Na, akkor a tegnapi pozitív beszámolók után álljon itt okulásunkra, hogy azért egy három évesnek bekerülni 20 másik 3 éves közé, tökre ismeretlen szokások, emberek és viszonyok közé. Egyedül lenni ebben a közösségben napi 6 órát úgy, hogy előtte 3 évig csak otthon volt (csekély időszaktól eltekintve), egyedül enni, aludni, öltözni, ezek elvárásnak megfelelni, korán kelni, a játékaitól távol lenni stb. az NAGYON NAGYON nehéz és megterhelő.
Ágó félelmetes hisztirohamokat produkált ma, és az egészben a legelkeserítőbb nem az volt, hogy engem ütött-vert, hanem hogy teljesen céltalan és megfoghatatlan volt az egész. Fáradt, frusztrált és nem tudja máshogy kiadni magából, ezt tiszta sor. Csak egyelőre nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Türelemmel, nyilván. Nagyon sok türelemmel, de a cérna nálam is elszakadt azért ma. Tudom, hogy nem segít, ha ráhúzok a fenekére, de azért valahol meg kell már húzni egy határt, amit semmilyen hiszti esetében nem léphet át (és az én fizikai bántásom azért túl van ezen a határon). Elképesztően dühít és még annál is jobban sajnálom ilyenkor. Talán kipiheni az őszi szünet végére, más kérdés, hogy azután mi fog következni.
De azért még így is jutott mára is egy übercuki ovis sztori.
"És nem csak babakonyha van ám ott az út közepén, hanem egy karosszéria is."
"Hol, Ágó?"
"Hát az oviban."
"Biztos, hogy karosszéria? Nem karosszék?"
"Biztos. Karosszéria. Lépcsőn kell felmenni."
"Áhá! Galéria! Tényleg azt én is láttam."
És ezután hosszú okfejtés arról (Ágótól), hogy a galéria milyen jó.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése