Ő:
Ám aztán egy szép nyári napon, egészen pontosan Ágó keresztelőjén - aminek -- no lám -- már nem emlékszem a dátumára - Erika néni révén a családunkba került egy bizonyos oroszlán is (akkor még, azt hiszem, kis betűvel írta a nevét).
Ő:
Akivel hamar össze is barátkoztak:
Ám a barátság tiszavirág életű volt, és amikor hazajöttünk Szanyból az oroszlán felkerült a polcra porosodni.
Egy-két hete került le onnan, hogy fokozatosan, ám annál biztosabban kiszorítsa Gabi kalózt a pikszisből. Mára Ágó és az Oroszlán elválaszthatatlan jóbarátok lettek. Reggel ő az első, akinek Ágó puszit ad és este az utolsó, akit megsimogat. (Ez persze költői túlzás, hiszen - általában - én kapom az első és az utolsó puszit is :) És a kettő között is rengeteg kalandjuk van együtt. Ágó főz rá és eteti, labdázik és kisautót gurigat vele, mesél is neki (sokszor egyébként azért Gabit is bevonják a közös mókákba). Egyik nap még a parkba is magunkkal kellett vinni az Oroszlánt, de ott azért jól elbújt egy zsák aljába, mert nem szeret sok gyerek között lenni, ahogy máskülönben fürdeni vagy kezet (mancsot) mosni sem.Idézném, ahogy a minap Tattának beszámoltam Ágó és az Oroszlán kapcsolatáról: "Annyira jó barátja, hogy mindent megoszt vele, amit ő szeret. Pl. ha kap kekszet, akkor odaszalad az oroszijához és megkínálja. Meg megkínálta zsírkrétával is, bár azt tkp. ő sem szereti, de úgy gondolja, hogy a jóbarátoknak minden élményben osztozni kell. Ágó altatáskor azzal szokta szórakoztatni magát, hogy odamászik az ágy végében a falhoz és ütemesen beleveri a fejét. Nyilván klafa érzés, altatónak pedig egyenesen kiváló. Néhány napja az Orroszi is jön velünk aludni, és tegnap óta Ágó nem (csak) a saját fejét veri a falba, hanem főképp az oroszlánét."
Hát így valahogy. Ígérem, ezentúl beszámolok Ágó és az Oroszlán kalandjairól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése