékben fogok ülni és gyönyörködöm a gyerekeimben).
Az esőt nem is bánom, hiszen az orrunkat se dugtuk ki egész nap.
De a félévi vizsga anyagát, a zh-kat és egyéb munkáimat megcsinálhatná helyettem igazán valaki.

Jelentés az állapotokról

Most az van, hogy
- itthon festés (még a színeket is megváltoztatjuk egy kicsit, és alapvetően ma úgy látom, hogy nem volt mégse rossz döntés belefogni most ebbe az egészbe, bár tegnap, amikor a diabetológián ültem hajnalban, kint zuhogott a hó, a fiúk meg itthon aludtak --- Á. a nappaliba átköltöztetett nagyágyban ---, akkor voltak kétségeim)
- Bligeten hepaj, mert megjött aRiKaTa a tengerentúlról és nemcsak egy karórát hoztak szülinapjára a nagyfiúnak, de Katust is, aki mégiscsak Ágó szemefénye, bár Tata mégiscsak mindenki felett áll
- közben próbálok dolgozni
- próbálom elképzelni, hogy hogyan fogok néhány héten belül még egy reggeli kórházazást (ctg) beiktatni az életembe
- és egyre többször gondolok arra, hogy piciA-t fogom tologatni körbe-körbe a parkban, és ha akarok sem tudok majd mással foglalkozni
És ez utóbbi perspektíva nem hogy rossz, hanem sőt, nagyon várom.

Mondja

Ágó beszélőkéjével sose volt gond (mármint későn kezdett beszélni viszonylag, de akkor aztán hamar elég folyékonyan és mondatokban, azután meg egy-kettőre le sem lehetett már lőni). De most az oviban olyan szavakat szed fel, amiket itthon nem használunk, és főleg! olyan stílust, hogy komolyan naponta többször kinyílik a bicska a zsebemben (pedig a "naponta" az egy átlagos ovis napon kb. 6-7 együtt töltött órát jelent mindössze). De aranyosakat is beszél jó sokat.

Új ruhákat vettem neki.
T: Apu biztos megint azt fogja kérdezni, hogy vajon felnőtteknek miért nem készítenek ilyen szépeket.
Á: Jaj, ne azt utálom, mikor ezt mondja. Utálom ezt a részt.
T: Miért utálod?
Á: Mert.... mert az olyan ... olyan FELHÁBORÍTÓ.

Ma a zenebona foglalkozáson elmentek a képzeletbeli Selyemrétre, ahol mindenki azzá változhatott, amivé csak akart.
Á: És tudod én mi akartam lenni, Tita?
T: No, micsoda?
Á: Hát sült szalonna!
...
Mikor ugyanezt az apájának is elmesélte, megkérdeztük, hogy a többiek mik lettek.
Á: Királylány, pókember...
T,Á: És te meg éppen sült szalonna?
Á: Az vicces, nem?

30. heti ultrahang

Nos, a legeslegkisebbről annyit, hogy egy pici, szőrös nyakigláb. Icipicit kisebb az átlag harminchetesnél, így a bátyja egykori méreteitől is valamivel lemarad. Kivéve két dolgot: látszik a szőr a fején, valamint hosszabb a combcsontja, mint Ágóé volt annak idején. Új cicaláb van születőben!

Diabetikus

Tegnap ebéd óta a dietetikus tanácsai alapján tartom a diétát. A megelőző két hétben is csináltam valami hozzávetőleges szénhidrát korlátozást, ami bár nem volt alapvetően elhibázott, de azért bőségesen hagyott kívánnivalót maga után. Csak remélni tudom, hogy A. a hasamban nem érezte meg különösebben.
Én mindenesetre már ennyi - vagyis fél napnyi - diéta után is közölhetek valamit: elhibázott dolog volt reggelente tejeskávét inni. Fene gondolta volna, hogy pont az, de valószínűleg mégis az volt az oka, hogy az elmúlt egy-két napban nehézségeket okozott a reggeli közlekedés, mert folyton zúgott a fülem. A reggeli tejivás ugyanis - írom ezt azoknak, akik olyan oktondiak, mint én, és nem tudták - jól felnyomja a cukorszintet, és máris kész a kellemetlen közérzet. Na, szóval ma nem ittam meg a reggeli kávékámat, és remekül vagyok. (Délután a néni szerint meg lehet kockáztatni egy 2 dl-s tejeskávét, kellő körültekintéssel.)
Vicces még az is, hogy számolgatni kell a g-okat. Ezt persze úgy is fel lehet fogni, mint valami végtelenül idegesítő dolgot, de tulajdonképp nem az, inkább mulatságos.
A fő rossz az egyértelműen a kis nasik hiánya: nem is csak a csoki, hanem minden. Hogy gyümölcsöt sem lehet csak úgy, jövet-menet bekapdosni... No, azért csak kibírom valahogy.

Alvás

Még az is van, hogy elromlott az alvókám.
Nagyjából évekkel ezelőtt, gondolom elsősorban annak köszönhetően, amit érzékeny anyai szenzoroknak meg ilyesminek neveznek, de aztán ez-az még hozzájött.
Emlékszem még az elejére: sokszor, amikor aludtam itt a mi kis szobánkban, a mi nagy ágyunkban arra ébredtem, hogy "jaj nehogy megforduljak, mert agyonnyomom Ágót". Mindezt úgy, hogy Ágó soha nem aludt az ágyunkban (akkor még, haha). És persze a legkisebb neszre ugrottam, az első nyekkre felfigyeltem -  és ez a mai napig is így van. De akkor még nem okozott gondot visszaaludni.
Aztán jött az az időszak, hogy disszertációt írtam, de úgy, hogy előtte mindig belealudtam az altatásba. Azt hiszem, ez volt az az időszak, ami alatt végleg elromlott az alvókám. Merthogy az minden, csak nem egészséges, hogy az ember 8-10 között alszik egyet, aztán 10-01 között dolgozik. Akkor csak felpörög az agya (még akkor is, ha a szeme már leragad) és nehéz elaludni. No, és most megint ez van. Elalszom Ágóval, mert hulla fáradt vagyok, de aztán muszáj dolgozni még. Meg egyébként is, ez a két óra alvás elképesztő pihentető, utána teljesen fitt vagyok. Csakhogy azért valahol belül tudom ám, hogy igazából hajnalban nem forgolódni kéne, hanem aludni. Oké, most még az is van ráadásul, hogy hajnalban valaki odabent nagyon élénk és össze-vissza rugdal. Aludni nem hagy semmiképp. Így eshetett meg, hogy tegnap is 02-kor még az órát nézegettem, aztán 03-kor úgy éreztem, hogy már jöhet is a reggel, én kialudtam magam. De aztán valahogy 06-kor rossz volt felkelni mégis. Bár az előzményekhez képest nem is annyira. Csak 1-2 perc rossz az elején, aztán beindul a vezérhangya.
Na de kérem, mi lesz itt, mi lesz ebből?

Nass

Szóval, magam sem gondoltam volna, de a jelek szerint nekem elég rossz, ha nem nassolhatok kedvemre. (Jelen esetben a nassolásba tartozik pl. egy-egy pohár narancslé is, no de persze főként a kisebb-nagyobb csokikák, túrórudik, kekszek.) Ez főként akkor gond, ha itthon vagyok és dolgozomnom kéne.

Megritkultak

a bejegyzések. Hát, bocsánat, mit mondjak, örülök, hogy a fejem még megvan.
Azért persze az egész tök jó, de irtó fárasztó ez az új életforma, aminek központi eleme, hogy dolgozni járok. Főleg akkor, amikor a heti összes óra után hétvégén még konferenciára megyek, mégpedig úgy - ilyen se volt még - hogy a szövegemet az előadás előtti éjszaka fejezem be, kézzel írom, és a kéziratot olvasom fel másnap. Amivel csak azt akarom érzékeltetni, hogy tényleg totál ki van centizve minden percem - nagyot lehet koppanni így, ha valahol porszem kerül a fogaskerekek közé (pl. ha valami történik és nem tudom megcsinálni egyszercsak az egyik nagyelőadás diáit vagy ilyesmit, de hát erre ne is gondoljunk, ugyebár...)

Ágó ma igazi nagy ovis lett. Már a múlt héten is ott maradt tovább kétszer, mert amikor kettőkor még órám kezdődik, akkor bizony nem érek oda érte fél négyre. És mindkét alkalommal őrületes fennforgás kerekedett, sírt és jajaj, de azt hiszem az óvónénik és a dadus kitettek magukért. (Pontosabban ezt szemtanúk másként értékelik, de amit én láttam az egészből, és ahogyan Ágó átvészelte végül is a helyzetet, az elég megnyugtató.) Ma viszont kezdődött a külön torna, ami épp délután van, és abban bíztunk, hogy majd jobban eltelik az a fél óra, amit egyébként várakozással kellene töltenie.
Nos, reggel ő ezt a következőképp gondolta: "Kár, hogy felírtál arra a tornás papírra, Tita. Jobb lenne, ha azonnal hazajönnénk uzsi után, én nem akarok tornázni." Erre persze elmeséltem, hogy akkor se tudna hazajönni, ha nem menne tornázni, legfeljebb búslakodhatna, amíg rám vár. De inkább menjen tornázni, és mire végez, odaérek.
Délután a dolog már így állt: "Köszönöm, Tita, hogy beírattál a tornára, nagyon szupi volt." Merthogy uzsi után, kis pajtijával kézen fogva elsétált a tornaterembe, ahol fogócskáztak meg ugráltak, és én negyed öt táján egy olyan vidám, boldog, felpörgött ugrabugrát kaptam vissza, amilyet ritkán látni. És a jövő héten is akar menni....
Jesszus, egyszer csak el fog jönni az idő, hogy még ő kéri, hogy ott maradhasson egy kicsit tovább :)

Meg még ezek

"D. néni mindig énekel elalvás előtt. A Brumma-brummát szeretem, de a végén a "Ragyogj rám"-ot ki nem állhatom, mert olyankor már aludnék és alig várom a végét."

Mindig mondja idén is, hogy rám gondol egész nap. Múltkor még a futóverseny közben is rám gondolt. Ma az előadásomra való tekintettel mondtam neki, hogy ha rám gondol, drukkoljon. Hazafelé így beszélgettünk:
"És gondoltál rám végül, Ágó?"
"Persze, mert reggel, amikor bementünk a csoportszobába evés után volt egy kis szabadidőm, és akkor gondoltam rád."

Jött egy új kisfiú, Marci.
"Ma a Marcit kellett megtanítanom törökülésben ülni, de nagyon nehéz volt, mert épp féllábon álltam."

Miből lesz...

Na, most meg már ott tartunk, hogy lassan meghívjuk Ágó egyik csoporttársnőjét vendégségbe.
Igaz, hogy a dolgot ő kezdeményezte, mert megkérdezte az apukájától, hogy mikor jönnek hozzánk játszani (közel laknak, gyakran sétálunk együtt vagy majdnem-együtt hazafelé), de amikor az apuka ezt felvetette nekem, én meg Ágónak, a nagy középsős nem tiltakozott egy percig se. Annyiban maradtunk, hogy előbb egy fokkal emberibb viszonyokat varázsolunk a nagyszobánkba és akkor jöhetnek. Még szerencse, hogy pont erről a kislányról van szó egyébként, nem csak azért, mert ő is meg az apukája is szimpatikus (az anyukát egy-kétszer láttam eddig összesen), hanem azért is, mert Ákossal mi meg őket szemeltük ki, hogy ha esetleg a legeslegkisebb megszületése után nehézségeink lennének majd Ágó hazatranszportálásával az oviból, akkor őket meg lehetne esetleg kérni, hogy hozzák el hazáig, ha már egyszer úgy is erre jönnek el a ház előtt (ráadásul ők is korán járnak a lányukért).

Ma - nem mellesleg ! - megvolt életem első nagy előadása. Ahhoz képest szerintem nem is volt rossz. Mármint ahhoz képest, hogy kivetítővel, nagyelőadóban (lépcsőzetes), majd' 100 ember előtt kellett beszélni másfél órán át. A végén még tapsoltak is, ami - még ha mindig és mindenkinek csinálják is valószínűleg - elég kedves húzás volt. Kár, hogy a következő diáival - és így a felkészüléssel - még alig-alig állok valahol. Márpedig másfél óra azért mégsem vicc.

Szóval, ez a nap egészen olyan volt, mintha - hogy egy régi ált.isis osztálytársnőmet idézzem - nem pusztán biológiai, de funkcionális értelemben is felnőtt lettem volna: gyerek az oviba, egyetemre be, órák, irodák, saját szoba, gyerekért vissza.

És voltak percek, hogy mindezt még élveztem is.

Elindult

Akkorhát túl vagyunk az első héten, ami meglepően jól sikerült.
Ágó ovijában történtek változások: azon túl, hogy néhány csoporttársa elment és érkezett néhány új, elment B néni is, a(z általalm) kevésbé kedvelt néni. Ágó állítása szerint neki mindegy, hogy milyen óvónéni van ott, de azért érezzük ugye, hogy ez nem így van. A most érkező D néni egy halk szavú (noha teljesen mosolytalan - azért ez annyira döbbenetes, hogy egy óvónő nem bír mosolyogni, és most már mondhatom, hogy nem az első ilyen, akivel összefutok), a hagyományoknak megfelelően mísz nő. De halk szavú - és ezen nagy a hangsúly, mert a távozó B néni állandóan visított velük.
Ezért vagy sem (valószínűleg nem emiatt persze) Ágó egész héten jókedvűen ment oviba, abban a boldog és büszke tudatban, hogy ő most már nem akárki, hanem egy nagy és ügyesokos középsős.
Kiderült, hogy bár továbbra is a felnőttek jelentik az elsődleges társaságát (akik jó szokásukhoz híven körül is rajongják), azért szokott focizni is pl., meg mászókázni, sőt, a héten, mikor felbontották az udvar mögötti utcán a burkolatot és markolók meg miegyebek dolgoztak ott, akkor, ahogyan Ágó fogalmazott: "sok gyerek nézte a gépeket, és én is csatlakoztam hozzájuk" (értitek: néha azért leereszkedik ám a pórnéphez, akár úgy is tesz, mint egy - jujuj! - mint egy GYEREK!)
Na, szóval jól érzi magát. (És az egyik nap bicajjal mentünk - vagyis hát ment Ágó - az oviba.)

Az én munkahelyeimen is remekül alakulnak a dolgok. Nevezzük 1. számúnak azt, ahol megjelenni csak hetente egy alkalommal kell, viszont év közben aktívan kell(ene) kutatni és írni. Ezen a helyen már meg is volt az első megbeszélgetés, kaptam kulcsot a szobánkhoz (ketten vagyunk benne, jóllehet lényegében egyikünk sincs ott, bár még az is lehet, hogy rákapok majd, mert gyors és szép számítógép van benne).
A másik helyen, ahová többször kell menni és sokkal stresszesebb a munka (100 fős előadás, heti rendszerességű szemináriumok), na ott szerencsére csak jövő héten kezdődik az érdemi elfoglaltság. Ezen a héten nagyobb részt az első előadásomhoz készítettem a ppt bemutatót. Kicsit izgulok, annyit mondhatok. De lesz ott is saját szobám (közösen jónevű valakikkel), gondolom, ott - már csak a kötelező elfoglaltságok nagyobb száma miatt is - többször leszek.
Ma délután a kapcsolódó szervezési elfoglaltság miatt egészen úgy éreztem magam, mint aki - jesszus - dolgozik. Hm.
Valamint van még kétféle elmaradásom tavalyi (mármint tavalyi tanévi) munkákkal, jobb volna azokon is mielőbb túl lenni. És persze jön itt még egy konferencia meg ilyenek, amikkel ugyancsak foglalkozni kéne.

Közben lakásfelújítási/szépítgetési tervezetünkkel is haladunk előre, kis lépésekben, de jön az új kanapé jövő héten, amitől életszínvonalunk jelentős javulását várjuk.

Indulazév

Majd írok - talán talán - egy összefoglalót a nyárról.
Most csak annyit, hogy szuper volt, jó hosszú, rengeteg történéssel. Ágó szempontból is a legjobbkor jött, fáradt volt már nagyon május-júniusban. És azt hiszem, hogy egy sokkal magabiztosabb, bátrabb, önállóbb nagyfiú ment ma oviba, mint amilyen utoljára eljött onnan.
Az első reggel remekül alakult: jókedvűen kelt, vidáman gyalogolt, A. néni várta, csak egy kicsit konyult le a szája széle, hogy én nem maradhatok ott most vele, de alapvetően lelkesen vonult be a csoportba.

Jutalom Tattának

Nohát, mert a gyors reakcióból arra következtetek, hogy Tatta tényleg sűrűn látogatja a blogot, azonnal írok is egy ajándék bejegyzést.
Mondjuk elmondom, mit csinálunk mostanában, hogy már egy hete is folyamatosan itthon vagyunk.
A hét első felét Bligeten töltöttük, kellő mennyiségű kertészkedéssel (komposzt szitálás, locsolás, fogkrém/szájvíz készítés Ágó módra stb.), némi bicajozással (és kapcsolódó hisztikével. Ui. a te kis unokaöcséd azt úgy csinálja, hogy mondjuk elmegy egyenesen a buszvégállomásig, ott mamika segítségével felmegy a legfölső utcába, majd közli, hogy: "Elfáradtak a kis lábacskáim." és ennek megfelelően az egyenes-lejtős szakaszon már nem hajlandó bicajozni :), sok alvással.
Aztán hazajöttünk jól felpakolva (ja, odafelé is sok mindent szállítottunk, mert a nagyszobánk végre lassan megkapja majdnem-végső formáját, vagyis belekerült egy újabb mennyezetig érő könyvespolc, aminek hatására más, kisebb-nagyobb bútordarabokat száműztünk), és nekiláttunk itthon rendet rakni. Ágó az a kisfiú, akit ha megkérdezel (konkrét példa), hogy fagyizni menjünk-e vagy takarítsunk, azt válaszolja, hogy inkább takarítsunk. (Na jó, ma pl. szívesebben ment bicajozni+fagyizni, de előtte már elkészítette az ebédet az apukájával és szerelt egy kicsit.)
Merthogy a nagyszobában most még kicsit kaotikus a helyzet, annál is inkább, mert tegnap vásároltuk Ágónak egy igazi nagyfiú ágyat (90x200), össze is szerelték, de a régi heverő még itt dekkol a lakásban (jelenleg a nagyszobában, ugyebár). A nagyfiú ágy egyébként nagyon jó, nem is gurult le róla (jól körül is volt bástyázva, az igaz). Kicsit kell csak aggódni amiatt, hogy a gázrugónak köszönhetően az ágyneműtartó fedele kilő, ha nincs kellő súly a fekvőfelületen :) (Ágó elég súlynak bizonyul, őt nem lövi ki, csak felkelésnél kell kicsit aggódni :)
Holnap elindulunk F.halomra, jó kis kánikulát ígérnek. Addig még pakolunk, rendezkedünk, takarítunk, a fiúk most a parkban vannak, ahová bicajjal mentek.

No, ez összevissza, de legalább írtam.

Életjel

Azoknak a drága érdeklődő és/vagy aggódó olvasóimnak szeretnék jelezni, akik még mindig ellátogatnak ide néha, hogy megvagyunk még. Nem azért nem írok, mert bármi baj van, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert jövünk-megyünk, élvezzük a nyarat, este pedig döglötten ágyba dőlünk.

Nagy váltás lesz ez a szeptember, de addig is próbálunk nem tudomást venni róla :)

A kistesóról

Aki nem Felícián persze, de attól még Ágó nagyon várja. Őszintén szólva hármunk közül ő foglalkozik vele a legtöbbet, ezer kérdéssel, mindennapos puszilgatással, ölelgetéssel, és az eljövendő sok-sok dolgunk tervezgetésével. Már beletörődött, hogy - bárhogy is szeretné - nincs rá mód, hogy ő szülje meg, sőt szoptatni is én fogom várhatóan, viszont a pelenkázásban majd ő lesz a fősegítség ("Tita, te majd megnyugtatod, mert te abban jó vagy, én meg majd gyorsan kicserélem a pelenkáját."). Elfogadta azt is, hogy míg ő nem, az apukája eljön néhány vizsgálatra velem ("De miért az apu megy, Tita. Neki csak a gyereke, de nekem a kistesóm!"). Sőt, lassan beletörődik, hogy a születést követően, amíg kórházban leszünk, ő nem aludhat ott ("De ahogy megszületik, mi rohanunk az apuval, és úgy, de úgy fogok örülni!"). Ma egyenesen azt közölte, hogy lehet, hogy örömében a könnyei is hullani fognak majd.
Szóval nagyon be van zsongva, és elképesztő okosan elfogadja, hogy én most bizonyos dolgokat nem csinálok (nem emelek pl., meg nem kúszok-mászok vele a homokozóban annyit, amennyit igazán szeretne, meg ilyenek), nagyon vigyáz, hogy ne üsse/rúgja meg véletlenül se a hasam (ami azért ennek ellenére megtörténik néha, de olyankor nagyon izgatottan néz, hogy vajon most mi lesz - persze nem lesz semmi, mert tényleg apró lökésekről van csak szó, és tök véletlenül).
És hosszú idő óta ez az első (sőt, talán az abszolút első) téma, amiről hajlandó mindenféle embereknek nyilatkozni. Naponta akárhányszor válaszol az olyasmi kérdésekre, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány, és hogy mikor születik.
Kérdező (Á focistársa): "Szóval karácsonykor születik a testvéred? A Jézuska hozza ajándékba?"
Ágó: "Nem, a Tita szüli."

