A jó nap

Az volt ma.
Éjjel - azt hiszem, életemben először - olyan liftes álmom volt, ami pozitív volt. Szoktam lifteset álmodni. Rendszerint olyat, hogy beszállok és a lift bevadul/nem áll meg/kiszámíthatatlanul megy. Lezuhanni nem szokott, hanem tényleg inkább az lesz, hogy illeg-billeg, megdől és máshová visz, mint ahová szeretném. Rossz álmok azok.
Most is máshová vitt, mert bár én lefelé szerettem volna vele haladni, valaki beelőzött és megnyomta a fölfelé menő gombot, de elvétette az emeletet és az 102-103. (így volt számozva) emeletre mentünk. De oda viszont simán feljutottunk és mikor megállt a lift, egy hegytetőn találtuk magunkat. Ahol ki lehetett szállni és sétálni, sőt, a hegyoldalon gyalog is le lehetett sétálni. (Igen, az is van, hogy általában - a szokásos liftesekben - nem tudok kiszállni.)
Ettől teljesen pozitívan ébredtem. Nem is izgultam a mai órák miatt (ebben benne van az is, hogy a hallgatóimmal a múlt héten hosszabb beszélgetésekbe elegyedtem, hogy vajon miért ilyen lankadt és gyér az érdeklődés az előadás iránt és miért nem olvasnak a szemináriumokra; és miután meggyőződtem, hogy mindez nem az én hibám, azóta jobb a kedvem).
Az idő reggel szép volt.
Délben D. arról tájékoztatott, hogy minden eddiginél jobban vannak Andorral. (És ez így maradt egészen délutánig, amikor visszakaptam a kis ferde fogsorút.)
Az egyetemen sikerült munkára bírnom az asztalomon állomásozó nyomtatót. No, hát ez egy olyan dolog, amit három hónappal ezelőtt is megtehettem volna, de nem tettem, mert... Mert amíg Andor jár a fejemben, amikor ott vagyok, addig teljesen bénultan töltöm a napomat és semmire de semmire nem vagyok képes. És ez egészen máig így volt. Értitek? Nem voltam képes összedugni egy nyomtatót meg a laptopomat. Én nem tudom, miért van ez velem, de hát ez van. Pontosan ez az érzés nyomott maga alá akkor is, amikor hosszú ideig voltam Á nélkül külföldön. Hogy bénultam vártam, hogy vége legyen és újra itthon legyek. Oké, nyilván csináltam ezt-azt, de közel sem azzal a hatékonysággal, amivel lehetett volna. No, ugyanilyen bénán töltöttem eddig a napjaimat az egyetemen. Két és fél hónapot.
Aztán amikor végeztem az előadással, belebotlottam a saját férjembe. Én nem is tudom, mikor jártunk egyszerre ott utoljára. Hát, elég fura volt, de csak két percig tartott, mert utána rohantam, hogy összegyűjtsem a gyerekeket.
Ágónak ugyan rossz kedve volt, de később ez elmúlt.
Á nagyon későn ért haza, de a két kis cuki addig itt jófejkedett, el is múlt a csúf esős délután hamar.

Most még van egy kis dolgom, de ma hamarabb ágyban leszek, mint máskor.
Igaz, a cikkel ma sem haladok semmit. (Illetve de! a nyomtató beüzemelésének hála kinyomtattam egy szupi cikket, amit el akarok olvasni.)

Ja, és megkaptam életem első opponálni való szakdolgozatát. Az a címe, hogy Kisgyermekes anyák a munka világában.
Értékelem a munkáltatóm humorát.