Őszi szünet

Na, akkor a tegnapi pozitív beszámolók után álljon itt okulásunkra, hogy azért egy három évesnek bekerülni 20 másik 3 éves közé, tökre ismeretlen szokások, emberek és viszonyok közé. Egyedül lenni ebben a közösségben napi 6 órát úgy, hogy előtte 3 évig csak otthon volt (csekély időszaktól eltekintve), egyedül enni, aludni, öltözni, ezek elvárásnak megfelelni, korán kelni, a játékaitól távol lenni stb. az NAGYON NAGYON nehéz és megterhelő.
Ágó félelmetes hisztirohamokat produkált ma, és az egészben a legelkeserítőbb nem az volt, hogy engem ütött-vert, hanem hogy teljesen céltalan és megfoghatatlan volt az egész. Fáradt, frusztrált és nem tudja máshogy kiadni magából, ezt tiszta sor. Csak egyelőre nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Türelemmel, nyilván. Nagyon sok türelemmel, de a cérna nálam is elszakadt azért ma. Tudom, hogy nem segít, ha ráhúzok a fenekére, de azért valahol meg kell már húzni egy határt, amit semmilyen hiszti esetében nem léphet át (és az én fizikai bántásom azért túl van ezen a határon). Elképesztően dühít és még annál is jobban sajnálom ilyenkor. Talán kipiheni az őszi szünet végére, más kérdés, hogy azután mi fog következni.

De azért még így is jutott mára is egy übercuki ovis sztori.
"És nem csak babakonyha van ám ott az út közepén, hanem egy karosszéria is."
"Hol, Ágó?"
"Hát az oviban."
"Biztos, hogy karosszéria? Nem karosszék?"
"Biztos. Karosszéria. Lépcsőn kell felmenni."
"Áhá! Galéria! Tényleg azt én is láttam."
És ezután hosszú okfejtés arról (Ágótól), hogy a galéria milyen jó.

Az ovin túl

Az ovi nagyon megváltoztatta az én életemet is persze. Egyfelől baromira megvisel naponta látni, hogy sír reggelente. Meg főleg, hogy aztán itthon dolgozom, miközben őt azzal szerelem le, hogy a munkahelyemre nem jöhet velem. Semmiben nem szokásom hazudni neki, ez az első. Akármilyen "kegyes", ez hazugság.
Rendszerint csak az órát lesem, hogy mikor mehetek érte.
Az első ottalvós nap elviselhetetlenül hosszúnak tűnt.

Ma viszont Ával közösen voltunk konferencián, "úgy mint rég", jó volt. Fura újra a "saját" életemet élni. Igen, persze, Ágó az én saját életemnek nagyon fontos része, de hosszú volt ez a három év, amit abszolút az ő érdekei alá rendeltem. Egy percig se bánom, hogy nem őt gyömöszöltük a mi életritmusunkba, hanem a sajátunkat igazítottuk őhozzá. De el is fáradtam ebben.

1 hét

Eltelt az első "teljes" (hétfőn szünet volt) hét az oviban. Összességében a mérleg pozitív, az esti elalvásoknál már nincs semmi szomorkodás, a reggeli indulások is sokat-sokat szelídültek az utolsó két napra. De azért ma este, amikor felsoroltuk, hogy most milyen sokáig nem kell menni, mert őszi szünet jön (9 napig!), akkor elsírta magát, hogy de ő nem csak ennyi ideig, hanem soha többet nem akar menni. Hosszú hét volt, mára igazán elfáradt, amit az is jelez, hogy míg eddig sosem pisilt be, ma kétszer is. Az óvónénik+dadus baromira nem izgatták magukat, ez vele jár szerintük (szerintem is).
Reggel mikor odaértünk kérte, hogy játsszunk még a "várakozóban" (ami egy előtér, nem az öltöző, hanem egy közös helyiség), de nem voltam hajlandó. Merthogy semmire nem vagyok hajlandó, amiből aztán rendszeres időhúzást lehet csinálni. Még az a kérés sem hatott, hogy: "Játsszunk a várakozóban addig, amíg be nem zár a munkahelyed." :) Ágóbágó igazán ravac :)
Este itthon ma is lelkesen mesélt, a maga módján lelkesen. Már több csoporttárs nevét is megtanulta és rendre elmeséli az olyan "furcsaságokat", mint hogy pl. azt kiabálják, hogy "sorakozó" és olyankor sorba kell állni, párokba. "És te kinek a párja szoktál lenni?" "- Mindig olyané, aki még szabad." Ráadásul meg is számolják a gyerekeket.
Aztán estére megfejtette az egész ovi-baj titkát: "Az ebédbefizetés volt a baj. Azért lett minden." És hát valóban. Azzal kezdődött az ő ovis léte, hogy szeptemberben egyszer elzarándokoltunk ebédet befizetni. :) Édes kis kobakom.
És hogy mennyire "jó" döntés volt, hogy az első két nap után nem mentem be vele többet a csoportszobába: "Tita, amikor először mentem, akkor miért jöttél be velem a csoportba és többet nem?" Lám, ha többször is bementem volna, még nehezebb lett volna abbahagyni.
Mindent megeszik, a főzelékeket, a túrós kiflit, mindent. Elalszik, bár korábban kel mint a többiek. Az udvaron - szerintem - még nehezen találja a helyét: "Akik homokoztak, kirázták a cipőjüket." - "És te, homokoztál?" -"Én nem." - "Hát te mit csináltál?" -"Sétáltam, futtam." Mondjuk ma leveleket gyűjtött, amit Sz. néni összegyűjtött neki egy zacskóba és "mondta, hogy el ne felejtsem mondani, hogy vigyük haza."
Az óvónénik mísz és zord külsejük ellenére, azt hiszem, nagyon profin csinálják a dolgot.

És aztán...

Tádámm! Képzeljétek, nem volt szomorkodás az esti elalváskor. Vacsinál még pityergett, hogy ő sohasoha nem akar ott aludni az oviban, de mire az ágyikóba értünk csak azt kérte, hogy meséljek még egy törpéset (na jó, meg még egyet meg még egyet, de aztán hiszti nélkül abbahagyta a követelést) és puff elaludt. Jól elfáradt szegényem, de ez egy tökéletes ovis nap volt (az én szemszögemből, bár szerintem annyira rossz az övéből sem lehetett): boldog gyereket kaptam az oviban, elmentünk még az őszi szépidőben cangával a könyvesboltba, itthon hancúrozás volt és jókedv, este sima vacsi-fürdés-mese-lefekvés és könnyű elalvás. Jó látni, ahogy lassan kisimul a lelke.

"Tök jófej volt egész nap."

Ezzel értékelte Ágó mai teljesítményét az óvónéni. No, ezt jó volt hallani.
Mikor odaértem, még feküdt a kiságyában, de ébren volt. Állítólag aludt valamennyit, amit alátámasztani látszik a délutáni hangulata is. Jókedvű volt, igazi nagyfiú: ovi után könyvesbolt, ott játék, aztán haza, itthon játék, vacsi, most fürdik az apukájával.
Egyedül arról nem akar hallani, hogy ott kelljen aludnia még egyszer. "Szeretek játszani az oviban, szeretek a kimenni is, meg ebédelni. De aludni azt nem akarok ott soha soha soha!"
Amivel persze elárulta magát a kismuki: minden okés, amit már picit is megszokott. (Reggel simán berohant, úgy kellett utánaugrani puszit adni, holott egy perccel korábban még zokogott.) Annyira remélem, hogy az alvás is ilyen okés lesz, és szépen lassan elkopnak majd a hisztik. Most azért még lesz, amikor aludni indulunk, abban egész biztos vagyok. És persze a jövő héten összevont csoportok lesznek, meg is kérdeztek az óvónénik, hogy hogy állok szabadidővel, mert ha tehetem, inkább ne vigyem be Ágót. "Örüljünk, hogy ilyen jól állunk, ne rontsuk ezt el azzal, hogy idegen gyerekek és óvónők közé megy. Nagy olyankor itt a káosz." Egész nap ezen morfondíroztam, hogy mit csináljak, jól esett, hogy eldöntötték helyettem.