Búcsú a triciklitől

Szóval, Ágó kapott egy nagy, 18"-os bicajt anyuéktól.
Mikor legközelebb ráült itthon a pici cuki triciklijére, a liftig elment vele, de ott közölte, hogy ez sajnos neki már nagyon pici, és nem tudja használni többé.
Ezért ma elvittük a "raktárba" (hihi) Bligetre. Hazainduláskor Ágó bánatos szemmel mondogatta, hogy "pápá", és kiderült, hogy "Ezt nem papának mondom, hanem a triciklimnek."
Itthon újra szomorkodott egy sort: "Már soha nem fogok rajta bicajozni. ... Tita, ha meghalnék, jó lenne, ha Te szülnél meg újra. Akkor tudnék újra biciklizni rajta. .... Ugye az szörnyű lenne, ha egyik pillanatban csak úgy eltűnnék?" - "Bizony, hónapokig sírnék miatta, én lennék azontúl a világ legszomorúbb Titája." - "Tita, ugye te sose halsz meg?" -"Igyekszem, hogy minél később kerüljön rá sor, de előbb-utóbb azért meg fogok." - "Jaj, Tita, az lenne a legjobb, hogy ha meghalunk, akkor egy árokba tennének minket."

No, ennyit az én kis gyermekem lelékről.

Huszár Felícián napi több kopogással jelzi, hogy köszöni, megvan.

Alszik

Az ágyában, és ott is aludt el.
Tudom, hogy bizonyára mi vagyunk a bénák, de még mindig úgy szokott menni ez a dolog, hogy az ő szobájában lévő normál heverőn alszunk el, aztán Áki átügyeskedi az ágyikójába.Csakhogy most már meleg is van, kényelmetlen is ketten azon az ágyon, úgyhogy megkértem ma, hogy menjen át a sajátjába rögtön mese után. Kicsit sipákolt,  hogy de akkor nem fog látni engem, amire megnyugtattam, hogy de attól még ott leszek. Kis forgolódás után mindketten elaludtunk elégedetten a nagy helytől. Nohát. Tul.képp ez az utolsó amolyan "kisbabás" szokása. Az elmúlt időszakban viszonylag rövid időn belül szokott le a cumiról, szokott le az éjjeli pelusról és kezdett a wc-be kakilni. Hová vezet ez kérem?

Köszi, ha még olvastok

Való igaz, hogy régen írtam. Ez csak amiatt lehet, hogy egyébként is kb.napi 8-9 órát ülök a számítógép előtt, ami nekem sok. De most van a dolgok hajrája, meg más dolgok kezdete. Ez mind jó, csak hát fárasztó. Még úgy is az, hogy a héten Ágó kölcsön volt adva Bligetre. De én még így is annyira elfáradtam az egyik nap, hogy délután öt és hét között muszáj voltam aludni. Mondjuk az elalvás előtti utolsó gondolatom az volt, hogy mennyire baromi jó nekem.
Jó kis nyár ez Ágónak (is), pedig még soha ilyen rohangálós nem volt (és még csak most megyünk bele a sűrűjébe). De már nagyfiú. Okos, szófogadó és jófej.
Két egymást követő hétvégén Szanyban voltunk, amit elképesztően élvez: kert, kertészkedés, a második alkalommal a medence is, meg a Rába!
Most meg két éjszakát Bligeten, aztán jövő héten végig ott. Ma mondta is, hogy ő nagyon szereti a kertes házakat, szeret a kertben játszani. És még egy igazi, nagyfiús bicajt is kapott, amin már egész ügyesen halad.
Most meg a strandon vannak Ákossal és apuval. Ez az első városi strandolása, készült is, hogy csatornát fog építeni, mint a Balatonon. Remélem, azért túlteszi magát rajta, hogy itt azt aligha lehet.
Mi van még?
Tök ügyesen vezetek, és már nem ébredek hasfájásra azokon a napokon, amikor tudom, hogy autózni kell.
És persze örülök, hogy feltalálták a gyümölcsös, nulla százalékos söröket, ez megkönnyíti a meleg, munkával töltött nyári esték elviselését így a 15. hét táján.

Kísértés

Elég nagy a kísértés, hogy lefeküdjek aludni. Ma nem mentem dolgozni, mert nem csak ott, hanem itt is vannak elmaradásaim. És hiába alszom ki magam éjjel, annyira is, hogy reggel már 5 körül az órát nézegettem, hogy mikor kell kelni végre, nap közben nagyon álmos vagyok (főleg ebéd után). Hát, ilyen ez, mit vagyok meglepve.
Ágóbágóval megjártuk tegnap a magánbőrgyógyot is, makacs ekcéma, újabb krém, újra antibiotikum. De a javulás látványos (kár, hogy valami erős szteroid hatására, amiről B. azt mondja, hogy náluk is 2-3 nap alatt tünetmentessé varázsol, csak 2-3 hét múlva meg jön vissza az egész  mizéria).
A fiúk ma együtt mentek oviba. Ebben a tanévben először - és valszeg utoljára, mert pénteken nekünk véget ér a tanév.

Hétvége

Újabb mozgalmas hét után végre hétvége van.
Volt a héten pl. ovis évzáró, ahol a Legcukibb Kismuki nagyon megrémült és rövid időn belül az ölemből követte az eseményeket. Fura, hogy ő volt az egyetlen (hogy ő ilyen volt, az nem lep meg), az óvónénik szerint ez bizonyos csoportokban tömeges jelenség. Nagyon aranyosan kuporgott az ölemben, ahonnan persze harsogva énekelte  együtt a dalokat a többiekkel, de hiába is fogta közben A. néni kezét, fölállni azért nem volt hajlandó.
(A bőre egyébként változó, a bokája jó, a hangulata remek.)

Közben elolvastam egy ált. isis oszt.társnőm bejegyzését a saját blogjában, ami arról szól, hogy azért ez egész hihetetlen, hogy felnőttek vagyunk. Hogy őt is meglepi, hogy a munkájáért pénzt kap, hogy két gyerekét fuvarozza a városban meg ilyenek. Ezt mostanában én is nap mint nap átélem, de azért az is a dologhoz tartozik, hogy mindeközben az összes "felnőtt" eseménynél azonnal felhívom Bligetet.
Ma sem történt ez másként, amikor egyszer csak megszűnt világítani néhány lámpánk, miközben mások működtek. Hamar kiderült persze, hogy az egyik áramkörrel van baj, hogy pontosan mi, azt majd hátha megmondja az elmü.
Minden esetre Ágó nagyon élvezte a beállt nomád helyzetet (lavórban fürdés, sötétben kakilás), és ezért legalább megérte. Fel akartam írni néhány Ágó-mondást, de annyi van, hogy győzni nem lehet. A legújabb szokása viszont az, hogy ha úgy érzi, hogy mi Ákossal vitába keveredünk, akkor azonnal ránk szól, hogy: "Ne vitatkozzatok, inkább játszatok velem." Az esetek jelentős részében persze nem vitáról van szó, hanem dolgok megvitatásáról, néha viszont tök jó, hogy ránk szól, mert attól rögtön mi is továbblépünk. Az minden esetre biztos, hogy mindenre van valami mondanivalója és az ébren töltött órái 100%-ban beszél, valamint rohangál. Beszéd közben is. Folyamatosan.

Úgy szép, ha zajlik

Az elmúlt hét címszavakban (mert a változatosság kedvéért álmos vagyok):
- megvédtem a disszertációt, ami - nem is várt - megkönnyebbülést jelentett. Komolyan, én nem gondoltam, hogy ennyire mélyen nagyon nyomaszt és/vagy unom a dolgot, de a védés másnapján (vagyis még aznap éjjel) hihetetlen megkönnyebbülés szállt meg.
- Ágó a vártnál könnyedebben visszatért az oviba, ahol az első nap megdicsérték, hogy milyen fegyelmezett, amiért egyáltalán nem vakarózik, a második nap mondták, hogy picit vakarózott, a harmadik nap már a kapuügyeletes azzal fogadott délután, hogy a gyerekem átvérezte az ágyneműt alvás közben. (Itthon is megtörténhetett volna, C néni szépen ellátta, mostanra egész jól helyrejött az is, a többi seb szépen javul továbbra is.)
- Bár az összkép még mindig elég ijesztő lehet, ma ugyanis a Madarász u.-i kórház sebészetén az ügyeletes orvos azt mondta, hogy függetlenül attól, hogy mit mutat majd a röntgenkép, ő biztosan nem gipszeli be ezt a gyereket, mert akkor menthetetlen lesz az ekcéma. A röntgen után meg azt, hogy ő bizony fáslit sem rak rá, inkább szellőztessük a sebeket a bokáján, az ekcéma sokkal rosszabb állapotban van, mint a boka maga.
- Ui. mára kelve Ágó nem tudott ráállni a bal lábára, mert valószínűleg megrándult a nagy bubipukkasztgatás közepette tegnap este, vagy amikor kimentünk pisilni éjjel, ez mán sosem fog kiderülni.
- Merthogy volt nagy bubipukkasztgatás B.csabán a lakodalomban.
- Merthogy ui. B.csabán voltunk péntek óta, ahol szuperjól mulattunk. Játszóztunk és gyereknapoztunk (beleült egy igazi tűzoltó- és egy igazi rendőrautóba), fagyiztunk és rohangásztunk.
- És lakodalomban voltunk, ahol talált magának egy nagyfiút (az egyetlen gyereket magán kívül), egy 8 évest, akivel remekül elmulattak egész este.

Így vagyunk.

Unom

Fél lábon ugrálni is megtanult egyébként, de a sebei még mindig nincsenek rendben. Nem tudom, hogy csak hallucinálok vagy nem jól figyelem meg a dolgokat, de mintha itt-ott kicsi apró pöttyökben új izék is keletkeznek (nem egészen olyanok, mint bármi, ami eddig volt rajta). És mivel tegnap álmában bepisilt és felázott az összes seb a kötések alatt, ma az egyik lábán rosszabb a helyzet, mint tegnap volt.
Még az is csekély vigasz, hogy viszont tegnap autóval elmentünk Bligetról Újbudára kettesben, aztán onnan haza és tök jó volt.

Nem fekszünk a kórházban

Mondjuk oviba se jár a legkisebb, és mondhatom, hogy nem is hiányzik neki. Pénteken megpróbáljuk egy fél napra újra közösségbe vinni :)
Májusban még nem volt oviban. Ez idő alatt:
- leszokott a pelenkáról végleg
- megtanult "R" hangot mondani
- frizurát váltott (most a bohókás Ágó helyett egy csintalanfejű Ágónk van)
- rengeteget játszott, és
- egyre kevesebbet hisztizett.
Akárhogy is, még kb. 3 hét van az oviból, jó lenne, ha valamennyit járna, akkor én is tudnék valamennyit játszani dolgozni. (Zöldeket beszélek, no.)
Mi is van még? Ja, hát tegnap végre kiírták az egyik pályázat eredményét, ami azt jelenti, hogy júl. 1-től 5 évig van munkám (munkahelyem, úgy értem). És másik két lehetőség még lebeg.

Holnaphoz egy hete és holnap

Képzeljétek, holnaphoz egy hete volt a 7. házassági évfordulónk, amiről tökéletesen megfeledkeztünk mindketten. Ha B. fel nem hív (mert ő volt a tanúm, és minden évben felhív gratulálni), akkor esküszöm, egész május el is telt volna úgy, hogy eszünkbe se jut.
Merthogy azzal vagyunk inkább elfoglalva, hogy holnap ismét jelenésünk van a Heim Pálban, hogy eldöntsék, be kell-e feküdnünk Ágó kikúrálására, vagy kihordhatjuk a dolgot (ami most éppen megint nem Schönlein, "csak" mikróbás ekcéma) itthon. Van egy kis görcs a gyomromban, na.
(Viszont ennek a görcsnek köszönhető az is, hogy végre erőt vettem magamon és egyedül furikáztam Ágót az autóval - elsőre ráadásul forgalmi nélkül.)

A kisfiú, akinek nem a fején nőtt

Lustaságból ezt egy apuval folytatott chatből másolom.
"Az történt, hogy tegnap éjjel bepisilt és miközben kapott tiszta pizsut mondtam, hogy átjöhet az ágyunkba (az a nagy fenyegetés, hogy ha bepisil mert túl sokat iszik akkor nem jöhet át).

Aztán mondtam neki, hogy megnézem, hogy az ágyneműje megúszta-e.

Örömmel közöltem, hogy a kockás kispárna száraz, mire a kis pisis szószátyár a maga ismert megdöbbenős hangján közölte, hogy: "Hát persze, hiszen nem a fejemen van a fütyim!"

Később megállapítottuk, hogy és nem is a hátán, és szerencsére hason fekve pisilt be, így a takarója is megúszta."

Schönlein

Kontrollon voltunk ma Ágóval, ahol a dokkernénit egy ifjú rezidens helyettesítette, aki friss szemmel nézett Ágó pöttyeire és új diagnózist állított fel. Az ótvar nem lett lecserélve, csak most nagyon úgy tűnik, hogy az csak következmény volt. Arra eddig ugyanis nem volt magyarázat, hogy mitől lettek azok a foltok eredetileg, amiket szétvakart. Allergiára gyanakodtunk, be is szüntettük a mézevést, de kiderült ma, hogy nagyon tipikus a sebek helye és milyensége, ami alapján a doktorbácsi az ótvarnál sokkal exkluzívabban hangzó Schönlein szindrómát állapította meg. (Ha érdekel, keressetek rá, mi az, én annyit mondhatok, sokkal jobb nekem, hogy ez csak utólag, kvázi gyógyultan derült ki.)
Szóval remélem, most már tényleg kijövünk belőle, két rossz seb van még, vagy inkább csak egy, az eredeti, a bokáján, amitől még mindig jobb, ha nem megy oviba. Feltehető, hogy a 3. hétbe belekezdve, hétfőn lassan meghibbanok majd, de azért gyógyuljon meg inkább, azt mondom.

Lassú víz

Miután egy hete hiába próbálkoztam a társasház biztosítójának telefonos ügyfélszolgálatán (mert mindig foglaltat jelzett a megnövekedett ügyfélforgalomra hivatkozva), tegnap elmentem az öt percre lévő kirendeltségre. Sajnos ott sem jártam sikerrel, mert ez csak egy amolyan mellékágazat a banknál, ahol a kirendeltség van, nem tudtak hozzáférni az adatbázishoz, de azt valahogy kikotyogta az ügyintéző, hogy telefonon az 1-2-3-as menüpontokat kell beütni.A 2-ig magamtól is eljutottam, ott aztán mindig a megnövekedett ügyfélforgalmas duma jött. Ma viszont hirtelen felindulásból nem törődtem ezzel a szöveggel és megnyomtam a 3-ast, mire - láss csodát - máris fogadták a hívásomat és 5 perc alatt elintéztem, amit egy hete nem sikerül...

Ágó sebei javulnak, izgulok egy kicsit a pisi labor eredmény miatt (az ótvar ui. meg tudja támadni a vesét, úgyhogy most a biztonság kedvéért ellenőrző pisit vitt Á a kórházba). (Vizeletmintát venni egy 3,5 évestől fokozatokkal könnyebb feladat, mint egy 1,5 évestől volt. Emlékszem, akkor a f*tyije köré ragasztott kis zacsi ottmaradásáért kellett izgulni - mindhiába -, hogy azután az ölemben ülve sikerüljön valahogy mégis belecéloznia hajnal 2 és 3 között, keserves sírdogálás közepette, amelyből mindketten kivettük a részünket. Ehhez képest ma (tegnap9 hajnalban egyszer csak hirtelen felkeltettem - mert a reggeli elsőt nem volt időnk megvárni, ha azt akartuk, hogy Á még dolgozni is beérjen - félálomban kicsattogtunk pössenteni, ami annak ellenére sikerült, hogy előtte pár órával Ágó gondosan telepisilte a lepedőjét - ami pedig mostanában már nem szokása.)

No, ezek vannak.

Továbbra is, és még be is áztunk

Szóval ahelyett, hogy múlna, kis javulás után Ágó bőre még mindig elég randának mondható. Holnap megyünk vissza a dokkernénihez, aki antibiotikumos kezelést helyezett kilátásba, ha ő is csúfnak találja. Egyébként mondjuk jól megvagyunk, csak én most már kezdek aggódni, noha persze látom azt is, hogy mitől ilyen lassú a javulás: mivel a testén több helyen vannak kisebb-nagyobb sebek, újra és újra szétvakar itt-ott valamit és szépen visszafertőzi azt is, ami már jó volt. Hiába tudja, hogy nem szabad vakarózni, hiába figyel az esetek nagyobb részében, az kivédhetetlennek tűnik, hogy egy-egy vakarózás be ne csússzon, márpedig most annyi is elég. Vasárnap du. annyira kétségbeesetten ébredt a délutáni alvásból (pontosabban annyira kiakadt azon, hogy lefogtam a kezét, hogy amíg félálomban van, ne vakarózzon), hogy teljesen pánikba estem. Végül Bligetre menekültünk, így hétfőn valamennyit én is tudtam pihenni és Bágó is jól érezte magát. A május elsejei szünettel együtt most már több mint egy hete vagyunk itthon, de még nem kergült meg, sőt igazából roppantul élvezi. Ez is aggaszt kicsit: mi van, ha valamennyire tudatos is ez a szétvakarás, mivel rosszul nem érzi magát fizikailag, viszont sokkal jobban szórakozik, mint az oviban. Nem hiányzik neki egyáltalán, azt mondja. Én viszont szépen lemaradok így a munkáimmal.

Hogy ne legyen olyan egysíkú az életünk, még múlt csütörtökön arra lettem figyelmes, hogy nedves az előszoba fal. A hálónk alatt-felett konyhák vannak, így megy ott a falban egy jó kis nyomócső, az repedt el. Szerencsére már pénteken orvosolva lett a hiba, de a biztosítót (a házét) azóta sem sikerült elérni. Holnap személyesen indulok kárbejelenteni.

Lassú nádszál, ótvar

No, hát Ágó múlni nem akaró lábbajáról kiderült, hogy rámászott az ótvar, attól néz ki olyan ótvarul. Remélem, innen gyorsabban haladunk majd, mert én már igen-igen unom, neki meg alighanem eléggé viszket, bár ki tudja, pont a legrondábbat nem igazán vakarja (kivéve azoktól ominózus esetektől, amikor már-már behegedt sebet egy-egy jó mozdulattal feltépte). A kedve is jó, bár a meleg néha kikezdi. Meg az is, hogy pl. tegnap el "kellett" mennünk találkozni a kaktuszokkal. Olyan hisztis ébredést se látni minden nap, amilyet ő kanyarított nekünk, de aztán persze tök jól érezte magát a Gellért hegyen, és mi is. Oviba nem mehet, de már előbb lemondtam úgyis a hétre (mivel a szandálját úgyse lehet ráadni most). Sajnos nem is homokozhat, ami elég nagy veszteség, de így is ügyesen feltaláljuk magunkat a parkban. Tök jókat lehetne azon kívül is csinálni, de sajnos gyalogolni sem nagyon tud, mert a bokaseb kímélése érdekében egy egy számmal nagyobb belebújós cipőt hord, amiben nagyobb távokat nem lehet megtenni (bár pl. tegnap Palival simán lerohantak a hegyoldalon és - akkor - nem is esett hasra a cipőben). De a sebességgel amúgy sincs gond: ma hazafelé leelőzött a lépcsőn majd visszaszólt, hogy "Tita olyan lassú vagy, mint a nádszál." (Mire Á hozzátette, hogy "és karcsú, mint egy csiga" :) kackac) Az orvosos kalandok hatására pedig vacsora közben közölte, hogy: "A víz... a víz az nem is betegség. A víz az egyszerűen víz." (És új felfedezettje a "plusz". Nem tudom, hol hallotta, de bármilyen kontextusban szereti használni. Pl. "olyan hőség van, hogy... plusz")

Szorgos olvasó(i)m kedvéért

Nohát, Tatta lelkesedését látván (és ki tudja, lehet, hogy vannak még titkos rajongóim is), gyorsan írok, hogy legyen mit olvasni. Tegnap este kicsiÁ tök cuki volt, majd az utolsó etapnál úgy döntött, hogy szerinte az mókás, ha engem inkább lerugdal maga mellől az ágyról, ahelyett, hogy aludnánk. Merthogy még mindig csak úgy hajlandó elaludni, ha mellé bújok. Elég nagy hiszti lett, mert én részben azzal érveltem, hogy ha nincs rá szüksége, hogy ott legyek, akkor szívesen alszom inkább a saját ágyamban; másrészt egyébként is. Végül lenyugodtak a kedélyek és ma már szuper kedvvel ébredt és tervezte is a várat, amit azonmód reggeli után el is indultak az apájával megépíteni a parkban. Mindjárt indulok én is utánuk, csak előkészítettem ezt-azt, mert aztán du. meg színházba megyünk (csak a felnőttek), jönnek a gyerekfelvigyázók. Meg még elmondom, hogy mostanában szökellve jár az utcán, ugrabugrál, mint egy kiskecske. Nagyon magára talált az oviban (és ezzel párhuzamosan itthon is), jókedvű. Bár tegnap du. annyira elfáradt, mire hazaértünk, hogy a ház előtt lefeküdt a járdára :) (Merthogy kapott egy új labdát és annyit focizott a parkban, hogy teljesen kivörösödött és kicsit féltem, hogy kidurran a feje.)

Tavasz

(Jaj, átalakították a szerkesztőfelületet és semmit se értek.) No, egyébként az van, hogy ovifronton a helyzet kezd olyan lenni, amilyen vártam, hogy legyen. Ágó nem nyikorog reggel, hogy menni kell (vagyis nyikorog, de nem úgy). És tök jókedvű délután és tegnap pl. lelkesen ment az állatkertbe az ovival, de nem ám úgy ímmel-ámmal, hanem már előző este azzal aludt el, hogy "jaj de jó, holnap állatkertbe megyünk!", reggel meg azzal ébredt, hogy "menjünk Tita, el ne késsünk!". Ez az állapot októberben, de még egy-két hónappal ezelőtt is elérhetetlen álomnak tűnt. Lódítani is tud: simán A. néni szemébe mondta, hogy már mosott kezet, holott nem. Én meg nem szóltam rá, bár aztán négyszemközt elárultam neki, hogy nem illik így hazudni, de azóta is minden reggel hallom, hogy közli, hogy ő már túl van a kézmosáson :) Cserébe a bőre olyan ramaty, mint még soha. Ránézni is rossz, tegnap A. néni azzal jött, hogy mi van ha cukorbeteg (merthogy sokat iszik + vakarózik). Ha a szünet alatt nem sikerül rendbe hozni, akkor irány a bőrgyogyószat. Egyébként meg várom két pályázat eredményét és az egyetemi állapotok tisztázódását, amikből még az is kisülhet, hogy lesz állásom szeptembertől, sőt, még álláshalmozó is lehetek akár. Addig is még tart itt egy pályázat, plusz júliusig a munka, meg ez-az bejön néha, de azért nem mondanám, hogy halálra keresem magam. Mit is akartam még? Majd eszembe jut.

Óvóbácsi

Szóval, mikor délután érte mentem, a cipője megint az óvónéniké között volt. Induláskor A. néni azt mondta, hogy "nagyon be van zsongva" (most nem tette hozzá, hogy tehát beteg lesz, pedig legutóbb a két jelenség között ő fedezett fel összefüggést). Mire mondtam neki, hogy az semmi ahhoz képest, hogy óvónéninek képzeli magát, és felhívtam a figyelmét a cipő elhelyezésére (amiről ő is tudott, de nem tulajdonított neki jelentőséget), illetve elmondtam azt is, hogy a minap megdicsért a kiscsákó, miszerint: "gyorsan átöltöztél, ügyes vagy". Na, erre aztán A. néni is meglapogatta a hátamat és jót kacagott, valamint hozzáfűzte, hogy hát az a helyzet, hogy talán ők kapatták el kicsit Ágostont, de akkor majd odafigyelnek rá. Huhh, legalább nem belülről fakad ez a stréberség, hanem valószínűleg tényleg dicsérgetik.

Most az apájával ökörködik, én - bevallom - kicsit elfáradtam combtájon a sok bicajozástól. Holnap a Várba megyek, kedden még megfutamodtam a biciklis megközelítéstől, de most lehet, hogy nekivágok.

Lazaság

Végre kimerészkedtem a ovi-levéltár-haza útvonalról bicajjal és ma Lágymányosra, meg Dudi látogatóba is elkerekeztem, sőt, állítólag du. Ákihoz is elmegyünk még Ágóval. Biztos jól fogok aludni este, nem mintha ez máskor gond volna. Sőt, mostanában úgy kidőlök estére, mint a sicc, pedig itt van kérem a hajrá, most már csak rajtam áll a védés dolga.
Ágó jól van. Csak óvónéninek képzeli magát. Először csak az szúrt szemet, hogy a cipőjét mindig az óvónéniké mellé rakja ahelyett, hogy a polcra tenné a helyére, aztán egy napon közölte velem, hogy ő az óvónénik segítője. És a kérdésre, hogy miben segít nekik, azt sikerült válaszolnia, hogy pl. szól nekik, ha valaki rosszalkodik és ők nem látják. Na, szuper. Javasoltam, hogy inkább úgy segítsen, hogy betolja a székeket vagy elpakolja a játékokat vagy ilyesmi, mert ez a szólós dolog nem annyira nyerő, még azt gondolhatnák beavatatlan külső szemlélők, hogy ő esetleg árulkodik. Ezt persze határozottan elutasította, a székbetolásra meg csak annyit mondott, hogy "de hát én mindig betolom a széket, szó nélkül, mások után is." Na, helyben vagyunk, az én gyerekem a kis stréber :)
Viszont fejből tudja a Kvantum Fantumot, hosszú percekig tudja mondani a szöveget szó szerint... (Na jó, ott kicsit megbicsaklik a tudása, amikor a mesebeli Kata azt énekli, hogy "Sandokan Sandokan, tenger tigrise...", mert Ágó szerint a szöveg ott a következő: "Szent a tánc! Szent a tánc!")

Na, most dologra.

Jó dolgunk van

Ágót tegnap elfuvaroztuk Bligetre, ahol a kezdeti alacsony fokú lelkesedés (még az oviban: Tita, menjünk haza! - brühü - Menjünk haza.) után minden gond nélkül ott maradt végül persze, sőt, azóta is vidáman mulat.
Mi pedig előbb egy jó kis sörözést csaptunk a közeli belga sörözőben barátokkal, azután én ma kirándulni mentem kedves szaktársaimmal. Este még lehet, hogy moziba is megyünk, hacsak el nem alszom addig, mert ráadásul most dolgoztam is végre egy rakatot.

NagyÁ meg csillivillire varázsolta a lakást időközben, most meg meccset néz nagy nyugalomban.

Kvantum Fantum

Nagyon jó kis tavaszi szünet volt ez, és a végére, megkoronázásként, a várva-várt második opponensi vélemény is befutott pár perce. Eddig csak három határidő volt 10 napon belül, de azt hiszem, a válasz megírása is felkerülhet erre a "sürgősen elintézendő"-listára. (Ennek örömére most nem írok, vagy alszom, hanem blogokat olvasgatok, meg írok.)

Egyébként, ahogy a címben is jelzem, véget ért a Maszathegy uralma, helyette a hétvégén és ma kb. 600 hallgattuk meg a Kvantum Fantumot, amiből Ágó, ha lehet, nyilván még kevesebb ért, mint a korábbiból, de nem baj, nagyon-nagyon be van zsongva tőle és teli torokból üvölti az utcán, hogy: "Most már nem Kvantum Fantum az úr!" (Milyen kár, hogy nem egy héttel ezelőtt, Schmitt távozásakor sikerült ugyanezt :)

Na szóval jól vagyunk, megvagyunk, jön újra a mókuskerék.

A hihetetlen dolgok estéi

Nem is az volt a nagy hír péntek este, hogy S.P. nem mondott le, hanem, hogy megszületett Mira Lou Strasbourgban! Már képet is láttam róla, és pont olyan, mint az anyukája. Csak azt nem tudom, hogy mikor fogom tudni megpuszilgatni őket, pedig az lenne csak az igazi!

A tegnap estére is jutott szenzáció: Ágó - mivel szétrágta a zöldcumikát - cumi nélkül aludt el. És csöppet sem hiányolta. Mondjuk ma reggel nagyon-nagyon rossz kedvűen ébredt.

Aztán azért ma mégis lemondott.

Egyszerűen

nem bírom elhinni, ami itt ma este történni fog.

Pécs tavasszal

Tegnap 9 és 11 között semmit tettem Pécsen. Csak ücsörögtem, nézelődtem, sétálgattam, teázgattam. És hát baromi jó volt. Elképesztő nyugodt és csöndes volt, és hát hihetetlen élmény, hogy bakker semmit, de semmit nem kellett csinálnom. Csak ücsörögni a napsütésben.

(Miért is nem így töltöttem a doktori éveimet? Elég lett volna lefordítanom néhány oldalt valami nem nagyon ismert külföldiül írt könyvből, mennyi időt megspórolhattam volna...)

Nem kapó, nem fogó

Bocs, a múltkor tévedés történt.
Nem, nem "kapóztak", vagyis nem fogóztak.
Hanem kúpoztak. Kúpokra kell rátenni karikákat valami szabály szerint.

Eközben a galaxis egy másik pontján

- Mit csináltatok ma az udvaron?
- Játszottunk. (itt hívnám fel a kedves olvasók figyelmét, hogy mindeddig az udvaron csak MÁSOK játszottak, Ágó sosem, ő csak sétált)
- És mit játszottatok?
- A nagyok kapóztak.
- Mit csináltak? Kapuztak?
- Kapó.
- Kupa?
- Nem mondom meg, ha egyszer úgyse érted.

...
Aztán itthon mesike nézés közben leesett, hogy azok a nagyok bizony nem kapóztak, hanem fogóztak. (ld. még dugóhúzó vs. rejtővonó dilemma)

Tudományos

Megérkezett az első opponensi vélemény.
Most picit izgulni kezdtem.
Lehet, hogy még ebben a tanévben védeni fogok? (Igen, fogok, ez csak amolyan költői kérdés.)
Szóval izgulok.

Tavasz

Jókor jött ez a négynapos szünet. Pont tavasz lett. Igaz elsőre kicsit rosszul festettek a dolgok, mert ugyan A. néni már a múlt hét csütörtökön jelezte, hogy szerinte Ágó hamarosan meg fog betegedni (ezért szerinte hétfőtől inkább maradjon is itthon), én nem hittem neki. Azért pénteken ebéd után érte mentem, de hétvégén minden remekül alakult, köhögött és orrot fújt ugyan, no de ki nem csinálja ugyanezt mostanában. Viszont vasárnap este kicsit melegnek, hétfőn reggel kifejezetten lázasnak tűnt, és a dokkernéni is megerősítette a gyanút, hogy itt bizony "mezei vírusfertőzés" esete forog fenn. No, szóval A. néninek igaza lett, a fene se érti.
Szerencsére két nap masszív Gumimacik nézés után a helyzet rendeződött, és mire a hosszú hétvége elkezdődött tegnap, Ágó már újra használhatóvá vált. Ezért a nemzeti ünnep tiszteletére kibicajoztunk a Margit-szigetre sütkérezni és vattacukrozni, ma meg felmentünk a Várba (siklóval!), hogy összehasonlítsuk Igthorn(megnéztem, így kell írni) várával, és hogy - bár ez nem volt a program tervezett része - utólagosan szemrevételezzük a hazánkba látogató lengyel barátok kisebb-nagyobb csoportjait. Gyönyörű idő, kellemes biciklizés. Jól el is fáradtunk.
Délutánra nem is marad más, mint a mosogató lefolyójának kidugítása.

Bölcselő

"A kaki olyan, mint a mocsár, mert aki belelép, hát az ... hm.."

Zanza

Jogos a nyaggatás, akarok is írni rendesen, de mostanában az van, hogy este Ágó elaltatása után (pontosabban, amikor abból 23h körül felkelek és kikecmergek a szobájából) egyenesen a saját ágyamba kecmergek át (a fürdést rutinosan a mesenézés idejére időzítjük mostanában mindketten Ával, hogy este már ne kelljen ilyesmivel vacakolni). Aztán alszom reggelig.
A dolgok egy elég nyugis mederben vannak most, ovi-dolgozás-itthon játék. Persze a Kislurkó baromi vicceseket mond meg csinál, követni is alig lehet.
Úgyhogy arról akartam írni nemrégiben pl., hogy a "munkahelyemen" milyen furcsaságok vannak: hogy 3 év távlatából rám ismert a könyvtáros, sőt a nevemre is emlékezett; vagy hogy minden emeletnek külön szaga van, de persze legjobb a raktároké.
De most az van, hogy megint rohanok, mert az óvónénik javallatára Ágót elhozom ebéd után, merthogy szerintük túl van pörögve, ami a betegség előjele (?), de minden esetre köhög és náthás is. Aztán meglátjuk. Mondjuk az igaz, hogy a nyugodt meder, amiben a dolgok folydogálnak, azt is jelenti, hogy kicsit belefásul az ember, és persze, hogy ha az ember gyerek, akkor be is pörög tőle.
Szóval jó lesz az a szünet a jövő héten.

Orvosos

Újabb szakorvosi vizsgálaton vagyok túl. Idén nagyon jól teljesítek a szűrővizsgálatokon való részvételben (igaz, most valami panaszom is volt). Nem is tudom, hogy a diagnózis ("Nyugodtan vegyen tartós tejet, Ön megmarad."), a kedves mosoly, ami a szokásos "humort" kísérte vagy a kedves emlékek miatt lett olyan jó kedvem az egésztől.
Vagy mert tegnap úgy nézett ki, mintha ideért volna a tavasz.
Igaz, ma meg a hóesésnek örültünk Ágóval reggel.
Meg annak is örültem, hogy Ágó adott 14 puszit az öltözőben, aztán 3-at a nyitott ajtóban, azután pedig hátraszólt, hogy "na, szia" és besétált a csoportba. Minden további elkámpicsorodás, sírás, titázás nélkül. Emberek! február vége van és úgy látom, lassan, de biztosan túljutunk a reggeli sírásríváson. Őszintén mondom: nem hittem, hogy valaha is vége lesz.

Az én okos testvérem

Tudom, hogy csak engem foglalkoztat a kapu-dolog ennyire, de azért az tök jó volt, hogy én mondhattam el Tattának (akire a várt hatást gyakorolta a sztori) :)
A legviccesebb az egészben, hogy az agyonelemzett történettel kapcsolatban (hogy kellett volna, kinek kellett volna, kinek nem kellett volna stb.) az ő meglátása az egyedül releváns: ki kellett volna nyitni a kaput indulás előtt és akkor nem lett volna semmi baj.
Hát, majd legközelebb.

Néni takaróban

Ó, látom, hogy időről-időre idetalál(nak) valaki(k) a "kínos beszólások" keresőkifejezéssel.
Neki üzenem, hogy tegnap Ágó egy poncsóba öltözött nő láttán megdöbbenve tette fel a kérdést, miszerint:
"Az a néni miért hord takarót?"

Szabad péntek - szabad szombat

Pénteken az ovi után tehát Bligetre mentünk. Ágó kicsit tiltakozott, mikor újfent megerősítettem, hogy mi nem fogunk ott aludni, búcsúzáskor előadta az oviból már megszokott ezer-puszis magánszámot... No de ne szaladjunk ennyire előre.
Én vezettem. Kicsit péntek délutáni dugós helyzet volt. Kicsit párszor lefulladtam menet közben, de a Rózsadombon pl. gond nélkül átjutottam (pedig Á épp azt tartotta rizikósnak - no de ő sem tudhat mindent előre :). Aztán megérkeztünk, nagy puszilkodás közepette elbúcsúztunk és az odaút kudarcos kézifékes-indulásos eseményei ellenére magamra vállaltam, hogy elindulok a kapu előtti lehajtóról.
Mondjuk el is indultam. Csak sajna a rossz irányba, és ezt a kapu elgyengült, rozsdás vasalatai bánták. Az autónak nem lett baja, de azért én néhány percig komoly pánikban voltam, hogy papika hogy fogja túlélni, hogy széttörtem a kapuját.
Becsületére legyen mondva, tökéletesen simán túlélte. (Naná! minek állt át oda, amikor én biztonságos helyen parkoltam le az autóval ;) hihi.
Na jó, szóval így indultunk neki a szabad péntek estének.

Aztán már nem történtek tragédiák. Bár a film, amit megnéztünk (Perfect Sense - Hétköznapi pár) még Ewan McGregor minden bája ellenére is kritikán aluli volt. De a vacsi szokásosan finom volt a Pozsonyi úton és a kávé meg egész egyszerűen nyammnyamm a Kinoban.

Farsang II.

- Ki lesz ott először?
- B. néni, most B. néni hét van.
- De ma is ott volt A. néni reggel.
- Igen, de ma farsang volt, farsangkor minden a feje tetejére áll.
- Az igaz, az óvónénik is furcsán viselkedtek ma.
- Tényleg? Miért, mit csináltak?
- Dobáltak.
- Kit? Titeket feldobáltak?
- Igen, még jó, hogy nem maradtam a plafonon.
- És ki dobált? Ki az, aki ilyen sózsákokat dobálni bír?
- C. néni. /a dadus/
- Igen, mondjuk ő néz ki a legfittebbnek, az igaz.

...

- És képzeld Á., ma dobálták is őket az oviban.
- Nahát! És ki dobált?
- C. néni.
- Mert ma furcsák voltak az óvónénik is.
- Még milyen furcsaságokat csináltak?
- Hááát, példá(h)ul fejen álltak.

Na és akkor itt esett le, hogy ez a gyerek átver minket. Pedig elsőre mindketten simán besz.ptuk, hogy dobálták őket.

Farsang

Nem öltözött be reggel, de aztán A. néni valahogy mégis meggyőzte és felvette a csillagász jelmezt.
Ám amikor érte mentem, sírva fogadott, hogy ő nem akar a táncos buliba menni. Ígyhát nem mentünk. A nénik meg is értették, mondták, hogy tök keveset aludt, fáradt, no meg hogy jobb lett volna, ha nem megyek, hanem ők átviszik az iskolába, ahol a buli volt; csak hát mivel minden nap ott vagyok érte uzsi után, nem ma volt a napja, hogy pont ne legyek ott.

A "munkahelyem"-ben az a jó, hogy egész nap nem beszélek senkivel, csak ha kifejezetten keresek valakit, akivel akarok. Meg az az átható papírillat is jó, ami a raktárban van. Meg az is, hogy azon kevesek közé tartozom, akik a munkanapjukat ceruzahegyezéssel és papírhajtogatással kezdik.

Az meg még jobb mindennél, hogy most Á van bent a fürdőszobában és vele szagolgatják végig az összes illat- és vegyszert, mert én elképesztően fáradt vagyok néha piciÁ mániáitól.

Türelem!

Nagyon kedvesek vagytok, mert látom, hogy van, aki még mindig visszajár ide. Csak én nem írok. De fogok valamikor hamarosan. Addig is a gyönyörű Snoopy díszítésű moleskin naptáramba írok feljegyzéseket, mert annyira szép az a naptár, hogy naponta örülök neki újra és újra (pussz, RiTa).
Holnap lesz az ovis farsang, hosszú orvosnak való készülés után, úgy fest, Ágó csillagásznak öltözik (vagy nem fog beöltözni semminek, ezt majd meglátjuk holnap reggel). Ehhez kapcsolódóan elmesélem nektek, hogy a minap egy mesike hallgatása közben már-már vérre menő szócsatát folytattunk arról, hogy vajon minden városnak külön holdja van-e, vagy Tattáék ugyanazt a holdat nézik Amerikában, mint amit mi itt Pesten. Nohát.
Valamint elhangzott az is már a szájából, hogy: "ma jó volt az oviban" és hogy "eszembe sem jutott sírni, eszembe se jutott." (és valóban, könnyebbek a reggelek mostanában)
No, de most igazán rohanok, majd jövök és írok még.

Lendület

Tulajdonképpen értelmezhető úgy is az egész, mint egy lendületes évkezdés.
Januárban "megtanultam" vezetni (hétvégén meg a Doboznak is megszagoltuk a kuplungját), most meg már az egy ideje halogatott fogorvosi viziten is túl vagyok. Tattának ezúton is üzenem, hogy itt baromira nincs cseresznyeízű polír a fogkőtlenítés végén, hanem sőt. Még most - egy óra múlva - is érzem a gumikesztyű ízét a számban.

Azt meg elég furcsa látni, hogy Ágó tényleg beleszokott az ovizásba. No nem, nem a reggeli nyiffnyaffok tűntek el (bár most A. néni hete van, ezért valamivel enyhébb volt a reggeli műsor), de már egyértelműen úgy beszél a csoportjáról, mint a sajátjáról, ahová ő is tartozik, akik együtt valamilyenek, együtt csinálnak ezt-azt. Ez hatalmas ugrás ahhoz képest, ahogyan az első hetekben próbálta verbálisan távolítani magától az egészet.

Ügyfélkapu

Nem tartom magam kifejezetten bénának az elektronikus ügyintézésben, de bakker az ügyfélkapun feltöltendő nav-os változásbejelentő lapom (és annak idején az igénylő lapom) feltöltése egy egész estés program volt. Hogy az adatlapot úgy kell összevadászni, mert a megfelelő kormányzati portálokon sehogyse egyértelmű, hogy mit is kell csinálni, hogy aztán a feltölthető formátumú mentéshez egy incifinci kis ikonra kell rábukkani meg minden, az lehet, hogy csak nekem okoz gondot, de lehet, hogy maga a cucc nem felhasználóbarát (és ezt valószínűsítem, mivel egymáshoz képest a két akcióm között nem telt el három hónap, vagyis éppenséggel emlékezhettem is volna, hogy mi merre mennyi, de erre nem lehet emlékeztetni, mert annyira nem magától értetődő).

Szánkó

És nagyon jót szánkóztunk ma hazafelé a piac mögötti téren. (És be se pisilt, míg hazaértünk.)

B. ma kérdezte, hogy én tulajdonképpen mitől is lettem szociológus, ha az embereket igazából csak a blogjukon keresztül szeretem, vagy csak úgy érdekelnek. Ami, hát igaz. (Hogy miért lettem, azt tudom, és nem az emberek szeretete miatt, az is biztos. Mint ahogy a későbbi elfordulás a társ. tört. felé ugyancsak főképp abból fakad, hogy ott azért ritkán kell élő emberekkel foglalkozni.) Most ez mind a kódolás kapcsán jut eszembe: annyira örülök, hogy mindegyikükkel csak a papíron keresztül találkozom.

Személyes beszélgetés a gyermekről

Van ilyen szolgáltatás az oviban. Ahol személyre szabottan mondják el minden anyukának/apukának, hogy milyen a gyereke.
Az óvónénik az Ágóról szóló beszámolót azzal kezdték, hogy "Ágoston a látszat ellenére remekül beszokott az oviba." És lényegében ennyit akartak mondani. Mármint hogy ne aggódjak a reggeli műsorok miatt, majd elmúlnak. Vagy nem, ha esetleg Ágó ilyen fajta. Vannak ilyen fajták.Vagy mondjuk az értelmi síkon meglévő előnye azzal jár(t), hogy az érzelmi sík meg kicsit lemaradt, de majd helyrebillen.
Meg egyébként is. Azon se aggójak, hogy nem nagyon játszik más gyerekekkel (bár láthatóan az, hogy egyébként, ovin kívül játszik-e, azért az őket is foglalkoztatta), mert vannak azok a gyerekek, akik szemlélődnek, nem játszanak másokkal.
Szóval minden rendben a gyerekemmel, az a lényeg :)

Most mindjárt megyek vissza az oviba, csak ezúttal felszerelkezem egy szánkóval.

Taxi

R. ajánlásával olyan remek autósoktatóhoz jutottam, aki két alkalom (három óra) után eltanácsolt a további órák vételezésétől, helyette azt javasolta, hogy gyakoroljak a Dobozzal, mert az olcsóbb és esetemben célravezetőbb is (mármint, hogy minek ivódjon belém az ő autójának minden paramétere, amikor azt valószínűleg már nem fogom többet vezetni). Kár, pedig nagyon élveztem, hogy taxisofőr lehettem (főleg a második alkalommal, amikor el is felejtette feltenni az "Autósiskola" jelvényt és tényleg taxinak tűntem kívülről). Mondjuk persze a legjobban azt élveztem, hogy iszonyú nagy biztonságban éreztem magam attól, hogy ott ült mellettem és ha bármi lett volna, közbeavatkozik. Igaz, ehhez se lenne jó hozzászokni.

Most gondolkodom, hogy átparkoljak-e a szomszédos keresztutcából a ház elé gyakorlásképpen, de túl hideg van hozzá, hogy ki akarjam dugni az orrom.

Ami Ágóbágót illeti, hétfőn ugrálva ment be a csoportba, mert A. néni volt ott, de ma már pityergett megint, pedig ma is A. néni van ott. Jövő héten lesz egyénenkénti beszélgetés a gyerekekről az óvónénikkel. Azért van egy pár kérdésem. Meg nagyon kíváncsi vagyok, hogy ők mit mondanak.

No, visszatérek a taposómalomba.

A nagyvilág

(Először is rájöttem, hogy a harmadik főnököm, az nem is a főnököm semmilyen hivatalos formában, nem is értem, hogyan nevezhettem így, holott néhány hete éppen én magyaráztam valakinek, hogy na ne már! őt aztán ne nevezzük az én főnökömnek. De persze főnök, mégis.)
Másodszor, ma visszatértünk a munka világába. Ágó kicsit vonakodott, de szerintem jól sikerült a visszailleszkedés. Legalábbis a dadus néni csillogó szemmel fogadott délután, mondván, hogy mennyire megörült, mikor meglátta reggel Ágót a csoportban. "Végre valaki színessé tette a napunkat!" - mondta. Mit csinálhat ott ez a csibész egész nap?
Itthon elképesztő jókedvű volt. Csak ne lenne minden második szava az, hogy "kakifej-pisifej", ami hát nyilván rém vicces egy háromévesnek, de elég uncsi azért mégis.
Harmadszor pedig, én is eltöltöttem egy teljes munkanapot (értsd: 6 órát) a munkahelyemen, mi több aug. 30-ig szóló szerződést írtam alá, ezzel biztosítva magamnak a társadalombiztosítást. Felhívtam az autósoktatót. Szomorkodtam, hogy kiszáradt a primulám, amit a szoba díszítésére helyeztem el az ablakban. És többször rácsodálkoztam, hogy vannak emberek, akik a zimankó ellenére egész nap (vagy akárhányszor én felnézek a papírjaimból) kint állnak az irodájuk ajtajában és dohányoznak. Aztán induláskor jobban megnéztem őket, és kiderült, hogy próbababák (és nem dohányoztak egyáltalán).

Másfél hét itthon

Ennyi idő után már több "főnökömnek" is hiányozni kezdtem (a három közül annak a kettőnek, akikkel valóban nem találkoztam az elmúlt két hétben - az egyikkel kicsit még régebb óta). Az egyikük felhívott, hogy alkalomadtán fáradjak be a "munkahelyemre" aláírni a szerződésemet. A másik pedig a következő szövegű e-mailt küldte: "Édes szívem! Ne hagyj cserben! :)" Ez utóbbi fölött azóta sem tudok napirendre térni. Fel is hívtam azonnal, hogy ellenőrizzem, teljesen jól van-e, de úgy tűnt, hogy igen... Mármint az a vicc ebben, hogy teljesen nem ez a mi egymással való hangvételünk. Itten kérem egyetemi tanszékvezető szólítja meg a beosztottját, akivel ugyan kb. 10 éve együtt dolgozik, de a tényleges tegeződésük mögött továbbra is bizonyos szintű hierarchikus viszony áll. Úgy értem, jóban vagyunk, de ő egy 60 fölötti konszolidált és komoly úr. Ellenben hallhatóan jól mulatott az egészen. Én ugyan nem tudom mire vélni a dolgot, de ha ez a kis levél neki örömet szerzett, hát jó.
No meg persze dolgozni is kéne.

Egy hét itthon

Még mielőtt Ágó megbetegedett, gondolkodtam róla, hogy milyen is lesz ez, mikor először lesz igazán beteg (minthogy a dologra azért lehetett számítani, hiába nem volt beteg még sosem, mivel a múlt héten az ovis csoport ajtaján feltűnt a figyelmeztetés, hogy a csoportban bárányhimlős megbetegedést észleltek, nem volt nehéz beleélni magam a helyzetbe, hogy előbb-utóbb megbetegszik Ágó is).*
Na, szóval töprengtem rajta, hogy milyen is lesz itthon a kis beteggel. És próbáltam felidézni, hogy nekem milyen is volt gyerekkoromban otthon lenni betegen. (Aztán a hét közben ezen még sokszor morfondíroztam.) Persze arra, hogy 3 éves koromban milyen volt, arra nem emlékszem, de a későbbiekről vannak emlékeim.
- hogy mindig olyan csendes volt
- hogy sokat feküdtem az ágyban
- még az evések egy része is az ágyban zajlott
- teára és reszelt almára emlékszem
És van pár tökre konkrét emlékem, de ezek mellékesek a mostaniak szempontjából.
Ehhez képest az Ágóval itthon töltött idő nem volt csendes, mert jó sok veszekedés tarkította; egyáltalán nem feküdt az ágyában, mert vagy játszottunk vagy mesét nézett; kétszer ágyban reggeliztünk (bár azt is felöltözve, nem az ágyneműk között, csak az ágy tetején ülve; semmi diétás nem volt. És az egész tökre nem olyan volt, amilyennek előzőleg képzeltem, hogy majd az én kis beteg gyerekem kornyadizik erre-arra én meg mesélek és mesélek neki, hanem lényegében tök aktív volt minden, vagy "készítettünk" vagy legóztunk/síneztünk, vagy mesét nézett ugyebár. Okés, nem volt "nagybeteg", a láza is csak rövid ideig tartott, de azért eléggé ramatyul volt, sőt én is szívesen vettem volna, ha ki se kell szállni az ágyból egy-két napig. De azt hiszem, ehhez még kicsit pici.

Ja, egyébként a ma délután a fül-orr-gégén töltöttem (sok várakozással), mert reggelre megsüketültem a bal fülemre. A bácsi a fülembe nem nézett ugyan be, de az orromat kiszippantyúzta (egyáltalán nem volt jó, kicsit se olyan, mint az itthoni próbálkozásaim voltak a kézi orrszívóval - erről akartam írni, de már nem fogok), majd felírt egy allergia elleni gyógyszert és tengeri sós oldatos öblögetést ajánlott. Kiváltottam a gyógyszert (itt meg arra szeretnék emlékeztetni, hogy betegnek lenni elképesztően drága mulatság, bár lehet, hogy ez csak nekem okoz ekkora meglepit manapság), be is fogom szedni, bár a fülem mostanra tökéletesen megjavult (szerintem az infralámpa hatása).

És még Ágó egyik aranyos mondását szeretném megörökíteni. Hét eleje óta magyaráztam neki, hogy ha feljön a cucc (slejm) a torkából, azt ne nyelje le, hanem köpje ki. A cucc állagáról és mibenlétéről bőséges fejtegetésbe bocsátkoztam, de ennek ellenére sosem akart kiköpni semmit és azt állította, hogy neki semmi ilyesmi nem szokott lenni a szájában. Majd egyszer csak valamikor a hét közepén felkiáltott: "Tita, fújjuk ki a nyelvem! Takony van rajta!"

* és itt jegyezném meg, hogy a bárányhimlő is jöhet még, hiszen annak jó hosszú a lappangási ideje

A javulás jelei

Délután hatalmasat aludtunk, ami után mindketten némiképp kómásan és bal lábbal keltünk fel. Szerencsétlenségére, apu épp akkor érkezett. Akit Ágó csak azért nem küldött kerek-perec el a bánatba, mert inkább sírt helyette, majd leült mesét nézni. (Haragudott, hogy apu itt van, mert lefekvés előtt azt találtam mondani, hogy ma du. ne legyen mesenézés, hanem játsszunk inkább a papával és majd nézzünk mesét, ha hazament. Na, ebből lett a baj.)
Mire Á hazaért, addigra viszont valami csoda történt. Egyfelől hajlandó volt játszani velem, aztán az apájával is (mondjuk egész délelőtt is játszottunk), majd ugyan vacsi előtt kellett még mesét néznie (mert a betegek "nap közben is" nézhetnek mesét), de egy nyikk nélkül jött enni, sőt, bablevest evett. A kisfiú, aki délben még közölte mama incsifincsi vörösboros marhapörköltjére, hogy olyat nem eszik, mert az a hús büdös (oké, lehet, hogy neki tényleg nem volt ismerős az illata, ezért nem is volt hozzá kedve). Azután jókedvűen beállt mosogatni, simán megmosdott (csak egyszer mosott fogat!!!! - máskor kettő után veszekedni kell vele, hogy fejezze be végre), mesét nézett, alig hisztizett, hogy kettő után lezártam a gépet, három mesét rendelt még könyvből és utána sem mutatkozott álmosnak, viszont dumált, dalolászott és jókedvű volt. Az altatás (helyett beszélgetéssel töltött) idő alatt a következő cukiságokat mondta:
- "Tita, mi az az osztály?" (nem, nem azért, mert szociológust nevelünk a gyerekből, és tkp. nem is a társadalmi osztályokról érdeklődött, amit én - éles eszemmel - hamar felmértem, hanem az iskolai osztályról, ui. ma délelőtt valamiért nem ovisat, hanem iskolásat játszottunk és hát megeshet, hogy kiejtettem az "osztály" szót a számon. Abban viszont biztos vagyok, hogy az "iskolatanító" szót ő maga kreálta a saját maga számára, és használta tökéletes értelemben.)
- "Ez a finom a puha a pizsud?"
- "Mikor eszünk itthon is zöldborsófőzeléket kenyérrel és vízzel?" (hát, lehet, hogy holnap?)
+ (az egyik Törpös mesében elhangzik az az indulatszó, hogy "juhéj!") "Tita, mi az a "juhéj"?"

De az, amikor a jónéhány napja nyűgös, fáradt és rémségesen kedve vesztett gyereked elkezd újra a régi lenni és megállás nélkül csivitel - hát az valami szuper. Hogy az antibiotikum teszi, vagy magától is meggyógyult volna mára, azt nemtom, de most legalább a gyógyszerszedéssel (és orrcseppentéssel - ó Egek!) járó betegségkezelést is kitanuljuk kicsit.

Még mindig

überszarul vagyunk, sőt. A helyzet ahelyett, hogy javult volna (tkp. hétfőn el se akartam vinni az orvoshoz, csak a rend kedvéért mentünk végül), sokat romlott. Nekem egy vákuum van a fejemben, az orromban olyan szorosan zár a cucc, hogy szusz se ki-se be mellette, és sehogyse tudom kidugítani (az aranyáron vett infralámpa két-három perces megkönnyebbülést hoz), Ágónak ma reggel a füle is elkezdett fájni, estére lázas is lett. Szóval holnap újra orvos.
Ennek megfelelően a hangulata is gyászos. Pontosabban hisztis. És mivel kivételes engedményként hétfőn megengedtem neki a napközbeni mesenézést, azóta csak maxihisztik árán lehet levakarni a monitorról és már álmomban is a hupikék törpék csivitelnek a fülembe (bár többnyire nem hallom őket a fülzúgástól). Fülgyuszival (meg a gyanújával se) nem lehet kimenni, vagyis szobafogság ezerrel. Mondjuk a betegségnek köszönhetően gyenge az elalvással nincs gond. Csak hát aztán meg köhög. De ma már egy órát aludt du.
Szóval jó lenne, ha holnaptól felfelé ívelő szakasz jönne. Köszi.
Szívesen veszek minden praktikát az orrcseppentés barátibbá tételére, az infralámpa és Ágó összebékítésére, az orrom kitisztítására.

Betegeskedés

Az a baj (egy frászt baj!), hogy Ágó elég ritkán beteg, így nincsenek bevett stratégiáink a helyzet kezelésére. Szerencsére a helyzet most se súlyos, és ha valami, hát leginkább az teszi nehézzé, hogy valójában én rosszabbul vagyok, mint ő. Mondjuk a délutáni alvások az utóbbi két napban eléggé kurták-furcsák, ui. mindig felébred a saját köhögésére (ó, amint ezt kimondtam, már hallom is a szobájából a köhögést!), viszont este könnyen-gyorsan elalszik (hacsak fel nem kelti a köhögés most is, mondom). 8-kor aludni! ilyet évek óta nem pipáltam.
Na, de épp emiatt oviba se megy holnap, totál kiakadás lenne, ha nem tudna aludni. Mármint kiakadna ő a fáradtságtól, és kiakadnának a nénik, hogy nem tudnak a többiek se aludni a köhögéstől. A hét további részeit meglátjuk majd - végül is konkrét dolgom csak holnap lett volna...
Azért persze várhatóan egymás agyára fogunk menni, pláne, hogy én se vagyok jól, sőt. A hétvégét azért éltem csak túl, mert egész nap lefoglalták egymást Ával, meg anyuékkal.

"Édes egyszem Tituskám"

az vagyok. És oda kell dugni az arcom, az orrom hegyét, a nyakamat, az államat szép sorban, hogy mindenhol megpuszilgathasson. Amikor ma Á este elment még valahová, akkor meg csak álldogált és azt mondta: "nagyon fog nekem hiányozni az apuka". Na meg persze alvásnál beszámolt róla, hogy jó, hogy itt a hétvége, mert én is nagyon hiányzom neki, amíg az oviban van. Nem vagyok benne biztos, hogy nem a Hupikék Törpikék mostani kedvenc része (A király törp) adja a szájába a szavakat, ahol a törpök mind bánkódnak, amikor Törpapa hosszú útra indul és egyedül hagyja őket. De végül is mindegy, a szavakat honnan szerzi, ha a saját érzelmeit ki tudja fejezni velük. És mivel verbálisan elég jól befolyásolható is, ezért most legalább meg lehetett vele beszélni, hogy az nem baj, ha hiányzom, én is szoktam rá gondolni sokat, de én tudom, hogy ő helyen van az oviban, ezért nem szoktam izgulni meg szomorkodni miatta. "De ez az Tita, hogy én nem tudom, hogy te hol vagy." Ezért el akar jönni velem, hogy megnézze az új szobámat :) (De egyelőre annyiban maradtunk, hogy mivel az egyetemen már járt, gondoljon olyankor arra a szobára, és akkor tudni fogja, hogy hol vagyok.)
Mondjuk az is vicces, hogy pár napja reggelente megkérdi oviba menet, hogy "akkor ma se pisiljek be, Tita?" és mivel megkérem, hogy ha egy mód van rá, akkor ne, ezért ő megígéri hogy nem fog és lám, nem is pisilt be már egy jó ideje (és végre az éjszakai pelenkák is szárazak!).
A héten "Emberkék" hét volt az oviban. Az emberi testről tanultak, öltözködésről stb. Ágó egészen egyedi megoldással állt elő az előre rajzolt baba kivágott ruhákkal való felöltöztetése témakörben, amennyiben egyedül neki fordult meg a fejében, hogy alulra nadrágot ad az emberkére, fölülre meg szoknyát. A szoknya fölött üresen maradt részt akkurátusan kiszínezte, így végül úgy néz ki az alkotása, mintha egy tunikában lévő hölgyet ábrázolna. A többiek mind a snassz alul gatya/szoknya, felül póló megoldást választották :) (Azért majd ha nem felejtem el, lefényképezem a kis kakukktojást, mert viccesen fest a falon a többiek alkotásai között.)

Ma dolgoztam a munkahelyemen, ami egészen jó élmény volt. Szerettem én ezt csinálni korábban is (mondjuk kétszer ennyi pénzért), mégha egyébként egy robotmunka, akkor is. Most is élveztem egyelőre. A legkedvesebben egyébként a portásnéni fogadott (nem csak ő, de ő különösen). Hogy a többség valóban utál-e (amire az egyik ottani kolléga előre figyelmeztetett, hogy előfordulhat), amiért én most megyek oda dolgozni, amikor jónéhányukat elküldték ilyen-olyan indokokkal, azt nem tudom. Nyilvánvaló, hogy nem az elküldöttek helyett mentem, nem is az ő posztjukra, nem is olyan pénzért, amit rájuk is költhettek volna. Nem beszélve róla, hogy ennyi pénzért tényleg nem hiszem, hogy bármelyikük elvállalta volna ezt a munkát. A tisztogatás elég igazságtalanul zajlott, olyanokat is érintett, akiket én kifejezetten kedvelek, és sajnálom, hogy így történt, de az én alkalmazásom az egy teljesen másik történet. (Hál'istennek ezt az egyik érintettel is megbeszéltem és ő is egyértelműen így látja. Azért hétfőn iszunk a dologra - meg más dolgokra - egy sört.)

Bicajjal mentem. Odafele csak szeles volt, hazafelé esős is. És a jövő hétre még hidegebbet jósolnak. Okés, hát január végül is nem az az igazi bicajos hónap, de azért nem bánnám, ha legalább az útiköltségen lehetne spórolni.