Szegény második

A második gyereknek nagyon nehéz.
Ma pl. Andor megpróbálkozott azzal, hogy hisztizik. És én egy csöppet sem tudtam komolyan venni. Pedig még a földre is lefeküdt hozzá. Néhány ütemet rendesen visított, aztán kezdett elhalkulni. Aztán azt hittem, el is alszik ott a földön fekve. Végül felkelt, feltérdelt, rám nézett és elnevette magát. Aztán felmászott az ölembe és elaludt (amit eredetileg nem akart, azért is tört ki a hiszti).

Az úszásról pedig. Nyilván nem úgy van az. Ágó lelkes úszó, menne is, ha én is mennék. De ő azt nem akarja, hogy őt valaki TANÍTSA. Na ne már! Nem volt érv, hogy most is azt teszi vele az a bizonyos bácsi, aki péntekenként instruálja őket, nem volt érv, hogy én nem vagyok úszóedző. Semmi sem volt érv. Nem lesz úszásra járás. Kár.

Még valami: Andornak elképesztő furcsán nőnek a fogai. Talán nem írtam még, hogy a dokkernéni is detektálta, hogy az első felső metszője "megkettőzött" (de, lehet, hogy már írtam), de azon túl, szerintem a kettese is nagyon ferdefurdán nő, valamint az is vicces, hogy egy-egy rágója is van már lassan mindenhol, de a metszők és a rágók között egyelőre nagy hiátus van. (Bár azt hiszem, ez majdnem normális, a szemfogak szoktak később nőni.)
Továbbá: felfedezte, hogy ugyan lehet és érdemes is olyanokat mondani, hogy "gá gá", "bá bá" stb., de a beszéd, amit mi csinálunk, az egész más. Az ő fülével valószínűleg valami gyors hablaty, ezért ma ő is elkezdett gyorsan hablatyolni. Naggggggyon cuki, erre már én se tudok mást mondani. (Egyébként a mi hablatyunkból szemmel láthatóan egyre többet ért.)