Alszika a kockás párnával

Büszkén mondta az óvónéninek tegnap, hogy ő varrta a mamájával a takaróhuzatot.
De vajon tud-e majd aludni az oviban ő, aki még sohasoha nem aludt el úgy, hogy valakihez oda ne bújhatott volna közben? Ha csak rágondolok, fojtogat a sírás.

Megszoksz vagy megszöksz

Az egész teljesen rémes, én nem akarok erről többet írni. Összességében mégis javul a helyzet, még ha olykor (pl. a reggeli induláskor, amikor amíg egy cipőt ráadok, a másikat leveszi és rugdal, vagy du. amikor nem hajlandó - itthon elaludni -, vagy késő du. amikor jó 40 perces masszív hisztirohamot kap a fáradtságtól és a feszültségtől) ez nem is látszik.
Szóval inkább a vicceset örökítem meg belőle.
Ebéd elejére érek oda az oviba, amíg esznek én meghúzom magam az öltözőszobában, onnan legalább hallom, mi történik odabent.
Az egyik óvónéni az irodából jön befelé, tőlem kérdi, hogy na, Ágó eszik-e. Mivel nem hallom a hangját, eszik, gondolom - felelem. "Egyébként minden teljesen rendben volt reggel óta, együttműködő, játszik." (Reggel a klasszikus üvöltő gyereket az óvónő kezébe adom és eljövök forgatókönyv szerint búcsúztunk, de amint az ajtó becsukódott, egy nyikkot nem hallottam többet. Gondoltam is, hogy odabent rögtön bedugták egy zsákba, vagy esetleg egyből ki is tették ázni az udvarra, olyan hirtelen lett csend.) "És hogy viselkedik, kommunikál?"-kérdem. "Hogy kommunikál-e?! Kommunikációs igazgató lesz, meglátja."-jön a válasz. És valóban, pár perc múlva ezt hallom bentről:
Ágó csengőbongó hangja: "Kéjek vizet." Óvónéni: "Előbb legalább kóstold meg a főzeléket Ágoston, ne csak igyál." 2 perc múlva: "Kéjek vizet." Újabb fél perc múlva: "Kéjek vizet." (Nem tudom hogy közben hányszor kapott, hányszor nem. Egyszer csak egy kislány is szól valamit. Aztán megint, de nem értem. Ágó hangját hallom újra: "Azt hiszem, ez a kislány türelmetlen." Óvónéni: "Nem hinném, inkább csak éhes."

Nem mellesleg a tegnap éjszakai hiszti után (nem akajok menni, nem szeretem, nem tanulom meg a nevüket), ma mesikenézés közben kibökte, hogy az oviban van egy Sebastian nevű kisfiú. Aki rosszalkodott.
És rengeteget mesél, hogy mi mindent csináltak.
És ma este elfelejtett nyafizni, hogy holnap menni kell (mármint közvetlenül elalváskor, mert vacsinál azért volt nyaff. Elalváskor csak azt kellett tisztázni, hogy ez az alvás, ami következik ez nem az oviban fog zajlani, hanem itthon. :)

Emlékül

Első este

Du. minden nagyon vidám volt. Gyanúsan vidám.
És akkor lefekvéskor, amikor én már félálomban szenderegtem mellette, egy hároméves kisfiú szipogni kezdett, majd kitört belőle a zokogás.
"Nem akarok holnap oviba menni." "Nem akarok tűzoltó lenni. Semmise akarok lenni, csak Ágó." "De Tita elmegyek veled dolgozni. Csak az utcáról nézlek. - De Ágó, zuhog az eső. - Keresek magamnak búvóhelyet. Megvárom míg kisüt a nap. Vigyél magaddal."
Nem sírtam el magam. De közel jártam hozzá nagyon.
Sok mese, sok simogatás.
"De az apuka dolgozzon kevesebbet és akkor vigyázhatna ő rám."
- Nyugi Ágó, most aludjunk, az a legfontosabb, bújj ide, itt alszom melletted, aludj most már. Te a mi kisfiúnk vagy, csak a miénk. Az oviban vigyáznak rád, de mi vagyunk az anyukád és az apukád. Nem adunk senkinek.
"Az óvónéniknek se adsz, Tita?" - Dehogy adlak, te kismanó, itt van a helyed mellettem. "Jó."
És pár perc múlva egyenletes szuszogás jött a párnája felől.

Nem lesz könnyű a holnap reggel.

Cika

Azok a gondolatok cikáznak a fejemben, hogy
- nem kellene, hogy bűntudatom legyen, amiért azt mondtam Ágónak, hogy el kell mennem itthonról, miközben pedig pedig itthon vagyok
- meg azért sem, mert munka közben zenét hallgatok
- meg hogy nem börtönbe adtam, hanem oviba
Lelki életem a béka segge alatt.

Mindeközben sms-t kaptam a második opponensemtől, hogy megkapta az opust. Egy külföldi jóakaróm pedig segített egy angol nyelvű fontoslevél tartalmi javításában. Tudományos életem szárnyal.

1 éve

Ó kedves olvasók, járjatok el úgy mint én, nézzétek meg, miről írtam egy éve és milyen volt mifelénk a hangulat.
Hát, ezért nem vagyok most nagyon meglepve. Remélem idén ügyesebben tudjuk kezelni az egészet.

Ovi

Na, akkor most oviban van.
Nem akarta.
Pontosabban azt nem akarta, hogy én eljöjjek.
Hamar eljöttem.
Mert teljesen fölösleges lett volna ott szobroznom két órán át, Ágó pontosan tudta, hogy el fogok jönni, akkor minek húzzuk az időt az elválás előtt. Nem hiszem, hogy segítettem volna azzal, hogy ott maradok, elkezdek vele játszani és azután hagyom ott.
Sírt, nagyon.
Meg kellett volna mondanom az óvónéninek, hogy a TITA az én vagyok. Vagy rájön, vagy nemtom. Végül is mindegy.
Annyival jobb most, mint Boriékkal volt tavaly, hogy
1. én elszánt vagyok, mert az utóbbi időben nap mint nap láttam, hogy Ágó itthon unatkozik
2. kell dolgoznom, nincs mese
3. Ágó el tudja mondani, hogy mi a baja, nem egy pici kétéves, aki nem tud még beszélni és nem tudja megértetni magát másokkal
Szóval rossz nekem, persze, hogy ott hagytam, rossz, hogy sírt. De nem ejt kétségbe. Ő ovis lesz, én dolgozom. Ez valahol a világ rendje, legalábbis erre mifelénk. Néha persze jobb volna ősasszonynak lenni Afrikában :)

Elkezdődött

A boldog szülinaposnak ma nagyon jó kedve volt.
Csak a lefekvéskor jött a fordulat, miszerint ő nem akarja, hogy ezután az aluszkálás után oviba kelljen menni, ő eljön velem dolgozni, nem fog zavarni csak néz, nem akar menni, nem akarja, hogy elmenjek, nem akarja.

Voilá, reggel még úgy kelt, hogy akkor ma már mehet-e oviba, estére kapcsolt, hogy mi következik.

Mondjuk pikkpakk abbahagyta a nyávogást, amint mesélni kezdtem, szóval "csak" "csinált" nyivák volt, de ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezt őrületes hatékonysággal is elő tudja adni, ha úgy érzi. Szóval ma végre korán lefekszem, hogy frissen és üdén vágjak neki a holnapnak, nehogy az én türelmetlenségemen csússzon meg a dolog (tegnapról mára kicsit kevesebb mint 4 órát aludtam és bizony azt hittem reggel, hogy egyikünk sem éli túl a mai napot).

Boldog szülinapot az én legpicibb nagy ovisomnak!

További hírek a hisztiről

Szerintem annyira szépen összefoglaltam, amit a hisztiről mondani tudok, hogy átmásolom a magánlevélből ide is:

"Nem tudom, néha vannak ilyen hisztiperiódusok. Pl. a szakirodalom is ismeri a TT (azaz Terrible Two) elnevezésű korszakot, amely a gyermek - pápámm - 2 éves kora körül köszönt be és temérdek hisztivel jár. Magyarul az a dackorszak. Ágónak volt olyan, de nem volt különösebben rémes (vagy ezt csak most gondolom, nem is tudom).
Ez mostani lehet pl. attól, hogy jön az ovi.
De lehet attól is, hogy csak.
Sikerült benne kifejlesztenem egy egész jó kis tudományt: nevezetesen, hogy az esetek többségében el tudja mondani, hogy mi a baja. Ami tök sokat segít.
Az esetek többségében az a baja, hgoy valami nem úgy történik, ahogy ő megszokta vagy ahogy ő eltervezte. A szokás az nagyon nagy úr mifelénk. Nem mondom, hogy a gyerek autista, de azért vannak húzásai, amit simán el tudnék adni úgy is, mintha. Az eltervezés nehezebb ügy, merthát ugye azt tök nehéz megmagyarázni valakinek, aki ahhoz van szokva, hogy körülötte forog a világ, hogy hát mégse. Hogy pl. hiába akarja ő, hogy a kukásautó egyenesen menjen, ha egyszer ott egy behajtani tilos tábla van.
Ja igen, sok esetben meg lehet győzni azzal, hogy vannak szabályok, amikhez tartani kell magunkat. És ez megnyugtatja. A szabály az szabály, lehet utálni, de el kell fogadni.

Az igazán genyó a dologban, hogy persze a hisztiről tudja, hogy az fegyver ellenünk, és hogy hát tényleg beadjuk a derekunkat, hogy ha elég jól csinálja. A vicc meg az, hogy néha ő maga is fáradt egy elég jó műsorszámhoz, ezek azok az esetek, amikor elmondja - mint ma is - hogy ő most úgy fog csinálni, ahogy ilyenkor szokott, de nem csinál mégse, mert egy rendes hisztiben nem csak mi, de ő is nagyon elfárad :)"

VISZONT szeretném leszögezni, hogy mondjuk a tegnapi nap tényleg húzós volt, de azért az esetek többségében Ágóval elképesztő vidám az élet, sőt még az ilyen hisztik után is rendszerint az van, hogy odabújik, megsimogat, megpuszilgat. A hiszti az egy afféle tehetetlenség is, nem igaz, hogy csak fegyver ellenünk. Neki is rossz. Ha túl van rajta, megkönnyebbül. Olyankor megállunk egy picit, összebújunk, biztosítjuk róla egymást, hogy mi barátok vagyunk és kész, az élet megy tovább és tök jól érezzük magunkat.

Láb

A múltkori lábas esetről csak később derült ki, hogy a két s.ggreülés közepette kibicsakolhatott a bokám is, mert az azóta is fáj. A lábam/derekam viszont egész jól megvan, majd meglátjuk, hogyan bírják a biciklizést holnapután.

Hisztik

Csak az utókor kedvéért feljegyezném a mai torokszakadtából üvöltős hisztiket:
- én kértem vissza a biciklijét a játszón, emiatt nem lehetett hazaindulni, mert ő akarta visszakérni; megoldásként azt javasoltam, hogy tegye le valahol és mikor valaki ráül kérje vissza; letette, de nem jött senki, hogy ráüljön; végső megoldásként én ültem rá, tőlem kérte vissza, így hazajöhettünk
- csak út közben volt egy markoló, amit "én még nézni szeretném sokáig", de aztán szerencsére a markoló majdnem elütötte, így sikerült meggyőznöm, hogy nem jó helyen áll, inkább menjünk haza
- du. időre kellett az orvoshoz menni, márpedig 30 perccel az ébredés utáni időpontra; ez a 30 perc Ágónál a délutáni alvás után - vagy ennél kicsit több is - általában bootolással telik, nem volt hát egyszerű ügy elindulni kicsit se, de mondjuk egész halkan sikerült; "de én azt terveztem, hogy még olvasgatom kicsit a Tesz-Veszt", "nem veszek bukósisakot" (ja, merthogy az idő rövidsége miatt az én bicajommal közelítettük meg a dokkernénit), "nem akarom ezt"
- az új rendelőben egy elegáns üvegfal választja el egymástól az egészséges és a betegrendelést; a betegrendelés oldalán dömper, lánctalpas markoló, kétféle helikopter; az egészséges oldalon egy dzsip és egy formabedobó a felhozatal kb.; Ágó egy hete - mióta megemlítettem, hogy el kell menni az orvoshoz - a helikopterre készül, de az az üvegfal túloldalán (jól látható helyen) volt, ahonnan nem lehetett áthozni (megpróbáltam, de az adminisztrátor nem engedte, amit végül is el is fogadok); ebből elég nagy (bár teljesen konszolidált hangon előadott) hisztike lett, ami kitartott a vizsgálat utánig, majd a parkig ("az volt a baj, hogy én játszani akartam a helikopterrel")
- miután az én biciklimmel mentünk, sajnos, bárhogy is szerettük volna, Ágó nem tudott a sajátjával hazajönni, sem pedig a hazajövetel előtt rodeozni a virágágyások között, ebből világraszóló cirkusz lett, amelyet a B. utca teljes lakossága meghallgathatott, fűszerezve az amiatti bődületes szomorúsággal, hogy nem voltam hajlandó (egészen az utolsó sarokig, ahol már mindent veszni láttam, és bármire hajlandó lettem volna egy kis csöndért) odaadni a zöld cumikáját (ez esetben nem is tudom idézni, hogy mi volt a nyafogás meghatározó mondata, mivel nem nyafogás volt, hanem artikulálatlan üvöltés)
- mesenézésre már csak annyi maradt, hogy "de Tita nézzünk még egyet, akkor nem lesz cirkusz" (nem fenyegetően mondta ezt, hanem kétségbeesve)

