A nagyvilág

(Először is rájöttem, hogy a harmadik főnököm, az nem is a főnököm semmilyen hivatalos formában, nem is értem, hogyan nevezhettem így, holott néhány hete éppen én magyaráztam valakinek, hogy na ne már! őt aztán ne nevezzük az én főnökömnek. De persze főnök, mégis.)
Másodszor, ma visszatértünk a munka világába. Ágó kicsit vonakodott, de szerintem jól sikerült a visszailleszkedés. Legalábbis a dadus néni csillogó szemmel fogadott délután, mondván, hogy mennyire megörült, mikor meglátta reggel Ágót a csoportban. "Végre valaki színessé tette a napunkat!" - mondta. Mit csinálhat ott ez a csibész egész nap?
Itthon elképesztő jókedvű volt. Csak ne lenne minden második szava az, hogy "kakifej-pisifej", ami hát nyilván rém vicces egy háromévesnek, de elég uncsi azért mégis.
Harmadszor pedig, én is eltöltöttem egy teljes munkanapot (értsd: 6 órát) a munkahelyemen, mi több aug. 30-ig szóló szerződést írtam alá, ezzel biztosítva magamnak a társadalombiztosítást. Felhívtam az autósoktatót. Szomorkodtam, hogy kiszáradt a primulám, amit a szoba díszítésére helyeztem el az ablakban. És többször rácsodálkoztam, hogy vannak emberek, akik a zimankó ellenére egész nap (vagy akárhányszor én felnézek a papírjaimból) kint állnak az irodájuk ajtajában és dohányoznak. Aztán induláskor jobban megnéztem őket, és kiderült, hogy próbababák (és nem dohányoztak egyáltalán).

Másfél hét itthon

Ennyi idő után már több "főnökömnek" is hiányozni kezdtem (a három közül annak a kettőnek, akikkel valóban nem találkoztam az elmúlt két hétben - az egyikkel kicsit még régebb óta). Az egyikük felhívott, hogy alkalomadtán fáradjak be a "munkahelyemre" aláírni a szerződésemet. A másik pedig a következő szövegű e-mailt küldte: "Édes szívem! Ne hagyj cserben! :)" Ez utóbbi fölött azóta sem tudok napirendre térni. Fel is hívtam azonnal, hogy ellenőrizzem, teljesen jól van-e, de úgy tűnt, hogy igen... Mármint az a vicc ebben, hogy teljesen nem ez a mi egymással való hangvételünk. Itten kérem egyetemi tanszékvezető szólítja meg a beosztottját, akivel ugyan kb. 10 éve együtt dolgozik, de a tényleges tegeződésük mögött továbbra is bizonyos szintű hierarchikus viszony áll. Úgy értem, jóban vagyunk, de ő egy 60 fölötti konszolidált és komoly úr. Ellenben hallhatóan jól mulatott az egészen. Én ugyan nem tudom mire vélni a dolgot, de ha ez a kis levél neki örömet szerzett, hát jó.
No meg persze dolgozni is kéne.

Egy hét itthon

Még mielőtt Ágó megbetegedett, gondolkodtam róla, hogy milyen is lesz ez, mikor először lesz igazán beteg (minthogy a dologra azért lehetett számítani, hiába nem volt beteg még sosem, mivel a múlt héten az ovis csoport ajtaján feltűnt a figyelmeztetés, hogy a csoportban bárányhimlős megbetegedést észleltek, nem volt nehéz beleélni magam a helyzetbe, hogy előbb-utóbb megbetegszik Ágó is).*
Na, szóval töprengtem rajta, hogy milyen is lesz itthon a kis beteggel. És próbáltam felidézni, hogy nekem milyen is volt gyerekkoromban otthon lenni betegen. (Aztán a hét közben ezen még sokszor morfondíroztam.) Persze arra, hogy 3 éves koromban milyen volt, arra nem emlékszem, de a későbbiekről vannak emlékeim.
- hogy mindig olyan csendes volt
- hogy sokat feküdtem az ágyban
- még az evések egy része is az ágyban zajlott
- teára és reszelt almára emlékszem
És van pár tökre konkrét emlékem, de ezek mellékesek a mostaniak szempontjából.
Ehhez képest az Ágóval itthon töltött idő nem volt csendes, mert jó sok veszekedés tarkította; egyáltalán nem feküdt az ágyában, mert vagy játszottunk vagy mesét nézett; kétszer ágyban reggeliztünk (bár azt is felöltözve, nem az ágyneműk között, csak az ágy tetején ülve; semmi diétás nem volt. És az egész tökre nem olyan volt, amilyennek előzőleg képzeltem, hogy majd az én kis beteg gyerekem kornyadizik erre-arra én meg mesélek és mesélek neki, hanem lényegében tök aktív volt minden, vagy "készítettünk" vagy legóztunk/síneztünk, vagy mesét nézett ugyebár. Okés, nem volt "nagybeteg", a láza is csak rövid ideig tartott, de azért eléggé ramatyul volt, sőt én is szívesen vettem volna, ha ki se kell szállni az ágyból egy-két napig. De azt hiszem, ehhez még kicsit pici.

Ja, egyébként a ma délután a fül-orr-gégén töltöttem (sok várakozással), mert reggelre megsüketültem a bal fülemre. A bácsi a fülembe nem nézett ugyan be, de az orromat kiszippantyúzta (egyáltalán nem volt jó, kicsit se olyan, mint az itthoni próbálkozásaim voltak a kézi orrszívóval - erről akartam írni, de már nem fogok), majd felírt egy allergia elleni gyógyszert és tengeri sós oldatos öblögetést ajánlott. Kiváltottam a gyógyszert (itt meg arra szeretnék emlékeztetni, hogy betegnek lenni elképesztően drága mulatság, bár lehet, hogy ez csak nekem okoz ekkora meglepit manapság), be is fogom szedni, bár a fülem mostanra tökéletesen megjavult (szerintem az infralámpa hatása).

És még Ágó egyik aranyos mondását szeretném megörökíteni. Hét eleje óta magyaráztam neki, hogy ha feljön a cucc (slejm) a torkából, azt ne nyelje le, hanem köpje ki. A cucc állagáról és mibenlétéről bőséges fejtegetésbe bocsátkoztam, de ennek ellenére sosem akart kiköpni semmit és azt állította, hogy neki semmi ilyesmi nem szokott lenni a szájában. Majd egyszer csak valamikor a hét közepén felkiáltott: "Tita, fújjuk ki a nyelvem! Takony van rajta!"

* és itt jegyezném meg, hogy a bárányhimlő is jöhet még, hiszen annak jó hosszú a lappangási ideje

A javulás jelei

Délután hatalmasat aludtunk, ami után mindketten némiképp kómásan és bal lábbal keltünk fel. Szerencsétlenségére, apu épp akkor érkezett. Akit Ágó csak azért nem küldött kerek-perec el a bánatba, mert inkább sírt helyette, majd leült mesét nézni. (Haragudott, hogy apu itt van, mert lefekvés előtt azt találtam mondani, hogy ma du. ne legyen mesenézés, hanem játsszunk inkább a papával és majd nézzünk mesét, ha hazament. Na, ebből lett a baj.)
Mire Á hazaért, addigra viszont valami csoda történt. Egyfelől hajlandó volt játszani velem, aztán az apájával is (mondjuk egész délelőtt is játszottunk), majd ugyan vacsi előtt kellett még mesét néznie (mert a betegek "nap közben is" nézhetnek mesét), de egy nyikk nélkül jött enni, sőt, bablevest evett. A kisfiú, aki délben még közölte mama incsifincsi vörösboros marhapörköltjére, hogy olyat nem eszik, mert az a hús büdös (oké, lehet, hogy neki tényleg nem volt ismerős az illata, ezért nem is volt hozzá kedve). Azután jókedvűen beállt mosogatni, simán megmosdott (csak egyszer mosott fogat!!!! - máskor kettő után veszekedni kell vele, hogy fejezze be végre), mesét nézett, alig hisztizett, hogy kettő után lezártam a gépet, három mesét rendelt még könyvből és utána sem mutatkozott álmosnak, viszont dumált, dalolászott és jókedvű volt. Az altatás (helyett beszélgetéssel töltött) idő alatt a következő cukiságokat mondta:
- "Tita, mi az az osztály?" (nem, nem azért, mert szociológust nevelünk a gyerekből, és tkp. nem is a társadalmi osztályokról érdeklődött, amit én - éles eszemmel - hamar felmértem, hanem az iskolai osztályról, ui. ma délelőtt valamiért nem ovisat, hanem iskolásat játszottunk és hát megeshet, hogy kiejtettem az "osztály" szót a számon. Abban viszont biztos vagyok, hogy az "iskolatanító" szót ő maga kreálta a saját maga számára, és használta tökéletes értelemben.)
- "Ez a finom a puha a pizsud?"
- "Mikor eszünk itthon is zöldborsófőzeléket kenyérrel és vízzel?" (hát, lehet, hogy holnap?)
+ (az egyik Törpös mesében elhangzik az az indulatszó, hogy "juhéj!") "Tita, mi az a "juhéj"?"

De az, amikor a jónéhány napja nyűgös, fáradt és rémségesen kedve vesztett gyereked elkezd újra a régi lenni és megállás nélkül csivitel - hát az valami szuper. Hogy az antibiotikum teszi, vagy magától is meggyógyult volna mára, azt nemtom, de most legalább a gyógyszerszedéssel (és orrcseppentéssel - ó Egek!) járó betegségkezelést is kitanuljuk kicsit.

Még mindig

überszarul vagyunk, sőt. A helyzet ahelyett, hogy javult volna (tkp. hétfőn el se akartam vinni az orvoshoz, csak a rend kedvéért mentünk végül), sokat romlott. Nekem egy vákuum van a fejemben, az orromban olyan szorosan zár a cucc, hogy szusz se ki-se be mellette, és sehogyse tudom kidugítani (az aranyáron vett infralámpa két-három perces megkönnyebbülést hoz), Ágónak ma reggel a füle is elkezdett fájni, estére lázas is lett. Szóval holnap újra orvos.
Ennek megfelelően a hangulata is gyászos. Pontosabban hisztis. És mivel kivételes engedményként hétfőn megengedtem neki a napközbeni mesenézést, azóta csak maxihisztik árán lehet levakarni a monitorról és már álmomban is a hupikék törpék csivitelnek a fülembe (bár többnyire nem hallom őket a fülzúgástól). Fülgyuszival (meg a gyanújával se) nem lehet kimenni, vagyis szobafogság ezerrel. Mondjuk a betegségnek köszönhetően gyenge az elalvással nincs gond. Csak hát aztán meg köhög. De ma már egy órát aludt du.
Szóval jó lenne, ha holnaptól felfelé ívelő szakasz jönne. Köszi.
Szívesen veszek minden praktikát az orrcseppentés barátibbá tételére, az infralámpa és Ágó összebékítésére, az orrom kitisztítására.

Betegeskedés

Az a baj (egy frászt baj!), hogy Ágó elég ritkán beteg, így nincsenek bevett stratégiáink a helyzet kezelésére. Szerencsére a helyzet most se súlyos, és ha valami, hát leginkább az teszi nehézzé, hogy valójában én rosszabbul vagyok, mint ő. Mondjuk a délutáni alvások az utóbbi két napban eléggé kurták-furcsák, ui. mindig felébred a saját köhögésére (ó, amint ezt kimondtam, már hallom is a szobájából a köhögést!), viszont este könnyen-gyorsan elalszik (hacsak fel nem kelti a köhögés most is, mondom). 8-kor aludni! ilyet évek óta nem pipáltam.
Na, de épp emiatt oviba se megy holnap, totál kiakadás lenne, ha nem tudna aludni. Mármint kiakadna ő a fáradtságtól, és kiakadnának a nénik, hogy nem tudnak a többiek se aludni a köhögéstől. A hét további részeit meglátjuk majd - végül is konkrét dolgom csak holnap lett volna...
Azért persze várhatóan egymás agyára fogunk menni, pláne, hogy én se vagyok jól, sőt. A hétvégét azért éltem csak túl, mert egész nap lefoglalták egymást Ával, meg anyuékkal.

"Édes egyszem Tituskám"

