Ma Ágó-Tita nap volt, és nagyon jó volt. Annak ellenére, hogy egy nyifinyafi kis hisztipók tud lenni (A. nénitől hallottam az oviban, amikor rászólt az egyik kislányra, hogy "Ne nyávogj már, nem nyeltél macskát!" - és azóta bizony én is lelkesen és sűrűn használom ezt a mondást. Egyben meg is nyugodtam, hogy ez a nyivákolás bizonyára korral jár és/vagy tanult...)
Mégis a legfinomabb az volt, hogy az előbb bementem még egy jóéjszakát puszit adni (ma Apuka nap volt, Á mesélt neki) és a kis plüssmaci fejéhez bújtam (este levágtam a haját, elég rövidre :), mire azt mondta, hogy az adventi naptárból minden második az enyém lehet. De mondtam, hogy az bizony csak az övé. Erre azt javasolta, hogy akkor csak azokon osztozzunk, amik nagyon finomak. "Vagy majd meglátjuk..." - zárta le a gondolatsort nagyon előrelátóan :)
2013. november 30., szombat
2013. november 28., csütörtök
2013. november 25., hétfő
Mintagyerekek
voltak ma.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk). De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.
Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).
És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk). De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.
Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).
És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.
2013. november 23., szombat
Önfegyelem
Ágóról szeretném még elmesélni a következő két dologot.
A második usziról úgy jött haza ovi után, hogy azt mondta: "Nem szerettem meg, de hisztizni sem fogok többé miatta."
Ma pedig du. miután felkelt az alvásból, ami nem sikerült hosszúra, de legalább pihent egyet a lázcsillapítóval a fenekében (csak kúppal megy, a gyerekeknek való lázcsillapító szirupot rögvest kihányja még akkor is, ha épp a gyomrával tutira nincs semmi). Szóval miután felkelt, egészen estig ágyban maradt. Színezett, mesét nézett, mesét hallgatott, papírrepülőt hajigált.
Ez egy öt éves gyerek, szerintem elég menő, hogy ennyire tud uralkodni magán, az érzésein, a félelmein.
(Miközben - és ez sem mellékes - egyre több félelme van, természetesen. Mondjuk ez engem baromira idegesít, hogy a kisfiam, aki régente tökre nem hisztizett, cirkuszolt ilyen piszlicsáré kis kellemetlenségek miatt, most persze fél és szűköl, ha egy ecsetelővel közelítem meg a száját, mert afta van benne, vagy ha kúpot kell kapnia. Egy évvel ezelőtt álltunk át a kúpra, és akkor semmi de semmi aggálya nem volt miatta. Most nehezen ment az első. DE a második már nem, mert le is bírja állítani magát, meg tudja emberelni, még akkor is, ha tudja, hogy kellemetlen dolog következik. A félelmek végső soron természetesek, tudom én. Az önfegyelme viszont irigylése méltó.
A második usziról úgy jött haza ovi után, hogy azt mondta: "Nem szerettem meg, de hisztizni sem fogok többé miatta."
Ma pedig du. miután felkelt az alvásból, ami nem sikerült hosszúra, de legalább pihent egyet a lázcsillapítóval a fenekében (csak kúppal megy, a gyerekeknek való lázcsillapító szirupot rögvest kihányja még akkor is, ha épp a gyomrával tutira nincs semmi). Szóval miután felkelt, egészen estig ágyban maradt. Színezett, mesét nézett, mesét hallgatott, papírrepülőt hajigált.
Ez egy öt éves gyerek, szerintem elég menő, hogy ennyire tud uralkodni magán, az érzésein, a félelmein.