Szép nap volt!

A bal lábam

Na jó, azért volt egy igencsak aggasztó momentum az elmúlt éjjelben. Ágó 3.40 körül felrikoltott, hogy "Tita!?" és én persze azonnal elindultam, hogy megnézzem, mi a baja. De egyáltalán nem jutottam messzire, mert összeestem az ágy mellett. A bal lábam ugyanis egyáltalán nem működött. Éreztem, mozgott, de nem tartott meg. Felálltam, újra léptem egyet és újra seggre estem. Elképesztően furcsa volt, persze ijesztő is, de azt hiszem, félig aludhattam még, mert nem is fogtam fel rendesen az egészet. Kiáltottam Ákosnak, hogy menjen, mert én nem tudok járni. Aztán megmozgattam a lábam és egyszerre csak újra tudtam menni. Talán elzsibbadt csak, de nem éreztem az olyankor szokásos érzést. Mozgott rendesen, ha ültem, de nem bírt el. Mintha a combomban éreztem volna valamit, de az lehet, hogy csak a mostanában szokásos izomláz a bicajozástól. Legalábbis reggelre inkább a derekamban éreztem valami furcsát, ott, ahol olyan rémisztően szokott kattanni, ha oldalra hajolok. Lehet, hogy becsípődött egy ideg? Minden esetre baromira nem szeretném, ha ez megismétlődne.

A helyzet nem súlyos

Mivel papika igencsak megrémült az előző bejegyzés miatt, szeretném jelezni, hogy nincs semmi baj. Kicsit álmos vagyok, kicsit sok mindent szeretnék egyszerre csinálni. Vélhetően Ágó hisztije is ebből fakad. Ha én türelmetlen vagyok, ő mitől lenne türelmes?
Szóval semmi gond.
Ehhez kapcsolódóan még csak azt szeretném elmondani, hogy mikor papa jön vigyázni Ágóra, akkor igyekszem mindkettőjüknek jól a szájába rágni, hogy mit és hogyan kell felvenni, amikor elindulnak a játszóra, mert az első alkalmak hoztak néhány furcsa meglepetést :)
Szóval épp magyaráztam Ágónak, hogy melyik gatyát és pulcsit vegyék majd fel, és hozzáfűztem, hogy "Tudod, mert papika néha összekeveri a szezont a fazonnal." Jött is azonnal a viszontkérdés (szó szerint idézem): "Miért a papa összekeveri a szezont a f@szommal?"

Ahogy a dolgok azóta vannak

Várná az ember a nagy megkönnyebbülést, de hiába. Nincs nagy megkönnyebbülés egyáltalán, hanem az van, hogy újabb ezer dolog temet maga alá. Persze, nem mondom, kicsit se bánom, hogy a disszertáción túl vagyok, bár a vártnál is jobban aggaszt, hogy majd most végül tényleg kiderül, hogy hülye vagyok és eddig csak valami véletlen szerencse folytán vergődtem el a tanulmányaimban, de még ennél is jobban aggaszt, hogy - attól félve, hogy majd éhen halunk itt, ha nem dolgozom - tényleg sok feladatot vállaltam, amik most rendesen maguk alá is temetnek. Néha - kb. minden este, amikor éjjel 1 és 2 között a számítógépet bűvölöm egyre erősebben hunyorogva - eszembe jut Petya, egy kedves ismerősünk, aki a feleségével abból tartotta el magát amikor kb. velünk egy idős volt, hogy menyasszonyi ruhákat mosott és vasalt a házuk hideg pincéjében. Hát, ilyesmi.

Az ovinak itt az ideje, mert sajna, hiába a világ legokosabb és legcukibb gyereke ez a miénk, azért most már tényleg belefáradtam valamelyest, hogy reggeltől estig mesélni kell (de komolyan, szó szerint folyamatosan), hogy a játszótéren töltöm a fél életem (igen, lehet, hogy visszasírom majd még, amikor egy büdös irodában fogok ülni... ha ugyan fogok valaha), és hogy olyan hisztiket kell legalább kétnaponta kezelnem, amik a legbátrabb oroszlánszelídítőt is földhöz vágnák szerintem.

Ovi

Mivel Tatta most gyorstalpalva olvassa a blogot, mert Kata születése óta lazsált, gyorsan megírom, hogy: igen, Ágót végül felvették az oviba, ahová okt. 20-án, a születésnapját követő napon kezdhet járni. Egyelőre nem tiltakozik, én picit izgulok, de valahogy majd lesz. Jelnek a felajánlott alma, lombos fa, magyar lobogó hármasból - tádádádámm - a lobogót választotta. Na, Huszár, ugye?

Házi tészta

Mosogatás közben:
- Tita, ezt a kis tésztát ne dobjuk ki a lefolyószűrőből. Ez lehetne a mi kis házi tésztánk.

Időjárás

Mielőtt a holnapra jósolt zimankóban majd hirtelen kimenne a fejemből, szeretném mindenképp feljegyezni, hogy gyönyörű volt ez a szeptember. Főként, ami az időjárást illeti, de a lezárt dolgozat se kutya persze.

Leadtam

Tervek

keresek munkát, ösztöndíjat; kitakarítom a hűtőt, lemosom az ajtókat; nem is, legelőször visszaviszem a könyveket, mindet ahová tartozik; na jó, legeslegelőször holnap bekerekezek az egyetemre és leadom (vagyis ma); még azelőttis most gyorsan lefekszem; sokat leszek Ágóval még mielőtt oviba megy; olvasni fogok, szépirodalmat (ami legalábbis egy éve felgyűlt, de lehet hogy több, most elolvasom); rendet rakok és kitakarítok; felveszem a kapcsolatot régóta hanyagolt barátaimmal, meglátogatok minden közepesen új és nagyon új babát; hetente cserélek ágyneműt; vasalni azért nem fogok; keresek munkát.

Határidő

Hivatalosan ma van a disszertáció leadási határideje, amit - hétvége lévén - a következő munkanapként értelmezek (témavezetői jóváhagyással). A cucc itt van kinyomtatva a táskámban, most hoztuk haza. (Mondjuk a sima kötésesekkel lesz még egy forduló, mert azokról lemaradt a külső címlap, de az már hétfőn belefér még reggel.)
Még a téziseket meg kell szülni, angolul is, remek.
Nem vagyok felszabadulva, de megkönnyebbülve igen. Olyan érzésem van, mint ilyenkor mindig, ha nagy feladatot teljesítek: hogy hát igen, ezt meg kellett csinálni, hát tessék, meg van csinálva. Azért holnap, ha minden kész lesz, vagy még inkább hétfőn, miután már le is adtam, jó érzés lesz anélkül felkelni Ágóaltatásból, hogy újra ezzel kéne foglalkozni.