Arról sajna nem sokat tudok írni, mert Ágó (bár hatalmas lelkesedéssel indult neki, hogy a "zoknis történetet" megnézze), öt perc után úgy döntött, hogy hangos és inkább menjünk haza.
Itthon főleg utazással töltöttük az időt: Afrikából (a nagyszobában álló sátorkuckó) a Gólya-szigetre (ez a mi ágyunk), onnan vissza Afrikába, majd a Madár-szigetre (ez a saját ágya), meg újra ugyanezt körbe-körbe.
Közben rájött, hogy az egy nagy trükk, hogy ha ő nem akar elindulni valahová, akkor megkérdezzük mondjuk a Zsiráfot, hogy akar-e jönni és rögtön rá is vágjuk - a Zsiráf hangján - hogy persze-persze. Mostanában ő gyorsabb. Megkérdezi a Zsiráfot, hogy ő akar-e menni, és válaszol is - a Zsiráf nevében - hogy nem-nem.
Nagyon sok vicceset tud csinálni és mondani. És nagyon könnyű megnevettetni. Ha pl. zoknihúzás közben azt mondom neki, hogy "akkor most ráhúzom ezt a bajuszkötőt", akkor hangos kacagásba kezd, és kioktat: "Neeeeem, Titaaa! Ez nem bajuszkötő, ez zokni." És ezt akárhányszor el lehet vele játszani (és ő is eljátssza velünk, ami még viccesebb --- nem, nem szokott ránk zokni húzni, de vannak helyzetek, amikor ő tudja ugyanezt a viccet elsütni).
Egy dolgot nem tolerál, egyáltalán: a kiabálást. Ha elfogy a türelmem és rákiabálok, a legritkább esetben szeppen meg (mondjuk olyankor viszont nagyon-nagyon és egy nagyon jellegzetes hangon kezd sírni), általában inkább visszakiabál ugyanazon a hangon. Cserébe, ha nem kiabálok, hanem normál hangon és hangsúllyal (az is fontos, hogy ne érezze kioktatásnak) elmondom, hogy mi pálya, akkor az esetek 90%-ban együttműködővé válik.
Az új kedvenc Findusz és Pettson, könyvben és mesefilmen. Ez végre tényleg aranyos és vicces, felüdülés a sok Kisvakond után (mellett).
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése