Ma is volt egy-két nagy vitánk és hiszti, de végül is ez a világ rendje. Egyébként az, hogy az új csizmájában két napja nem akar gyalogolni (előtte nem volt vele gond, sőt bizonyos helyzetekben most is kiválóan működik) az csak és kizárólag nekem köszönhető. Amiért tegnap ölben cipeltem át a bölcsibe. Hát, ha oda el bírtam vinni, leszek szíves ezentúl mindenhová hurcolni, nem?! Elismerem a dolog logikáját, még keresem a megoldást, hogy mégse így legyen.
Ma minden esetre megejtettük az első olyan utcai bömbölést, amikor a kegyetlen anya 10 méterrel a gyereke előtt sétált fapofával és várta, hogy a háttérben lemaradó kis hóember abbahagyja a cirkuszt és nekiinduljon. Egy kutyasétáltató nénivel folytatott beszélgetés után Ágó valóban odaszaladt hozzám, de csak azért, hogy előröl kezdjük a "Felvesz-felvesz, elfáradtam!" -"Ágó, nehéz vagy, mint egy sózsák, nem bírlak el." mondatokból álló végeérhetetlen párbeszédünket.
Igen, végül felvettem, letettem, felvettem, letettem és csak eljutottunk az óhajtott célba (aka. golyós bolt), ahol a minket már jól ismerő házigazda lány azt mondta (nem tudom, miért ma, látszott rajtam a kimerültség?), hogy micsoda szerencse, hogy Ágó ilyen nyugodt, mosolygós, kiegyensúlyozott gyerek. (Azért a hazafelé indulásnál előadtunk egy rövid magánszámot, de az gyorsan lement.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése