Mintagyerekek

voltak ma.
Oké, hát nyilván a legrosszabbra készültem, mert egy beteggel meg egy picivel bezárva egész nap, azért az járhat nehéz percekkel, félórákkal, órákkal (ld. tegnap, amikor Andor elfáradt és engesztelhetetlenül üvöltözött kb. két órán át, szerencsére megszakításokkal). A "készülés" abban állt, hogy eleve lemondtam arról, hogy magammal akár csak egy percet is foglalkozni tudok majd, ehelyett úgy indultam neki a napnak, hogy mindegy, a lényeg, hogy senki ne bőgjön.
És az lett ebből, hogy mindenki szépen gyógyult, pihent, aludt, játszott, és még magamra is jutott idő (értsd: ittam kávét, ettem ebédet, fésülködtem és még leveleket is írtam és olvastam. Jó, hát dolgozni azt ma sem fog sikerülni. De erről nem csak a gyerekek tehetnek.)
Ide tartozik még, hogy a dokkernénink a lehető legjobbkor jött (fél 12-kor, amikor a hangulat már épp lehanyatlott volna, de a délutáni alváshoz még korán volt), és elképesztően kedves volt (mármint semmi extrát nem csinált, csak annyira örülök, hogy egy ilyen "semmi extra, de ami viszont a feladata, abban vérprofi" néni a dokkenénink). Ágó sírt mint a záporeső, mikor jött, mert hogy ő beteg. Ágyhoz kötött szegény beteg gyermek, aki lám, annyira gyenge, hogy még az orvoshoz sem tud saját lábán elmenni. Ettől a betegség tudattól - ami új neki, mert tényleg nem volt még soha lázas igazán, nem rázta még a hideg, amikor kúszott felfelé a testhője, nem volt még soha olyan élménye, hogy a törölköző érintése kellemetlen, hogy kiveri a víz, hogy általában gyenge - teljesen kiakad naponta, és hát olyankor sírdogál (megjegyezném, hogy ma volt a 3. lázas nap, és este még mindig 38.8-at mértünk).  De a dokkernéni ücsörgött az ágya szélén és kedveseket mondott, pl. hogy na jó, de hát ez csak egy betegség, alszik párat és emlékezni sem fog rá. Meg hogy ilyen most sok gyereknek van, és nem kell aggódni. Meg hogy milyen szép viszont most a bőre, és az pl. milyen jó. És hogy legközelebb, ha megyünk a rendelőbe, Ágó két matricát is választhat. Aztán Andorral is cukizott egy sort (Andor kérésre egymásra pakolt két kockát, amiért még tapsot is kapott). És persze egy fityinget sem fogadott el, mert hogy ez az ő munkája és lázas gyerekhez hívtam, nem úri jókedvemben.

Amúgy pedig kíváncsi is voltam, hogy milyen egy ilyen nap, amikor igazi anyuka az ember. Merthát azért az mégiscsak egy klasszikus anyuka helyzet, hogy otthon ragadsz a beteg gyerekeiddel az első igazán hideg, szürke, hódarás napon és csináld meg, hogy mindenkinek jó legyen. És ez sikerült. És a lakásunk most egyébként is olyan, mint egy igazi kisgyerekes családé (minden szobában alszik valaki, a gyerekek - legalábbis Andor - vándorolnak az ágyak között, éjjelente nyitva van az ajtó a gyerekszoba és a nagyszoba között, amire máskor sosincs példa - hogy Á hallja Ágót (nyilván nem hallja, mert ha ő egyszer alszik, alszik, szóval inkább viszont).

És az is biztos, hogy lesz még ennél rosszabb is  - nemcsak hogy a héten, de jövő héten pl., amikor Á megint elutazik két napra és D. is jelezte, hogy lenne egy fontos dolga szerdán, tudom-e valakivel pótolni... Nem tudom.