Az alvásról

Ágó nem hajlandó a saját kiságyában elaludni. Bár ami azt illeti, nem is nagyon erőltetem. Ebéd után belebújik az ölembe egy könyvvel és mesélek neki meg énekelgetek és normál esetben 10-15 perc alatt elalszik (van hogy 2 is elég, van hogy 40 is kell). Este meg úgy megy, hogy a szobájában lévő nagy ágyon hempergünk kettecskén, mesélek meg ő is mesél, aztán előbb-utóbb elalszik és át lehet tenni a saját ágyába. Ha ilyenkor megkérdezem, hogy betegyem-e az ágyába, azt inkább fenyegetésként értelmezi (és valóban: ha beteszem, üvölt és kér, hogy vegyem ki). Nem tudom, miért gondolom, hogy ha majd egyszer beszélni fog, akkor el tudja mondani, hogy mi a baja, miért nem akar az ágyikójában elaludni. Mondjuk a választ persze tudom enélkül is. Azért, mert ott nem lehet anyuhajat, meg anyufület tépázni és főként nem lehet odabújni egymáshoz. Mert a nagy és vagány kisfiú persze néhanapján, ha rossz a kedve vagy álmos, akkor bizony nagyon is pici fiú, akit a legjobban azzal lehet megnyugtatni, ha az arcát a tenyerembe hajthatja. Ő találta ki: egyszer megfogta a kezem és odahúzta, hogy a tenyeremet tapasszam a fülére. Azóta ez megy, ha bármi baj van: jön és a kezemet keresi. Az utóbbi időben néha válogat is és nem mindegy, hogy melyik kezemet adom (emiatt néha elképesztően kifacsarodott pózt kell felvennem, mert nem olyan könnyű ám akárhogyan tenyérbe venni egy babafejet. De altatás közben van ennél jobb is. Minden egyes este eljön egy pont, amikor odamászik mellém és úgy rakja a fejét az én fejemre, hogy a füleink egymáshoz lapuljanak. Gondolom, ilyenkor kihallgatja a gondolataimat, vagy mittomén, minden esetre ezután nem sokkal el szokott aludni.

Ráadásként feljegyzem gyorsan az egyik legújabb fura szokását: felmászik az ágyra és minden ott található tárgyat megnyalogat kicsit. Párnát, ágytakarót, pokrócot. Nem tudom még, hogy ez mit is szolgál.