Ahogy a dolgok azóta vannak

Várná az ember a nagy megkönnyebbülést, de hiába. Nincs nagy megkönnyebbülés egyáltalán, hanem az van, hogy újabb ezer dolog temet maga alá. Persze, nem mondom, kicsit se bánom, hogy a disszertáción túl vagyok, bár a vártnál is jobban aggaszt, hogy majd most végül tényleg kiderül, hogy hülye vagyok és eddig csak valami véletlen szerencse folytán vergődtem el a tanulmányaimban, de még ennél is jobban aggaszt, hogy - attól félve, hogy majd éhen halunk itt, ha nem dolgozom - tényleg sok feladatot vállaltam, amik most rendesen maguk alá is temetnek. Néha - kb. minden este, amikor éjjel 1 és 2 között a számítógépet bűvölöm egyre erősebben hunyorogva - eszembe jut Petya, egy kedves ismerősünk, aki a feleségével abból tartotta el magát amikor kb. velünk egy idős volt, hogy menyasszonyi ruhákat mosott és vasalt a házuk hideg pincéjében. Hát, ilyesmi.

Az ovinak itt az ideje, mert sajna, hiába a világ legokosabb és legcukibb gyereke ez a miénk, azért most már tényleg belefáradtam valamelyest, hogy reggeltől estig mesélni kell (de komolyan, szó szerint folyamatosan), hogy a játszótéren töltöm a fél életem (igen, lehet, hogy visszasírom majd még, amikor egy büdös irodában fogok ülni... ha ugyan fogok valaha), és hogy olyan hisztiket kell legalább kétnaponta kezelnem, amik a legbátrabb oroszlánszelídítőt is földhöz vágnák szerintem.