1. nap, sőt

Annyira sírt, hogy mikor kiléptem az ajtón, én is elpityeredtem és rögtön hívtam Á-t. Tudom, hogy a picirke is jó kezekben van és tudom, hogy ez ilyen és ki kell bírni.
Vagyishát pont az a baj, hogy nem tudom, legfeljebb igyekszem bebeszélni magamnak. Azt tudom, hogy nagyon sírt. És azt is, hogy ha hisztizik és sír mostanában, akkor egy jó érvvel meg tudom nyugtatni magamat és őt is, hogy miért fölösleges a bömbölés. Ebben az esetben nem tudom ezt a jó érvet. Hiába mondom magamnak, meg neki is, hogy muszáj dolgoznom, ha közben azt érzem, hogy egy dolog muszáj: őt jókedvűnek látni.
(És igen, túl leszünk ezen, és igen, tényleg muszáj dolgoznom, ha már tizenx évet belefeccöltünk ebbe az egyetem-dologba, meg persze érdekel és szívesen csinálom és ezt akarom csinálni, de perpill mindez baromi gyenge magyarázatnak tűnik arra a vörös és taknya-nyála egybefolyató gyönyörű szöszi fejre, akit Bori kezeiben hagytam egy fél órája.)
((Tudom, hogy Bori nem fog felhívni, és hálás vagyok neki érte, hogy túlsegít minket ezen a nehéz ügyön, amit mondjuk hívjunk leválásnak vagy bárminek, de ettől még abban is biztos vagyok, hogy Ágónak nagyon rossz délelőttöt szereztem. --- És meglátjuk, hogy mi követi ezt este majd és holnap és mikor legközelebb megyünk a bölcsibe.))

Mit mondjak? piszok szarul érzem magam.