(Miközben - és ez sem mellékes - egyre több félelme van, természetesen. Mondjuk ez engem baromira idegesít, hogy a kisfiam, aki régente tökre nem hisztizett, cirkuszolt ilyen piszlicsáré kis kellemetlenségek miatt, most persze fél és szűköl, ha egy ecsetelővel közelítem meg a száját, mert afta van benne, vagy ha kúpot kell kapnia. Egy évvel ezelőtt álltunk át a kúpra, és akkor semmi de semmi aggálya nem volt miatta. Most nehezen ment az első. DE a második már nem, mert le is bírja állítani magát, meg tudja emberelni, még akkor is, ha tudja, hogy kellemetlen dolog következik. A félelmek végső soron természetesek, tudom én. Az önfegyelme viszont irigylése méltó.
Betegséges
Ágónak magas a láza. Még sosem volt. Remélem, hamar elmúlik.
Andor taknyos.
Egyik nap a piacon láttunk sok-sok szaloncukrot a szokásos édességes néninknél.
"Emlékszel, Tita, amikor Andor született én ültem a nagyszobában, mesét néztem és falatoztam sorra a szaloncukrokat?"
Andor taknyos.
Egyik nap a piacon láttunk sok-sok szaloncukrot a szokásos édességes néninknél.
"Emlékszel, Tita, amikor Andor született én ültem a nagyszobában, mesét néztem és falatoztam sorra a szaloncukrokat?"
2013. november 20., szerda
A jó nap
Az volt ma.
Éjjel - azt hiszem, életemben először - olyan liftes álmom volt, ami pozitív volt. Szoktam lifteset álmodni. Rendszerint olyat, hogy beszállok és a lift bevadul/nem áll meg/kiszámíthatatlanul megy. Lezuhanni nem szokott, hanem tényleg inkább az lesz, hogy illeg-billeg, megdől és máshová visz, mint ahová szeretném. Rossz álmok azok.
Most is máshová vitt, mert bár én lefelé szerettem volna vele haladni, valaki beelőzött és megnyomta a fölfelé menő gombot, de elvétette az emeletet és az 102-103. (így volt számozva) emeletre mentünk. De oda viszont simán feljutottunk és mikor megállt a lift, egy hegytetőn találtuk magunkat. Ahol ki lehetett szállni és sétálni, sőt, a hegyoldalon gyalog is le lehetett sétálni. (Igen, az is van, hogy általában - a szokásos liftesekben - nem tudok kiszállni.)
Ettől teljesen pozitívan ébredtem. Nem is izgultam a mai órák miatt (ebben benne van az is, hogy a hallgatóimmal a múlt héten hosszabb beszélgetésekbe elegyedtem, hogy vajon miért ilyen lankadt és gyér az érdeklődés az előadás iránt és miért nem olvasnak a szemináriumokra; és miután meggyőződtem, hogy mindez nem az én hibám, azóta jobb a kedvem).
Az idő reggel szép volt.
Délben D. arról tájékoztatott, hogy minden eddiginél jobban vannak Andorral. (És ez így maradt egészen délutánig, amikor visszakaptam a kis ferde fogsorút.)
Az egyetemen sikerült munkára bírnom az asztalomon állomásozó nyomtatót. No, hát ez egy olyan dolog, amit három hónappal ezelőtt is megtehettem volna, de nem tettem, mert... Mert amíg Andor jár a fejemben, amikor ott vagyok, addig teljesen bénultan töltöm a napomat és semmire de semmire nem vagyok képes. És ez egészen máig így volt. Értitek? Nem voltam képes összedugni egy nyomtatót meg a laptopomat. Én nem tudom, miért van ez velem, de hát ez van. Pontosan ez az érzés nyomott maga alá akkor is, amikor hosszú ideig voltam Á nélkül külföldön. Hogy bénultam vártam, hogy vége legyen és újra itthon legyek. Oké, nyilván csináltam ezt-azt, de közel sem azzal a hatékonysággal, amivel lehetett volna. No, ugyanilyen bénán töltöttem eddig a napjaimat az egyetemen. Két és fél hónapot.
Aztán amikor végeztem az előadással, belebotlottam a saját férjembe. Én nem is tudom, mikor jártunk egyszerre ott utoljára. Hát, elég fura volt, de csak két percig tartott, mert utána rohantam, hogy összegyűjtsem a gyerekeket.
