Rossz nap

Hát, annyit mondhatok, ilyen szörnyűséges napunk még nem volt Bágóval.
Egyfelől vége a bölcsizésnek, ma megadtam magam, én ezt nem csinálom tovább. Amikor az ember gyereke azt üvölti az utcán hüppögve, taknyot-nyálat egybefolyatva, hogy eljön inkább a levéltárba és (mivel gyerekek oda nem jöhetnek be) megvár az utcán, csak ne menjünk bölcsibe. Csak ne menjünk bölcsibe! Ne menjünk bölcsibe! És hüppög és húz vissza és még azt is kiabálja, hogy Veled akarok maradni Tita!, akkor eljön az a pont, nálam legalábbis eljött, hogy azt mondtam: Jó, telefonálok, hogy nem megyünk.
Még akkor is, ha tudom, közben is tudtam, hogy ez azt jelenti, soha többé nem megyünk.

A maradékot nem részletezem, pedig tanulságos: hogyan jutsz haza egy üvöltő, hisztiző és baromi fáradt gyerekkel és az ő cangájával a Jászai Mari térről. Volt szépen kérés, fenyegetőzés, rángatás, cibálás, cipelés, kiabálás és valószínűleg lehettek jobb pillanatok is, mert egy nő odajött hozzánk és azt mondta, micsoda szerencsés kisfiú ez az Ágó, hogy az anyukája ilyen türelmes és nyugodt, amikor ő fáradt és hisztis. Ez jól esett az adott ponton, még akkor is, ha sajna a hazaút nagyobb része valószínűleg mégis inkább hisztérikus volt mint nyugodt, mindkettőnk részéről.

Cserébe a szobatisztaság-üggyel egész jól állunk.

És persze ez a kis buksi a legcukibb az egész földön, remélem, holnaptól jobbra fordulnak a dolgok.