Kényszeres?

Ágó mérhetetlenül ragaszkodik a megszokott rutinhoz. Hogy csak egyet említsek, a fürdetés utáni program az mostanában úgy megy, hogy előbb a zuhanyrózsából hosszan locspocsol a szájába, aztán hajlandó kijönni (ha a békás törölközője kint várja --- ha az épp mosásban van vagy szárad, akkor nehezebb a dolgunk), a törölközés egész egyszerű, aztán bekenni a testápolóval csak úgy szabad, ha ő is kap, sokat, amit szétkenhet a combján, utána jön a szappanszagolgatás, majd be a kisszobába, ahol bekapcsolja (csak és kizárólag ő kapcsolhatja) a számítógépet, aztán ugrabugrál az ágyon, végül hajlandó felvenni egy pelenkát (ez új fejlemény, nemrégiben még közelharcot kellett vívni), utána jöhet a mese, közben vitamin. (A meseválasztásra és az azt övező vitákra most nem térek ki.)
Ezek után át az ő szobájába, olvasás könyvből, át a hintaszékbe, vissza a kiságyba (jó esetben itt vége, némelykor viszont még át a nagyágyra, és még egyszer vissza a kiságyba). Végül elalszik mindig. Szerencsére.
A rutinon lehet változtatni. De csak ő változtathat.

De ami miatt ezt ma írom az az, hogy mikor jöttünk haza a kisjátszóról ebéd előtt, akkor éppen megint arra az útvonalra keveredtünk, ahol két hete vagy mikor bömbölve kellett magam után húznom, mert ő még vissza akart menni a játszóra. Bekanyarodtunk abba az utcába, tekert kettőt a cangán és megállt. Azonnal tudtam, hogy valami gikszer lesz. Mikor megkérdeztem, hogy miért állt meg, azt felelte: "Vissza kell fordulnom." "Miért?" - érdeklődtem. "Dolgom van arra." "Hol?" "A kisjátszón."
Lélekjelenlétemet el nem veszítve rögtön alternatívát kínáltam. Hogy menjünk vissza az előző sarokig és ott egy másik irányba folytassuk a hazautat. Bevált.
Arra akarok kilyukadni, hogy nagyon durva, amikor valami rögzül benne (egy pillanat alatt), adott esetben, hogy az egy nyűgös, vitatkozós, üvöltős útszakasz, és csilliómillió idő múlva sem tud túllépni rajta.