az vagyok. És oda kell dugni az arcom, az orrom hegyét, a nyakamat, az államat szép sorban, hogy mindenhol megpuszilgathasson. Amikor ma Á este elment még valahová, akkor meg csak álldogált és azt mondta: "nagyon fog nekem hiányozni az apuka". Na meg persze alvásnál beszámolt róla, hogy jó, hogy itt a hétvége, mert én is nagyon hiányzom neki, amíg az oviban van. Nem vagyok benne biztos, hogy nem a Hupikék Törpikék mostani kedvenc része (A király törp) adja a szájába a szavakat, ahol a törpök mind bánkódnak, amikor Törpapa hosszú útra indul és egyedül hagyja őket. De végül is mindegy, a szavakat honnan szerzi, ha a saját érzelmeit ki tudja fejezni velük. És mivel verbálisan elég jól befolyásolható is, ezért most legalább meg lehetett vele beszélni, hogy az nem baj, ha hiányzom, én is szoktam rá gondolni sokat, de én tudom, hogy ő helyen van az oviban, ezért nem szoktam izgulni meg szomorkodni miatta. "De ez az Tita, hogy én nem tudom, hogy te hol vagy." Ezért el akar jönni velem, hogy megnézze az új szobámat :) (De egyelőre annyiban maradtunk, hogy mivel az egyetemen már járt, gondoljon olyankor arra a szobára, és akkor tudni fogja, hogy hol vagyok.)
Mondjuk az is vicces, hogy pár napja reggelente megkérdi oviba menet, hogy "akkor ma se pisiljek be, Tita?" és mivel megkérem, hogy ha egy mód van rá, akkor ne, ezért ő megígéri hogy nem fog és lám, nem is pisilt be már egy jó ideje (és végre az éjszakai pelenkák is szárazak!).
A héten "Emberkék" hét volt az oviban. Az emberi testről tanultak, öltözködésről stb. Ágó egészen egyedi megoldással állt elő az előre rajzolt baba kivágott ruhákkal való felöltöztetése témakörben, amennyiben egyedül neki fordult meg a fejében, hogy alulra nadrágot ad az emberkére, fölülre meg szoknyát. A szoknya fölött üresen maradt részt akkurátusan kiszínezte, így végül úgy néz ki az alkotása, mintha egy tunikában lévő hölgyet ábrázolna. A többiek mind a snassz alul gatya/szoknya, felül póló megoldást választották :) (Azért majd ha nem felejtem el, lefényképezem a kis kakukktojást, mert viccesen fest a falon a többiek alkotásai között.)

Ma dolgoztam a munkahelyemen, ami egészen jó élmény volt. Szerettem én ezt csinálni korábban is (mondjuk kétszer ennyi pénzért), mégha egyébként egy robotmunka, akkor is. Most is élveztem egyelőre. A legkedvesebben egyébként a portásnéni fogadott (nem csak ő, de ő különösen). Hogy a többség valóban utál-e (amire az egyik ottani kolléga előre figyelmeztetett, hogy előfordulhat), amiért én most megyek oda dolgozni, amikor jónéhányukat elküldték ilyen-olyan indokokkal, azt nem tudom. Nyilvánvaló, hogy nem az elküldöttek helyett mentem, nem is az ő posztjukra, nem is olyan pénzért, amit rájuk is költhettek volna. Nem beszélve róla, hogy ennyi pénzért tényleg nem hiszem, hogy bármelyikük elvállalta volna ezt a munkát. A tisztogatás elég igazságtalanul zajlott, olyanokat is érintett, akiket én kifejezetten kedvelek, és sajnálom, hogy így történt, de az én alkalmazásom az egy teljesen másik történet. (Hál'istennek ezt az egyik érintettel is megbeszéltem és ő is egyértelműen így látja. Azért hétfőn iszunk a dologra - meg más dolgokra - egy sört.)

Bicajjal mentem. Odafele csak szeles volt, hazafelé esős is. És a jövő hétre még hidegebbet jósolnak. Okés, hát január végül is nem az az igazi bicajos hónap, de azért nem bánnám, ha legalább az útiköltségen lehetne spórolni.

Tovább hömpölyög

Ma elfoglaltam egy új szobát a régi-új munkahelyemen. Ennek az ablakai ablakmagasságban vannak és keletre néznek. Vagyis klasszisokkal előkelőbb, mint a régi helyem, ahol az ablakok a homlokom felett voltak egy kis sávban és délnyugatra néztek, vagyis sosem járt felém a fény. Picit furcsa, hogy akkor most újra van munkahelyem, vagy valami olyasféle. Az olyasfélesége pozitív és negatív dolgokból áll: egyfelől annyi pénzt kapok a munkámért kb. mint a gyes volt, vagyis jó keveset. Másfelől viszont ezért cserébe akkor jövök és megyek, amikor akarok, nem munkaidő van, hanem elvégzendő munka (ami nem kevés, de nem is embertelenül sok). Nem fogok a "nagy csapatba" tartozni, aminthogy nem is szeretnék. Azt szeretném, ha szép csöndben dolgozgathatnék ott, nyugiban. Számítógépem van, vagyis ha már egyszer ott ülök, csinálhatom az egyéb teendőim egy részét is ott - fűtenek rám, itthon nem kell. (A legnagyobb kérdésem egyébként, hogy vajon hogyan éri meg eljutni a metróval két megállóra lévő, de gyalogosan azért elég távoli + büdös útvonalon megközelíthető helyre. Nyilván bicajjal, csak persze a mostanáig tartó 5-8 fok helyett mostantól ígérik a lehűlést. Meglátjuk.)
A munkába állás megbolygatja az épphogy kialakult rutint is. Minden nap biztosan nem akarok menni, de heti 3x azért valószínűleg kell majd. Hogy melyik napok lesznek, még nem tudom.
Közben megy két pályázatírás, jó lenne, ha azok közül valamelyik bejönne. 5, ill. 3 év relatív nyugalmat biztosítanának.

Ágóbágó nagy ovis. Ma nem sírt, miután tegnap biztosítottam róla, hogy ma is érte fogok menni. Hosszú ideig rosszul értelmeztem azt a kérdését, hogy "de tényleg uzsi után jössz értem?" Úgy értettem ui. ahogyan bizonyára ti is. Hogy "de tényleg csak akkor?", holott képzeljétek ezt úgy kell érteni, hogy "de ugye tényleg értem jössz?" csakhát Ágónak vannak gondjai a szórenddel (az eredeti kérdés helyesen tehát így hangzana: "De tényleg értem jössz uzsi után?"). Na, szóval miután megnyugtattam, hogy menni fogok érte, ma nem sírt reggel. Sőt, du. az volt az első mondata, hogy "Játszottam az Ádámmal." Ami azért fantasztikus, mert eddig bármi arra vonatkozó kérdésünkre hogy kivel/mit játszott, ő csak annyit mondott, hogy "én biztos nem játszottam". Máskülönben rajong a dadusnéniért, amit meg is értek, mert a dadusnéni is maxiédes vele. Ma hosszan integettek egymásnak az ovi kerítésének két oldaláról. Bár ma B néni (az Ágó szívének - talán - kevésbé kedves) is kitett magáért, mert egyrészt most már ő is jól reagál arra, hogy minden reggel közlöm vele - Ágó kérésére - hogy Ágó nem kér enni, másrészt lefénymásolta a heti gyertyás mesét (minden héten van egy mese, amit minden nap elolvasnak nekik úgy, hogy közben egy gyertya ég egy kendővel leterített asztalon), mert Ágó kérte, hogy itthon is olvassuk el.
Az ovis beépülés jele az is - bár nem Ágóé, hanem az enyém - hogy beszélgetésbe elegyedtem egy apukával, pontosabban ő velem és már napok óta két-három személyes kérdést is megtárgyalunk a délutáni várakozás ideje alatt (pl. kakil-e az oviban a gyerek, van-e saját szobája, mi mivel foglalkozunk, mióta lakunk itt) - holnap, barátságom jeléül meg is kérdezem a nevét.

Ágó festett is nekem egy képet, hogy legyen dísz a szobámba. Én meg el ne felejtsek kávét és bögrét vinni magamnak.

Ezek az ún. hétköznapok,

amikor éppen nincs semmi különös, nincs mit várni (épp pár nappal ezelőtt mondta Ágó, hogy "csak a húsvétot várom, meg a szülinapomat. mikor lesz megint karácsony?"), szürke és hideg minden (de hó nincs - még !? -), oviba reggel, hazafelé be a piacra, itthon lepakolás, mosogatás, e-mailek, el a könyvtárba (na jó, ez nem is olyan szokványos, mert időtlen idők óta nem voltam a könyvtárban úgy, hogy ott üljek és olvasgassak-jegyzeteljek; ráadásul pont a vizsgaidőszak csúcsán, amikor ezren vannak ott, helyet is alig találni... és persze a büfében pont egy olyan asztalnál találtam szabad helyet, ahol az ott ücsörgő lány nem mást olvasott, mint a Társ.tört. könyvet, és a tematikája szerint nem is máshol fog vizsgázni, mint a mi tanszékünkön), a könyvtárban játszótéri pajti anyukájába futni (aki még olyan hős, hogy bicajjal jár), haza, evés, mindjárt indulok is az oviba.
Szóval ez ilyen nyugisan hömpölygő.
Tattáék elmentek, és csak októberben jönnek.
Új pályázatírási szezon indul.

De

az a nagy igazságtalanság ért, hogy elhatároztam valamit és nem úgy lett.

Minden rendben

van velünk, szuper volt a szünet és elkezdődtek újra az ovis-dolgozós napok. (És ezzel együtt a bűntudat megint, hogy én itthon dolgozom, miközben azt hazudom, hogy az egyetemen.)
Ágó amellett, hogy elképesztően akaratos, elképesztően okos és aranyos is. Nekem kinéz egy kis levéltári munka, néhány pályázatírás. És várom a tavaszt. Bár a telet is, de azt csak mérsékelten.
Jövő héten pedig autóba ülök ismét.

Ábel és Bence

megérkezett dec. 30-án. Nőjetek nagyra, fiúk!