Ágónak ugyan rossz kedve volt, de később ez elmúlt.
Á nagyon későn ért haza, de a két kis cuki addig itt jófejkedett, el is múlt a csúf esős délután hamar.
Most még van egy kis dolgom, de ma hamarabb ágyban leszek, mint máskor.
Igaz, a cikkel ma sem haladok semmit. (Illetve de! a nyomtató beüzemelésének hála kinyomtattam egy szupi cikket, amit el akarok olvasni.)
Ja, és megkaptam életem első opponálni való szakdolgozatát. Az a címe, hogy Kisgyermekes anyák a munka világában.
Értékelem a munkáltatóm humorát.
Éjjel - azt hiszem, életemben először - olyan liftes álmom volt, ami pozitív volt. Szoktam lifteset álmodni. Rendszerint olyat, hogy beszállok és a lift bevadul/nem áll meg/kiszámíthatatlanul megy. Lezuhanni nem szokott, hanem tényleg inkább az lesz, hogy illeg-billeg, megdől és máshová visz, mint ahová szeretném. Rossz álmok azok.
Most is máshová vitt, mert bár én lefelé szerettem volna vele haladni, valaki beelőzött és megnyomta a fölfelé menő gombot, de elvétette az emeletet és az 102-103. (így volt számozva) emeletre mentünk. De oda viszont simán feljutottunk és mikor megállt a lift, egy hegytetőn találtuk magunkat. Ahol ki lehetett szállni és sétálni, sőt, a hegyoldalon gyalog is le lehetett sétálni. (Igen, az is van, hogy általában - a szokásos liftesekben - nem tudok kiszállni.)
Ettől teljesen pozitívan ébredtem. Nem is izgultam a mai órák miatt (ebben benne van az is, hogy a hallgatóimmal a múlt héten hosszabb beszélgetésekbe elegyedtem, hogy vajon miért ilyen lankadt és gyér az érdeklődés az előadás iránt és miért nem olvasnak a szemináriumokra; és miután meggyőződtem, hogy mindez nem az én hibám, azóta jobb a kedvem).
Az idő reggel szép volt.
Délben D. arról tájékoztatott, hogy minden eddiginél jobban vannak Andorral. (És ez így maradt egészen délutánig, amikor visszakaptam a kis ferde fogsorút.)
Az egyetemen sikerült munkára bírnom az asztalomon állomásozó nyomtatót. No, hát ez egy olyan dolog, amit három hónappal ezelőtt is megtehettem volna, de nem tettem, mert... Mert amíg Andor jár a fejemben, amikor ott vagyok, addig teljesen bénultan töltöm a napomat és semmire de semmire nem vagyok képes. És ez egészen máig így volt. Értitek? Nem voltam képes összedugni egy nyomtatót meg a laptopomat. Én nem tudom, miért van ez velem, de hát ez van. Pontosan ez az érzés nyomott maga alá akkor is, amikor hosszú ideig voltam Á nélkül külföldön. Hogy bénultam vártam, hogy vége legyen és újra itthon legyek. Oké, nyilván csináltam ezt-azt, de közel sem azzal a hatékonysággal, amivel lehetett volna. No, ugyanilyen bénán töltöttem eddig a napjaimat az egyetemen. Két és fél hónapot.
Aztán amikor végeztem az előadással, belebotlottam a saját férjembe. Én nem is tudom, mikor jártunk egyszerre ott utoljára. Hát, elég fura volt, de csak két percig tartott, mert utána rohantam, hogy összegyűjtsem a gyerekeket.
Ágónak ugyan rossz kedve volt, de később ez elmúlt.
Á nagyon későn ért haza, de a két kis cuki addig itt jófejkedett, el is múlt a csúf esős délután hamar.
Most még van egy kis dolgom, de ma hamarabb ágyban leszek, mint máskor.
