Elalvás

Az úgy van, hogy mikor bebújok Ágó mellé mesélni, akkor még nem is érzem magam nagyon álmosnak, de aztán mégsem bírok felkelni min. 1,5, de inkább több órán keresztül.
És elmondom mostmár, mikor is vannak azok a pillanatok, amikor nekem a legjobb a világon: az egyik épp az altatás, amikor egy-egy kis szőrösfejű szuszogi megnyugodva, lassan, egyenletesen lélegzik mellettem (néha még a kezüket is odanyújtják, hogy fogjam). Jószagúak, puhák, a világon a legfinomabbak.

A másik a rohanós reggelekben van. Mikor végre kijutunk itthonról (mert az elindulás itthonról az bizony kőkemény hajcsárkodás, máskülönben sosem jutnánk túl a küszöbön), és a V.H. utcában, amelyik egyébként a legrondább szakasza az oviig vezető amúgy sem túl szép útvonalnak, szembefordulunk a nappal (mert hát pont szemből süt), és Ágó előreteker a cangájával, a sziluettjét látom és hogy boldogan kalimpál a lábaival a pedálokon, Andor meg csak hunyorog bele a napba és pár percen keresztül senki nem nyikorog, kérdez, mond, kér semmit. Majdnem csönd van (de nincs, mert zúgnak az autók), és láthatóan mindenki elégedett a pillanattal.

Egyébként a hétvégi időjárást nagyon köszönöm, kedves Időmanó. Akkorákat játszóztunk, hogy csak na. Andor annyira másképp viselkedik a játszón is, mint annak idején Ágó. Elvan. Magában. Vagy hát néha kell vele sétafikálni, na, de egyébként pakerászik, homokozik, szemlélődik. Ágó meg rátalált egy kisfiúra (vagyis inkább a kisfiú Ágóra, de ez mindegy), akinek az anyukájával 2-3 éves koruk között nagyon igyekeztünk őket összeboronálni, de akkor nem ment. Most meg annyira szuperül eljátszottak együtt, hogy Ágó még meg is jegyezte, hogy ez a kisfiú milyen jófej, pedig ilyet nem nagyon szokott.