Az van, hogy

mostanában - na jó, valójában csak tegnap, ma meg már csak picit - annyira nehéz napo(ka)t élünk Bágóval, hogy nincs kedvem róla írni. Azt hiszem, a bölcsi miatt van, legalábbis tegnap azt hittem. Egyfelől reggel úgy kellett átcibálni szegényt Borihoz, végigüvöltötte az utat és rémes volt, aztán mikor odaértünk kb. két perc süvöltés után úgy döntött, hogy inkább megy festeni. És egész nap jól elvolt, evett is rendesen (sőt, mivel korán odaértem, én is kaptam ebédet).
Aztán du. alvás után itthon elszabadult a pokol (ez már így volt a múlt csütörtöki bölcsi után is), hisztizett és ütött-vert-dobált. Valami elképesztő feszültség volt benne, amit jobb híján csak rajtam tudott levezetni, én meg részben haragudtam rá, de főleg sajnáltam. Elég rossz volt. Főleg az, hogy amikor este is előadta a nyafizós magánszámát ("Még egyszer el akartam köszönni az apukától!"), akkor már kifejezetten mérges voltam rá, márpedig az nagyon rossz érzés, a saját gyerekedre mérgesnek lenni, ellenfélnek tekinteni, akit le kell győzni. Ennél jobban semmit nem utálok, mint mikor ilyen érzésem van. Hiszen akarja a hóhér legyőzni, ő a gyerekem, akit csak és kizárólag szeretni akarok, azért szültem.