Igaz, a cikkel ma sem haladok semmit. (Illetve de! a nyomtató beüzemelésének hála kinyomtattam egy szupi cikket, amit el akarok olvasni.)
Ja, és megkaptam életem első opponálni való szakdolgozatát. Az a címe, hogy Kisgyermekes anyák a munka világában.
Értékelem a munkáltatóm humorát.
2013. november 18., hétfő
Lenyomott szkanderezésben
Ágó.
Oké, röhögtem közben. De igazából csak kínomban, mert tényleg nagyon-nagyon erős.
---
A gilisztafarmon (amit anyu készített Ágónak) a gernyókat még nem láttuk, de két zöld hernyócska feltűnt ma az üveg falánál.
Oké, röhögtem közben. De igazából csak kínomban, mert tényleg nagyon-nagyon erős.
---
A gilisztafarmon (amit anyu készített Ágónak) a gernyókat még nem láttuk, de két zöld hernyócska feltűnt ma az üveg falánál.
2013. november 12., kedd
"Tita, kelj fel és menj ki, még sokat kell dolgoznod!"
Elsőre sikerült még kicsikarnom egy kis alvási lehetőséget, de másodjára azt mondta, hogy most már ő is elaludt, csak aztán észre vette, hogy még mindig ott vagyok, úgyhogy most már menjek dolgozni.
Igen, ez volt most az előbb, az esti mesélés (Ágoston főhadnagy) után...
Igen, ez volt most az előbb, az esti mesélés (Ágoston főhadnagy) után...
2013. november 10., vasárnap
Az usziban
Járnak "vízhez szokni" az ovival.
Na persze, azt lehetett tudni, hogy Ágó nem fogja egyből imádni. Már eleve azért, merthogy kötelező, rendszeres dolog, ovin kívül, anyája nélkül.
Ráadásul vizes is. Ami a szemébe is mehet. Pláne akkor, ha víz alá menős feladat van.
Az első alkalmon nem volt ott, most pénteken viszont már igen. Mikor érte mentem az oviba, minden egyes ruhadarabja (alsógatya, farmer, kardigán) vizes volt. Később kiderült, hogy az alsógatyájára vette rá az úszógatyát, a többi csak leesett a vizes padlóra és kicsit toporgott rajtuk.
De alapvetően egészen lelkesen beszélt az eseményről. Már ahhoz képest... Említette, hogy E. bácsi még kezet is fogott vele, mikor megcsinálta a víz alá bukós feladatot, a partról a vízbe ugrást meg kifejezetten bátran csinálta, saját meglátása szerint.
Aztán pár óra múlva kiderült, hogy a fogócskázás közben azért nem kapta el Zoltánt, mert Zoltán igyekezett megvigasztalni, amikor sírt. Hogy miért sírt? Hát, mert nem szereti a vizet.
...
És ma (vasárnap) este azzal aludt el, hogy ő nem akar, de tényleg nem akar többé úszni menni az ovival.
(Ó hogy már éppen kezdett halványulni az a három évvel ezelőtti emlék, amikor ott fekszünk az ágyában és ő elkeseredetten bőg bele a fülembe, hogy soha, de soha többé ne vigyem óvodába.)
Na persze, azt lehetett tudni, hogy Ágó nem fogja egyből imádni. Már eleve azért, merthogy kötelező, rendszeres dolog, ovin kívül, anyája nélkül.
Ráadásul vizes is. Ami a szemébe is mehet. Pláne akkor, ha víz alá menős feladat van.
Az első alkalmon nem volt ott, most pénteken viszont már igen. Mikor érte mentem az oviba, minden egyes ruhadarabja (alsógatya, farmer, kardigán) vizes volt. Később kiderült, hogy az alsógatyájára vette rá az úszógatyát, a többi csak leesett a vizes padlóra és kicsit toporgott rajtuk.
De alapvetően egészen lelkesen beszélt az eseményről. Már ahhoz képest... Említette, hogy E. bácsi még kezet is fogott vele, mikor megcsinálta a víz alá bukós feladatot, a partról a vízbe ugrást meg kifejezetten bátran csinálta, saját meglátása szerint.
Aztán pár óra múlva kiderült, hogy a fogócskázás közben azért nem kapta el Zoltánt, mert Zoltán igyekezett megvigasztalni, amikor sírt. Hogy miért sírt? Hát, mert nem szereti a vizet.
...
És ma (vasárnap) este azzal aludt el, hogy ő nem akar, de tényleg nem akar többé úszni menni az ovival.
(Ó hogy már éppen kezdett halványulni az a három évvel ezelőtti emlék, amikor ott fekszünk az ágyában és ő elkeseredetten bőg bele a fülembe, hogy soha, de soha többé ne vigyem óvodába.)
2013. november 6., szerda
És ezt csinálom szeptember óta
Ki az ágyból. Kettőt felöltöztet (vagy legalább egyet, mert Á is van azért a földön, mégha olykor túl álmos is). A reggeliket Á csinálja. Egyet megetet. Próbál enni, de közben pakol, kikészít, elrak. Tízórait csinál a kisebbnek. Pelust cserél. Mesél-ágyaz-végiggondoljahogymitkellfeltétlenülelvinni szimultán. Cipőt, kabátot, opcionálisan bukósisakot stb. rájuk ad. Kitessékeli őket a gangra. Ablakokat bezár, tűzhelyet ellenőriz. Maga is felöltözik (valamikor menet közben). Kimegy. Biciklit kioldoz. Lépcsőn bicajt le. Lépcsőn babakocsit le. Ovihoz robog. Biciklit lelakatol. Egyiket küldi átöltözni (közben felolvassa a napi menüt), másikat vetkőzteti, hogy addig se süljön meg. Elköszön. A levetkőztetettet visszaöltözteti. Cipőjét újra és újra ráadja, mert az a pici folyton leszedi és megrágja. Piacnál D.-nek odaad. A háta közben kezd leszakadni (a táskában: könyv, noteszek, laptop, jegyzetek). Utasításokkal ellátja (mármint D.-t). Gyalogol. Villamos. Háta leszakad. Odaér. Lepakol. Kinyomtat-megbeszél-órát megtart-nemjutidejeenni-konzultál-oktatástechnikushoz megy-eszközöket elhoz-összerak-előadást megtart-eszközöket visszavisz. Cuccait összeszedi. Villamos vissza, gyalogol. Itthon kétségbeesetten néző D.-t, kezében síró gyereket talál. Puszilgat, kikérdez, sajnál/örül. Pelenkáz. Babakocsiba berak, oviba elmegy (már nincs rajta a nehéz táska!). Levetkőztet-felöltöztet-felöltöztet. Bicajt kilakatol. Piac előtt lelakatol. Nyamit vesz, tejet vesz, cipőt visszaad. Hazavoncolódik (a babakocsi újra nehéz a bevásárolt holmiktól). Lépcsőn bicajt felhoz. Lépcsőn babakocsit felhoz. Kiköt. Liftbe tessékel. Ajtón betessékel. Levetkőztet. Még egyet. Maga is. Nagyon várja a felmentősereget.
És akkor már csak az esti 1,5-2 órás buli van hátra, amíg mindenki ágyba jut a kicsik közül.
És akkor már csak az esti 1,5-2 órás buli van hátra, amíg mindenki ágyba jut a kicsik közül.
2013. november 3., vasárnap
Ágó aggódik
Tapolcáról hazafelé az autóban Ágó csak egy rövidet aludt.
Miután felébredt az első kérdése a következő volt.
"Ennyi sok veszély közepette, amik rá leselkednek, szerintetek megéri Andor, hogy felnőtt legyen?"
(Mi járhatott vajon a fejében?)
Miután felébredt az első kérdése a következő volt.
"Ennyi sok veszély közepette, amik rá leselkednek, szerintetek megéri Andor, hogy felnőtt legyen?"
(Mi járhatott vajon a fejében?)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)