Önfegyelem

Ágóról szeretném még elmesélni a következő két dologot.
A második usziról úgy jött haza ovi után, hogy azt mondta: "Nem szerettem meg, de hisztizni sem fogok többé miatta."
Ma pedig du. miután felkelt az alvásból, ami nem sikerült hosszúra, de legalább pihent egyet a lázcsillapítóval a fenekében (csak kúppal megy, a gyerekeknek való lázcsillapító szirupot rögvest kihányja még akkor is, ha épp a gyomrával tutira nincs semmi). Szóval miután felkelt, egészen estig ágyban maradt. Színezett, mesét nézett, mesét hallgatott, papírrepülőt hajigált.

Ez egy öt éves gyerek, szerintem elég menő, hogy ennyire tud uralkodni magán, az érzésein, a félelmein.

(Miközben - és ez sem mellékes - egyre több félelme van, természetesen. Mondjuk ez engem baromira idegesít, hogy a kisfiam, aki régente tökre nem hisztizett, cirkuszolt ilyen piszlicsáré kis kellemetlenségek miatt, most persze fél és szűköl, ha egy ecsetelővel közelítem meg a száját, mert afta van benne, vagy ha kúpot kell kapnia. Egy évvel ezelőtt álltunk át a kúpra, és akkor semmi de semmi aggálya nem volt miatta. Most nehezen ment az első. DE a második már nem, mert le is bírja állítani magát, meg tudja emberelni, még akkor is, ha tudja, hogy kellemetlen dolog következik. A félelmek végső soron természetesek, tudom én. Az önfegyelme viszont irigylése méltó.