Agykontroll

Az meg az Ágó.
Már picinyke korától akkor alszik el a legkönnyebben, ha én is nyugodtan szuszogok. Ez persze érthető. De annyira érzékeny, hogy a legkisebb pulzusváltásra vagy gyorsabb szuszogásra azonnal reagál és félálomból felébred, amikor én mondjuk arra gondolok altatás közben, hogy "ó, bakker, elfelejtettem megírni egy fontos e-mailt".
Ehhez képest képzelhetitek mi volt ma, amikor már amúgy is zűrösen indult az altatás (mert Á ilyenkor pont úgy esik haza fociról, hogy mi már a sötét szobában kuksolunk, de még teljesen ébren). Szóval odajött hozzánk Á, ettől a piciÁ végképp elveszítette aludni való kedvét, aztán kijött Á, aztán cseréltünk és én jöttem ki, de a picurikának sehogyse volt jó, leginkább ő is ki akart jönni. Szóval jól össze volt zavarodva minden, de végül az apája átvezette a nyűglődésen és nekem már csak az volt a dolgom, hogy egy picit mellé bújjak és álomba szuszogjam. No, és akkor jutott eszembe, hogy Á elutazik a jövő héten, és akkor jajj-jajj, nem lesz, aki kisegítsen, ha rájön az ötperc és minden hisztit nekem kell majd higgadtan kezelni (amiben köztudottan nem vagyok éppen mester). Ettől nyilván úgy kezdtem szuszogni mint egy gőzkazán,* mire egyszer csak egy pici kéz simogatta meg az arcomat ("jóvan Tita"). Aztán odabújt, egészen belefurakodott a hónaljamba és elaludt(unk).

*Egyszer T-vel (nem Tatta, de csak a magánhangzót kell megváltoztatni és akkor megkapjuk az itt elrejtett nevet) egy szűk kanapén osztoztunk egy éjszakára. Csak úgy fértünk el, ha mindketten az oldalunkon feküdtünk. Mikor épp végre álomba merültem volna, T. így kiáltott fel: "Zsuzsikám, te úgy szuszogsz, hogy attól félek, mindjárt felrobbansz!"

(megj.: wc-fronton ma sem romlott az átlag)