Búcsú a triciklitől

Szóval, Ágó kapott egy nagy, 18"-os bicajt anyuéktól.
Mikor legközelebb ráült itthon a pici cuki triciklijére, a liftig elment vele, de ott közölte, hogy ez sajnos neki már nagyon pici, és nem tudja használni többé.
Ezért ma elvittük a "raktárba" (hihi) Bligetre. Hazainduláskor Ágó bánatos szemmel mondogatta, hogy "pápá", és kiderült, hogy "Ezt nem papának mondom, hanem a triciklimnek."
Itthon újra szomorkodott egy sort: "Már soha nem fogok rajta bicajozni. ... Tita, ha meghalnék, jó lenne, ha Te szülnél meg újra. Akkor tudnék újra biciklizni rajta. .... Ugye az szörnyű lenne, ha egyik pillanatban csak úgy eltűnnék?" - "Bizony, hónapokig sírnék miatta, én lennék azontúl a világ legszomorúbb Titája." - "Tita, ugye te sose halsz meg?" -"Igyekszem, hogy minél később kerüljön rá sor, de előbb-utóbb azért meg fogok." - "Jaj, Tita, az lenne a legjobb, hogy ha meghalunk, akkor egy árokba tennének minket."

No, ennyit az én kis gyermekem lelékről.

Huszár Felícián napi több kopogással jelzi, hogy köszöni, megvan.