Ami méltó egy gyerekhez, és ami nem

Bligeten autókáztunk a gyerekszobában, és megsimogattam azt a lüke fejét, mire ezt a kommentárt kaptam:
"Ez aztán a gyerekhez méltó élet! Autózunk, simogatnak!"

De sajnos nincs mindig ilyen jó sorsa, akárhogy is igyekszünk. Nagyon tudom utálni a reggeleket, amikor igazán ugyan nem kell sietnem, de a tökölődést se bírom, no meg szeretném, ha beleszokna, hogy nem szüttyögjük el a reggelt, mert nemsokára eljön majd az idő, hogy Á-val kell nekiindulnia a hideg télben, és Ának bizony időre kell érkeznie a munkahelyére. No szóval nem feszültségmentesek a reggelek. Meg néha a délutánok se, ha tanítottam egész nap, aztán gereblyéztünk egy órán át az ovi udvarán, közben piciA majd kirúgja az oldalam, és esedékes lenne az uzsonna is, a cukor miatt is, meg mert éhezek, ha nem kapok enni időben. Na, szóval ilyenkor nyűgös vagyok.
Ez a kicsi drágaság meg mit mondott a múltkor is egy ilyen kiélezett pillanatban, amikor már ráadásul fél órája hülye hangokat adott ki, fél lábon ugrabugrált és azt várta, hogy én ennek örüljek?

"Na de Tita, mivel vidíthatnálak fel?" - ezt mondta. És akkor ne érezzem magam egy undorító taplónak, aki a féllábon ugrálást és artikulálatlan dalolást direkte idegesítőnek találta, holott annak semmi más célja nem volt, mint az én felvidításom? De bizony undok féregnek éreztem magam, de legalább megtanultam, hogy nézzek már egy kicsit ki a fejemből ilyenkor és vegyem észre, hogy ő egyáltalán, de egyáltalán nem bosszantani akar! Mi mással is vidíthatna fel, mint hogy ő maga jókedvű! Szóval mondhatom, hogy ez igazán jó lecke volt.

Hogy mekkora lelke van ennek a kölöknek, annak utoljára tegnap este adta jelét. Bebújt az ágyikójába, amit imád, szereti a hideg ágyneműkbe fúrni magát és hemperegni, jól betakarózni és ficánkolni! És akkor hirtelen azt mondta ebben a vidám percben, hogy:
"Néha olyan szomorúnak érzem magam." - Mikor, Ágó? "Hát példáHul ilyenkor, most." - Mitől, Ágó? "Hogy nem vagy mindig ott velem, hogy oviba kell menni, hogy nem lehetünk együtt mindig." Finom kis összebújással meg lehetett azért vigasztalni, és úgy örülök, hogy kimondja, amit érez, de közben annyira sajnálom, hogy szomorú, még ha tudom, amit tudok, akkor is.
Hogy mit tudok? Azt, hogy az óvónénik imádják, nyíltan puszilgatják, mert tényleg nem lehet nem imádni, amikor a cuki kis fejével elmondja a magáét. Naponta látom, hogy az óvónénik mennyire kivételesen kedvesen kezelik (tényleg szembeötlő, hogy másokhoz képest mennyire máshogy viselkednek vele - és nem, nem azért, mert épp én vagyok ott, mert akkor is ez van, ha más szülő is ott van épp). És azt is tudom, hogy ő is szereti az ovit, csak hát éppen november van, szünet után vagyunk, hideg van és szürkeség, és mit mondjak, én is jobban szeretnék itthon lenni.