Miből lesz...

Na, most meg már ott tartunk, hogy lassan meghívjuk Ágó egyik csoporttársnőjét vendégségbe.
Igaz, hogy a dolgot ő kezdeményezte, mert megkérdezte az apukájától, hogy mikor jönnek hozzánk játszani (közel laknak, gyakran sétálunk együtt vagy majdnem-együtt hazafelé), de amikor az apuka ezt felvetette nekem, én meg Ágónak, a nagy középsős nem tiltakozott egy percig se. Annyiban maradtunk, hogy előbb egy fokkal emberibb viszonyokat varázsolunk a nagyszobánkba és akkor jöhetnek. Még szerencse, hogy pont erről a kislányról van szó egyébként, nem csak azért, mert ő is meg az apukája is szimpatikus (az anyukát egy-kétszer láttam eddig összesen), hanem azért is, mert Ákossal mi meg őket szemeltük ki, hogy ha esetleg a legeslegkisebb megszületése után nehézségeink lennének majd Ágó hazatranszportálásával az oviból, akkor őket meg lehetne esetleg kérni, hogy hozzák el hazáig, ha már egyszer úgy is erre jönnek el a ház előtt (ráadásul ők is korán járnak a lányukért).

Ma - nem mellesleg ! - megvolt életem első nagy előadása. Ahhoz képest szerintem nem is volt rossz. Mármint ahhoz képest, hogy kivetítővel, nagyelőadóban (lépcsőzetes), majd' 100 ember előtt kellett beszélni másfél órán át. A végén még tapsoltak is, ami - még ha mindig és mindenkinek csinálják is valószínűleg - elég kedves húzás volt. Kár, hogy a következő diáival - és így a felkészüléssel - még alig-alig állok valahol. Márpedig másfél óra azért mégsem vicc.

Szóval, ez a nap egészen olyan volt, mintha - hogy egy régi ált.isis osztálytársnőmet idézzem - nem pusztán biológiai, de funkcionális értelemben is felnőtt lettem volna: gyerek az oviba, egyetemre be, órák, irodák, saját szoba, gyerekért vissza.

És voltak percek, hogy mindezt még élveztem is.